(Hinni a Mikulásban)

Karácsony, Mikulás. Roxfort és egy csipetnyi Roxfort után. (Nagyon kis semmilyen, de azért remélem, van benne valami, ami szerethető. :$)
A kép innen van.


 

– Nem alszol?

Remus nesztelen mamuszos léptekkel kerül a kandalló előtti kanapé mögé; Sirius összerezzen. Nem szól semmit, csak arrébb csusszan, helyet csinálva Remusnak a karácsonyfához közelebbi oldalon. Remus mélyet szimatol a levegőbe, miközben lecsüccsen.

– Annyira szeretem a fenyőillatot...

– Tudom.

Összeér a válluk. Kellemes, bizsergető meleg.

Sirius pillantása elidőzik Remuson, mielőtt visszatalál a kandalló lángjai közé; úgy nézi, mint aki készül valamire. Vagy inkább vár valakit…

Remus ráharap egy kikívánkozó mosolyra.

Délután mesélt Siriusnak a Mikulásról újra, karácsonyi hagyomány ez már náluk, harmadik éve. Hogy a kandallót hogy felejtette ki eddig, maga sem tudja, ma délután viszont mondta. Sirius akkor sem kérdezett, csak a kandallót nézte – ugyanazzal a gyanakvó nézésével, amivel a békésen pattogó tüzet méregeti most is.

– Nem kéne csinálnunk valamit a tűzzel? – sandít Remusra.

– Megoldja. – Remus képtelen a mosolyát tovább rejtegetni. – De amíg nézed, nem fog jönni.

– De tudni akarom, hogy hogy oldja meg – makacskodik Sirius.

– Ha ki akarod lesni, akkor sehogy – árulja el Remus. – Akkor bejön az ajtón. Ablakon. Bárhol máshol, ahol épp nem látod.

– Miért? – Sirius megunja a kandallóbámulást. Törökülésbe húzza hosszú lábait, és szembefordul Remusszal; olyan csillogó szemekkel néz rá, ahogy a kisgyerekek az esti mesét várják. Remus úgy dönt, sejtelmes mesébe kezd.

– Hogy megőrizze a titkát. A jó titkok sokszor varázslatosabbak, mint a mágia.

– Szóval az titok, hogy hogy nem ég szénné a tűzben se ő, se az ajándékok, nem mágia? – Sirius gyakorlatias, mint mindig, és a maga utánozhatatlanul (és bájosan szeretnivalóan, ismeri be Remus maga előtt is pirulva) siriusos módján szkeptikus: meg sem fordul a fejében, hogy a Mikulás létezését megkérdőjelezze, helyette inkább a lobogó lángokon keresztül történő ajándékkézbesítés mugli módszerei foglalkoztatják.

– Lehet, hogy azért titok, mert mágia. Nem tudhatjuk, mert titok – feleli Remus diplomatikusan.

Sirius elgondolkodva ráncolja a szemöldökét.

– Ehhez túl késő van most nekem – ismeri be fintorogva.

Remus felnevet.

– Azért gyere lefeküdni – mondja; talpra kecmereg, közben Sirius kezéért nyúl, magával húzza.

A hálóterembe visszaérve veszik észre, hogy még mindig fogják egymás kezét. Jó érzés, túl jó ahhoz, hogy csak úgy elengedjék. (Az érzést is, hát még a másik kezét...) Habozva torpannak meg a két ágy között.

– Még akarok kérdezni – szögezi le gyorsan Sirius.

Nehezebben férnek el együtt az ágyban, mint régen – hivatalosan legalábbis ez az indokuk arra, amiért Sirius a fejét Remus vállára hajtja, Remus pedig a hátát átkarolva magához szorítja őt, csak hogy le ne essen. Így sem fekszenek valami kényelmesen, a köldöktől combközépig terjedő tabuterületre kamaszos kínossággal ügyelnek, hogy egymáshoz ne érjen (csak egy kicsit – a kamaszos kínosság mellett elvégre ott a kamaszos kíváncsiság is…).

– Azt mondtad, hogy kövér – kezdi Sirius.

– Duci – szépít Remus, miután kifújkálta a szájából Sirius varázslatos módon mindenhová elérő haját.

– Ugyanaz. Mi van, ha beszorul a kéménybe?

Remus eltöpreng.

– Gondolom, felméri előre, hogy elég széles-e a kémény. Ha nem, akkor bemegy máshol, ahogy a kémény nélküli lakásoknál is csinálja.

– Azért elég bizarr, hogy egy idegen csak úgy ki-be mászkál az otthonodba, akkor is, ha nem ellop, hanem hoz valamit – összegzi a Mikulás tevékenységét Sirius. – Mi van, ha elfelejti maga után becsukni az ajtót vagy az ablakot? Nehéz lehet olyan sok házra figyelni egyetlen éjszaka alatt… Meg mi van azokkal a varázslókkal, akik védőbűbájjal vették körbe a házukat? Azokon hogy jut át?

– Azt nem tudom – vallja be Remus. – Anya nem boszorkány, tudod. Csak azt tudom, amiket ő mesélt.

– Azért kérdezd majd meg tőle. Attól még biztos tudja. – Sirius ezt olyan megingathatatlan hittel és bizalommal jelenti ki, hogy Remus azon kapja magát, hogy a karjai már nem csak tartják, hanem ölelik is őt, a szája pedig láthatatlan puszit lehet válasz helyett a hajába. Még két titok karácsonyra.

– Persze – súgja végül halkan. Csak most tűnik fel neki, hogy amíg a válaszára várt, a jelek szerint Sirius keze is önállósította magát: biztos, hogy eddig a saját oldalán pihent, nem pedig az ő mellkasán…

– Remus?

– Hm?

– Most már késő lenne írni a Mikulásnak?

Remus finoman megrázza az éjjeliszekrényen csücsülő órát; a hálósipkás mutatók álmosan nyújtóznak egyet, aztán a tömzsibb az egyes és a kettes, a nyúlánkabb pedig a nyolcas és kilences szám közé siet. Hajnal kettő van majdnem, a manók alighanem megkezdik lassan becsempészni a Roxfortban karácsonyozók ajándékát a klubhelyiségekben álló karácsonyfák alá.

– Szerintem igen. Elég lassú a mugli posta. De majd írunk neki jövőre – ígéri meg.

*

– Nem írtunk végül a Mikulásnak – mormogja Sirius. Remus magához szorítja. Más a teste, szinte felismerhetetlen a karjában tartani; megtört, csontos és kemény, ősz szálak kócolódnak a mindenhová elérő hajában, a bőre hideg és száraz, még az illatából is könyörtelenül kilopta a melegséget az a tizenkét év. Ha az emlékeik nem lennének közösek, Remus talán nem is hinné, hogy őt öleli újra.

– Még írhatunk – mondja, mert kettőjük most ő az, akinek a vigasztaló szavakat kell mondania. A különbség az, hogy Sirius régen elhitte minden egyes szavát, ő pedig sem akkor, sem most nem tud bennük hinni. Azért mégis elképzeli, ahogy felnőtt fejjel összeülnek, levelet körmölnek, egy sor hitét vesztett kívánság, beteszik borítékba, lezárják, a címzett a Mikulás, ő pedig feladja holnap a mugli postán. Talán valóra válik. Megérdemelnék, hogy valóra váljon, hogy nevessenek: hiába a mágia, végül a Mikulás volt a megoldás a rég várt csodára. – Írjunk neki?

– Nem akarok. – Sirius hosszú hallgatás után felel. – Olyasmit kérnék, amit nem tud megadni. Amit nem tud visszaadni. Akkor nincs titok, nincs mágia, nincs semmi, mert nem is létezik. Akkor soha nem is létezett. Nem akarom tudni, hogy soha nem is létezett. Nem akarom, Remus. Nem akarom…

Remus bólint. Nem fognak írni a Mikulásnak, mert Sirius hinni akar, még mindig, mindezek után is. Belecsókol a hajába.