(nélküled)

Meghatározhatatlan kis valami, nem vidáman.

azt mondják, az ismeretlent féljük

és aki megy, aki elmegy, az ismeretlenbe halad

mégis jobban fél az, aki marad

jobban fél az itt hagyott

az elhagyott

mert itt maradt az érintésed a vállamon

mert itt maradt a párnán az illatod, és ha ráhajtom a fejem, a hangodat hallgatom

a nevemet suttogod

(szeretem, ahogyan a nevemet ejted

viccesek az r és az s betűid, és én szeretem...

szerettem...

szerettelek nagyon.)

és itt maradtak a legutolsó, csendbe tört szavak

és a fogaim közt vacogó sóhajok, mikor az ölelésedre gondolok

és mert érzem az ízed az ajkamon

 - mert örökké fogom -

és ha az égre nézek, a te szemeddel nevetnek rám a csillagok

egyszer azt ígérted, ellopod nekem a legfényesebbiket

de nem érdemlem a legjelentéktelenebbet sem

mert itt maradt egy félbetört pillanat

és benne egy elkallódott mondat

amit túl gyáva voltam, hogy kimondjak

(szerettelek nagyon.)

mert megmosolyogtál volna

és nevettél volna

nem rajtam, magadon

mert ugyanúgy éreztél te is

ugyanúgy féltél te is

egyszer

talán

talán mindketten szerettük volna hallani

talán más lenne most, ha sikerül kimondani

de most

most mind itt maradt nekem

és én félek, mert nem tudom, mihez kezdjek velük nélküled.