'Csíny letudva?'

James szemszög, Tekergők Térképe, mozgalmas roxforti éjszaka, csínyek letudva és nem letudva, Remus egy újabb "titka" - és persze egy csipetnyi, elmaradhatatlan Lily Potter-projekt.

Hajnali két óra van – és James Potter felébred. Hát, többé-kevésbé. Fél(háromnegyed)álomban kinyúl a puha-meleg takaró alól, kitapogatja az éjjeliszekrény peremét, aztán a tetejét, határozott mozdulattal beletenyerel a konyhai manók bőséges desszertajándékának tegnapról maradt morzsáiba, hanyag eleganciával magára rántja a félig (negyedig) kész asztronómia leckét – a pálcájával és szemüvegével együtt, szóval egy kis jóindulattal akár szándékosnak is nevezhetnénk e cselekedetet –, majd egy nyűgös nyögéssel megemeli a fejét, és előrángatja a párnája alól a Tekergők Térképét. Gyorsan elmormol egy Lumost, végezetül pedig rutinosan megesküszik, hogy rosszban sántikál.   

Az első (és legfontosabb) pillantása a Griffendél toronyra, egész pontosan a lányok hálókörletére siklik: Lily Evans ágyban van – méghozzá egyedül. Ez jó. Nagyon jó. Minden este ellenőrzi, és mindig ez a helyzet. Egyértelmű, hogy rá vár. Szerelmes belé, csak kéreti magát. Egyértelmű. Elvigyorodik, és odaképzeli a saját nevét Lilyé mellé… Tényleg, vajon Evans felveszi majd a nevét? Lily Potter. Ó, igen. Lily Potter… Csodásan hangzik. Az esküvő (és ha már ott van, egyúttal a nászéjszaka) eseményeinek részletes tervezgetése – és az ehhez illő, ábrándos sóhajtássorozat – után James figyelme visszatér a térképhez:

A roxforti éjszakai élet rendre tartogat magában valami váratlan meglepetést – vagy épp egy régen várt, de szinte már reménytelennek hitt fejleményt. Ott van például Frank és Alice: lassan két éve kerülgetik egymást, de szégyenlős pillantásoknál és kölcsönös pirulásoknál tovább nemigen jutottak… egészen múlt szombatig. Akkor ugyanis az egész estét a növényházban sétálgatva töltötték, kettesben, egyre szorosabban és szorosabban egymáshoz simuló nevekkel… Nem túl nagy lépés – de azért ez is valami. 

A jelentős (és hivatalos) fordulat persze az lesz, ha majd az ő nevük is feltűnik James egyik legkedvencebb (és egyértelműen legszórakoztatóbb) helyén – azon a bizonyos hetedik emeleti folyosón, ahol jelen pillanatban is két, izgatottan toporgó alakot mutat a térkép... Lássuk csak:  Marlene és Colton? Nohát-nohát… Úgy tűnik, Siriusnak legalább egy reménytelenül sóvárgó – és szerelmi bájitalokat kotyvasztó – hódolójától sikerült megszabadulnia. Még úgy is, hogy a jelek szerint az ifjú pár igencsak szerencsétlen időpontot választott a találkához: hosszas téblábolás után kénytelenek belátni, hogy valakik már megelőzték őket ma éjjel – és csalódottan távoznak a helyszínről...

James megereszt magában egy vigyort, majd tovább pásztázza a térképet:

A kései óra ellenére a konyhában javában zajlik az élet: az apró, izgatottan kavargó lábnyomokból ítélve a manók még ilyenkor is szorgosan tesznek-vesznek odalent, hacsak…  Ó, igen, Dumbledore. Jamesben egyre határozottabb gyanú él afelől, hogy a.) az igazgatónak kegyetlen szokása éjnek évadján razziát tartani a manók között b.) barátaival nem ők négyen az egyetlenek, akikre időnként (gyakran) rátör a leküzdhetetlen és halaszthatatlan vágy némi éjszakai nassolás iránt…

Egy pillanatra eljátszik a gondolattal, hogy talán ő maga is tehetne egy villámlátogatást a konyhában, mielőtt még visszafekszik – hosszas töprengésre azonban nincs ideje, mert a hetediken máris újabb mozgolódás támad:  két-két név közelít sietve két irányból a szoba felé: Valerie és Alec, a Roxfort híres-hírhedt, se veled-se nélküled párja (újra együtt tehát...per pillanat), valamint Dorcas és Cassandra (hoppá lányok, hát igazak a pletykák...!) – no, ez így izgalmas lesz…

James feltápászkodik, és fél szemmel továbbra is a térképet figyelve, kitapogatja az éjjeliszekrényre készített nagy pohár vizet. Jóízűen kortyol: egy korty, két korty, há --- rom pár a szükség szobája előtt?!?

Kíváncsin hajol közelebb a térképhez, hogy megvizsgálja a semmiből (a tudjukhonnan...) előtűnt két új nevet – és prüszkölve köpi a párnára a harmadik korty vizet. 

Megdörgöli a szemét… 

Még mindig ugyanaz a két név… 

Leveszi a szemüvegét. Beleheli a lencsét, alaposan megtörölgeti a pólójában, majd szakszerűen visszahelyezi az orrára... 

Még mindig…

Sietve siklik a tekintete ismét a Griffendél-toronyra, mutatóujjával követi az utat: klubhelyiség, fiúk hálókörlete, ő szobájuk: James Potter (az ő) – jelen, Peter Pettigrew (ő horkol) – jelen, és… és ennyi.

Vagyis a térkép nem hazudik (a térkép sosem hazudik), és azok ott a hetediken, azok ott tényleg… – újra ellenőrzi – Remus Lupin és Sirius Black.

            

Remus Lupin és Sirius Black, szorosan (nagyon szorosan) egymás mellett. 

Remus Lupin és Sirius Black immár visszafelé tartanak. 

Most megállnak. 

A Sirius Black felirat a falnak simul, a Remus Lupin pedig a Sirius Blacknek. 

Így telik el a következő pár perc.

Aztán továbbindulnak. 

Az egyik titkos folyosóhoz érve Sirius Black megtorpan, Remus Lupin pedig egy hirtelen szökkenéssel – mintha a karjánál fogva rántották volna vissza – követi. 

Már a szűk, félreeső kis folyosón vannak: ezúttal a Remus Lupin név súrolja a falat, a Sirius Blacket jelző két lábnyom pedig valami egészen fura helyzetet vesz fel. Mintha nem is állna, hanem… térdel. Sirius térdel. 

Sirius Remus előtt térdel.

Sirius Remus lábai között térdel.

Sirius és Remus az imént együtt hagyták el a szükség szobáját, és most egy titkos folyosón, az unikornisos falikárpit mögött még egyszer…

James nyel egy nagyot. 

Gondos, kimért mozdulatokkal szépen összehajtogatja a térképet, kezébe veszi, kimászik az ágyból, végigbotorkál a szobán, csendesen kinyitja, majd beteszi maga mögött az ajtót, lábujjhegyen letipeg a lépcsőn, aztán a klubhelyiségbe érve helyet foglal a kandalló előtti kedvenc foteljében. A térképet kisimítja maga elé az asztalra – és vár.

Az igazság az, hogy – az első sokkot leszámítva –, tulajdonképpen még csak nem is lepődött meg igazán. Az igazság az, hogy valahol már jó ideje tudja. Tudja Remus mosolyából és Sirius hangjából. Tudja abból, ahogy barátai újabban egymásra néznek, egymáshoz érnek. Tudja a közös tanulásokból,  a „kijössz ma az edzésre?” kérdésre kapott „már elígérkeztem Holdsáppal a könyvtárba, bocs…” válaszokból. Tudta abból, mikor Sirius gyakorlatilag hazazavarta őt a téli szünetre, mondván „karácsonyozz csak nyugodtan a szüleiddel, Ágas, majd Holdsáp itt marad velem az idén…” És tudta abból a halvány véraláfutásból, amit pár napja a reggelinél vett észre Sirius nyakán – és abból, ahogy Remus félrenyelte az omlettet, mikor ő a harapásszerű folt eredete felől érdeklődött…  Sirius azt mondta, megcsúszott a zuhany alatt. A „zuhany alatt” hallatán Remus magára öntötte a narancslevet.    

Tudta – és mégsem tudatosult benne igazán, mert… talán mert… mert olyan természetes volt.

A térképre pislog: a két név ebben a pillanatban kanyarodik be a Griffendél-toronyhoz vezető folyosóra. Pár másodperc, és már hallja is a Kövér Dáma szitkozódását az éjjelente kiszökdöső, a legszebb álmaiból őt szánt szándékkal felzavaró ifjúságról – aztán nyílik a portrélyuk, és már barátai hangját is hallja, tisztán hallja Remus kuncogását és Sirius morgolódását:

„Egy szép napon fogok egy kést, és szétkaszabolom azt a rusnya képét, ha nem enged be…”

„Nem mernéd...”

„Fogadunk?”

„Nem.”

„Miért?”
„Mert akkor tényleg megteszed…”

„Csókolj meg.”

Halk sóhajtás.

Cuppogás.

James türelmesen vár.

Csendes, meghitt kuncogás.

Lépések nesze, farmersuhogás.

James megköszörüli a torkát, és méltóságteljesen felemelkedik a fotel takarásából:

– Csíny letudva? – Mindentudón biccent az asztalon heverő térkép felé.

Barátai egyszerre torpannak meg, egyszerre hervad le arcukról a mosoly, egyszerre sápadnak el, és egyszerre szorítják meg egymás kezét. Mindent egyszerre csinálnak.

James elmosolyodik, és fesztelenül cseveg tovább:

– Csak gondoltam, szólok, hogy felőlem nyugodtan csinálhatjátok a szobánkban is – ahelyett, hogy órákra lefoglaljátok a szükség szobáját. Legalább három párocska akart bemenni, míg bent voltatok…

Remus a pillanat töredéke alatt pirul el, két kézzel kapaszkodik barátja (kedvese? szerelme? férje? még ki sem találta, minek hívja őket ezentúl...) karjába – Sirius arcán viszont lassan felragyog azoknak az idióta, sugárzó vigyoroknak az egyike, amelyek láttán a lányok rendre aléltan omlanak össze a közelében… James eddig is jókat derült rajtuk – hát még ezek után milyen jókat fog!

Szelíd hangon, bátorító „hé, tényleg oké, tökre örülök nektek!”-mosollyal teszi még hozzá:

– Beszélek én Féregfarkkal, ha gondoljátok. Vagy beszélhetünk együtt is, ahogy szeretnétek… Bár kétlem, hogy bármit is észrevenne: az ő horkolását úgysem tudjátok túlharsogni…

Sirius végre válaszra nyitja a száját – de végül csak a vigyora szélesedik tovább, ahogy odalép Jameshez, megveregeti a vállát, majd hálája jeléül bordaropogtató ölelésben részesíti barátját:

– Kösz, haver. Komolyan – mondja, aztán még halkan, hogy csak ők ketten hallják, odasúgja neki: – De csodálkozni fogsz, ha meghallod Holdsápot…