Első csók. Roxfort, ötödik év, nyári szünet után. Szünidei élménybeszámoló, összebújás, alakuló animágia mellékhatásai.
Fanart.
Nem alszik.
Remus hallja, tudja, érzi. James és Peter már rég az igazak álmát alusszák, előbbi halkan szuszogva, utóbbi hangosan horkolva - Sirius ágya felől azonban nem hallatszik más, csak néha egy-egy mély, nehéz sóhajtás, ágyneműsuhogás, ahogy a fiú nyugtalanul egyik oldaláról a másikra fordul, és... és az álomtalan hánykolódásba olykor-olykor mintha halk szipogás vegyülne...
És Remus hallgatja.
Hallgatja az ágy nyikorgását is, ahogy Sirius felkel, hallgatja a szőnyeg susogását, ahogy végigmegy a szobán, hallgatja, ahogy kinyitja, majd bezárja a fürdőszobaajtót, és hallgatja, ahogy megnyitja, és hosszan engedi odabent a vizet...
És telnek a percek.
Sirius végül visszasétál a szobába (és Remus talán csak képzelődik, de az ágyához érve mintha megtorpanna egy pillanatra), majd nehéz sóhajtással visszazuhan a saját ágyába.
Nem tud aludni.
Remus a legapróbb lélegzetvételében is hallja a nyugtalanságot: hosszú hetek teltek el ugyan azóta, hogy utoljára egy szobában aludtak, mégis pontosan fel tudja magában idézni békésen szundikáló barátja mély és egyenletes szuszogását. És ez a mostani nem olyan. Ez a mostani zaklatott, szapora - és ha ez öt percen belül nem változik meg, felkel, és odamegy, odabújik hozzá, hogy megnyugtassa. Úgy, ahogyan ő is szokta.
Eltelik tíz perc.
Jó negyedóra múlva Remus kimászik a takaró alól, Sirius ágyához botorkál (egy, kettő, három és négy lépés), és halkan elhúzza az ágyfüggönyt: Sirius neki háttal fekszik. Óvatosan simítja a vállára a kezét.
Sirius arca szinte felragyog a sötétben, ahogy felé fordul, majd gyorsan húzódik is beljebb, hogy helyet szorítson barátjának maga mellett. Remus valami egészen esetlen, félig ülő-félig fekvő pózban helyezkedik el az ágy szélén.
- Tapmancs... - kezdi csendesen, de a begyakorolt mondat el is akad az első szó után, ahogy Sirius várakozón rápillant, miközben megemeli kissé a takaró csücskét. Remus engedelmesen csusszan be alá. A puha anyaggal együtt Sirius testmelege is körülöleli, és amikor újra megszólal, röhejesen rekedt a hangja: - Ha... ha szeretnél róla beszélni...
- Nem! - Sirius élesen közbevág (szinte rámorran, mint egy felbőszült kutya), aztán hátraveti magát az ágyban, és jóval halkabban, a plafonhoz motyogva hozzáteszi: - Bocs. Nem akartam.
- Semmi baj. - Remus puhán, megértőn mosolyog le rá, majd közelebb kucorodik hozzá, egészen közel, hogy a párnára hajthassa a fejét: nedves, nyirkos a huzat... Sirius mintha olvasna a gondolataiban, igyekszik gyorsan tisztázni a helyzetet:
- Nem... izé, nem szárítottam meg rendesen a hajam. Bocs.
- Nem zavar - mondja Remus szelíden, és nem firtatja tovább. (Sirius hollótincsei szétterülnek a párnán, néhány közülük Remus arcát cirógatja: esőillatuk van - de teljesen szárazak.)
Hallgatnak mind a ketten.
Remus az ágyfüggönyt nézi, a nehéz anyag sötéten hullámzó, lágy töréseit. Hiányzott neki. Hiányzott a Roxfort, hiányoztak a barátai, hiányzott...
Sirius (... Sirius) hirtelen töri meg a csendet:
- Láttad őket? - Remus felé fordítja a fejét, és a homlokuk majdnem összeér. - Láttad, ahogy hátat fordítottak nekem? Mintha... mintha nekik kellene szégyenkezniük miattam, nem pedig fordítva... - mondja, majd felnevet tompán és keserűn, Remus pedig nem tudja, mit feleljen.
Mert mit is felelhetne erre?
Arra, ha valakit egy teljes év távollét után még csak köszönésre sem méltatnak a szülei? Ha a pályaudvar közepén, mindenki szeme láttára, rideg közönnyel hátat fordítanak neki, esélyt sem adva a visszavágásra, egy csípős válaszra vagy dühös kirohanásra, semmire, csak a tehetetlen tűrésre és hallgatásra - és ezzel fölényesen bizonyítják, hogy habár évek óta nem tekintik már annak, mégis tökéletesen ismerik a fiukat: pontosan tudják, mit visel a legnehezebben. Pontosan tudják, mivel okozzák a legnagyobb fájdalmat neki.
Remus szavak helyett végül csak felkönyököl, barátja fölé hajol, és egy "minden-rendben-lesz" simítással megcirógatja a vállát - aztán pedig döbbenten (és izgatottan) összerezzen, ahogy Sirius váratlanul az oldalára gördül, és a nyakába-mellkasába fúrja az arcát.
Remus tenyere lassan (és ösztönösen) indul el lefelé, az izmos (milyen izmos...) kart tapintja, majd barátja derekára simul, és ahogy sután magához öleli, érzi, hogy Sirius a nyakába sóhajt. Jó érzés. Túl jó. Túl jó, és Remus hirtelen nem érti, miért lódult meg annyira a szíve (Sirius hallja. biztosan hallja), mikor rádöbbent, hogy barátja egy alsónadrágon kívül nem visel semmi mást... Hisz régen is sokszor feküdtek és aludtak el így, egymás mellett, egy ágyban, egy takaró alatt, de... De. De eltelt a nyár, és Sirius a nyáron nagyon sokat változott: szemlátomást magasabb lett, szélesebb a válla és mélyebb a hangja (és Remus elpirult, mikor először meghallotta - mikor neki köszönt először rajta...), és most, hogy a vállgödrébe simul az álla, mintha borosta szúrását érezné a bőrén...
Lehunyja a szemét, és kissé szégyenkezve gondol magára: kamaszos vékonyságára, jámbor-szelíd hangjára, tükörsima arcára... Sirius felnőtt. Sirius hamarosan felnőtt férfi lesz, boldog, sikeres élete lesz, családja lesz, ha úgy akarja, ő pedig... ő pedig vérfarkas marad örökre.
- Mindegy... - dörmögi Sirius, miközben elhúzódik tőle egy kicsit. - Nem is tudom, minek foglalkozom velük...
- Mert ők a szüleid... A családod...
Sirius megrázza a fejét (a haja Remus nyakát csiklandozza):
- Nem. - Halvány, de őszinte mosolyra húzódik az ajka. - Már nem.
- Jól telt a nyár Ágaséknál? - kérdezi, és tereli ezzel a beszélgetést vidámabb irányba Remus, noha az iménti kis mosolyból már tudja is előre a választ.
- Szuperül. - Az emlegetett mosoly még beszédesebb vigyorrá szélesedik, mielőtt Sirius (kicsit talán... szégyenlősen?) felpillant rá: - Mondjuk nem bántam volna, ha te is ott vagy... Meg, izé, Féregfark is, persze.
Remus bizakodón bólint:
- Jövőre megoldjuk.
- Vagy még a téli szünetben. - Sirius végre felkönyököl. Távolabb csusszanna, hogy rendesen egymás arcába nézhessenek, a nagy mocorgás közepette azonban egy pillanatra csak még jobban (még kínosabban) egymásnak simulnak - deréktól lefelé. Két éles lélegzet töri meg a hirtelen csendet, aztán Sirius zavartan köhint egyet: - Öhm... na és neked? Milyen volt a nyarad?
Eltelik pár másodperc, míg Remus feleszmél: megköszörüli a torkát, és igyekszik olyan nyugodtan beszélni (és lélegezni), mintha nem történt volna az imént semmi. Mintha nem érzett volna az imént semmit...
- Hát... igazából nem történt semmi különös. Két átváltozás a pincébe zár... - nem fejezheti be, mert Sirius a kezét megragadva félbeszakítja:
- Ezt is megoldjuk - mondja. - Hamarosan. Ígérem.
Remus szomorú-szelíd mosollyal rázza meg a fejét:
- Ezt még te... ti sem tudjátok "megoldani".
- Majd meglátod... - Sirius szemöldökemelgetése és hozzá társított mosolya nem sok jót sejtet, Remus mégis hisz neki: valahol mélyen, legbelül, szeretné elhinni, hogy együtt ezt is meg tudják oldani... Sirius még mindig a kezét szorongatja, miközben tovább beszél: - Mesélj még. Mi volt?
- Tényleg nem nagyon volt semmi. Kiolvastam pár könyvet, voltunk kirándulni, meg volt egy lány...
- Egy lány? - Sirius mosolya lehervad, a hangja éles, és Remus hirtelen hideget érez a kézfején: ott, ahol eddig barátja tenyere melegítette. - Van barátnőd?
- Mi? Ja, nem, nem, ööö... nem, csak... - Remus zavarodottan dadog, és már bánja (valamiért nagyon bánja), hogy megemlítette azt a nyár eleji, futó kis kamasz próbálkozást az utcájukban lakó, tőle amúgy is három évvel idősebb lánnyal... - Csak így... megpróbáltuk, de... ennyi. Nem volt semmi.
Sirius megfejthetetlen arccal fürkészi:
- Csókolóztatok?
Remus kínos meglepettségében azonnal rávágja:
- Igen.
Sirius arcán erre mintha átsuhanna valami. (Talán csak egy árny a sötétben...)
- Milyen volt? - Színtelen a hangja.
- Hát... - Remus zavarodottan nevetgél. (Miért érdekli ez Siriust? Az ő korukban már ilyesmiről szokás beszélgetni?) - Nem... nem volt rossz, de... kicsit olyan... hát, így... fura, de... jó, végül is... tudod...
- Milyen? - Sirius újra kérdez, ezúttal már jóval keményebb hangon. Türelmetlenül. Követelőn. Sértetten.
Remus előbb megszeppen, majd belepirul a felismerésbe: lehetséges, hogy ő, Remus Lupin, ő előbb...
- Várj, te... te még nem?
Sirius megrázza a fejét. (És Sirius most nem viccel...)
- Mondd el, milyen. - A kezdeti közömbösség, majd az azt követő sértett düh után Sirius most hirtelen olyan... szomorúnak tűnik, és Remus kezdi nagyon kellemetlenül érezni magát. És átkozza a meggondolatlanságát...
- Nem... Nem igazán tudom. Nem hiszem, hogy el lehet mondani... De - teszi hozzá újabb meggondolatlanságból - szerintem bármelyik lány szívesen megmutatná neked.
A várt frappáns, önfényező válasz elmarad, Sirius keserű mosollyal süti le a szemét. Vesz egy mély levegőt, és megnedvesíti az ajkát, mielőtt újból felpillantana rá:
- Na és te?
- Hm?
- Mutasd meg te. - Nem kérés, és nem is tréfa. Parancs. És könyörgés egyszerre.
Remus nyel egyet.
- Sirius... - Bármit is akart mondani barátja nevén kívül, elfelejti abban a pillanatban, ahogy Sirius keze megindul felé, az álla alá nyúl, és kicsit talán remegőn, de határozott, "most vagy soha" szándékkal az arcára simul... Remus pedig szavak helyett csak lehunyja a szemét, és jólesőn hajol a meleg tenyér érintésébe.
- Nem akarod? - Sirius lélegzete már az ajkait cirógatja, és Remusnak fogalma sincs, hová tűnt és tűnik folyamatosan a távolság közülük. Remusnak gyakorlatilag semmiről sincs már fogalma.
- Őrültek vagyunk... - suttogja még félig öntudatlanul, mielőtt összeérinti a szájukat: épp csak egy pillanatra, alig és puhán, és már hajolna is el, de... de akkor ott az a nyelv, forrón és nedvesen, kíváncsin simít végig az ajkain, és gyöngéd, de kérlelhetetlen elszántsággal tör utat közéjük.
És Remus engedi. Remus akarja. Az igazság az, hogy soha semmit nem akart még ennyire, mint Sirius ajkait az övén, a lélegzetét a bőrén, az orrát az orrához dörzsölődni, a testét a testéhez simulni, az ujjait az arcán, a tarkóján, a hajában, ahogy lassan a nyakára kúsznak, majd le a mellkasára, a szíve fölé, nekifeszül a tenyere, és -- ellöki magától pár centire. Kábán-csalódottan nyitja ki a szemét, és kapkod levegő után.
- Basszus... Basszus, bocs, én... - Sirius hebegve-habogva magyarázkodna, de Remus, az ujjait az ajkára simítva, elhallgattatja. Mondani szeretne valamit - ő szeretne mondani valamit, de a szavak elvesznek valahol, és végül csak megrázza a fejét, közel hajol Siriushoz megint, és megcsókolja újra: hitetlenkedve és kicsit esetlenül, de lassan és hosszan, a kezei, amikkel eddig nem tudta, mihez is kezdjen, hamarosan megtalálják a helyüket barátja karján és hajában, és ahogy egymásnak simulnak egészen, a csók is tovább mélyül - míg az első bódulatból magukhoz térve, bele nem mosolyognak mind a ketten.
- Várj... - Remus egy, még egy, még egy és még egy játékos-incselkedő puszi után kuncogva próbál elhúzódni. Sirius csak azért is nyom még egy cuppanós csókot a szájára, csak azután engedi szóhoz jutni: - Ezt meg kéne beszélnünk...
- Mmhmm... - Sirius ujjai az arcát cirógatják, kisimogat a homlokából egy kóbor tincset, óvó csodálattal követi végig a vonásait, mintha egy rég áhított kincset érintene, majd egészen közel hajol újra, és a szemébe néz mélyen: - De nem most. Ráérünk.... Ugye?
- Rá... - Remus bólint, aztán hirtelen nevetni kezd, nevet és csak nevet, azzal a megkönnyebbült, túlcsorduló, egyszerűen csak boldog nevetéssel, és kénytelen Sirius vállába rejteni az arcát, mielőtt még felzavarná vele a többieket. Sirius kuncogva öleli magához, és a hajába csókol. Szimatol. Sirius konkrétan szagolgatja a haját, pont mint egy... kutya.
Remus játékosan bokszol a mellkasába:
- Ne szaglássz már!
- Upsz. Bocs. - Sirius megvakarja a fejét. (Remus gyanakodva figyeli a mozdulatot.) - Átmeneti mellékhatás. Remélem - teszi hozzá kínos-vicces grimasszal.
- Minek a mellék...
- Majd megtudod. - fojtja bele a szót Sirius, és biztos ami biztos, gyorsan bevet mellé egy figyelemelterelő csókot is.
Kuncogva és egymásba kapaszkodva dőlnek vissza a párnára, és amikor a nyirkos huzat az arcához ér, Remusnak hirtelen eszébe jut, miért is van most tulajdonképpen barátja ágyában... Bizsereg, szinte zsibbad a szája, a hangja pedig meglepően mély és karcos, ahogy az újabb, immár sokadik csókjukból kiszabadulva elpihegi a kérdést:
- Jobb már?
Sirius pár másodpercig értetlenül mered rá, aztán elvigyorodik, és határozottan bólint egy nagyot. Olyan nagyot, hogy egymásnak koccan a homlokuk...
- Bocs...
- Nem baj. - Remus megcirógatja az arcát (ez bizony borosta). - Szóval jobb már?
- Legjobb.
Sajgó homlokkal és bizsergő ajkakkal mosolyognak össze.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: