Rajz innen.
Léptek dobogása a folyosóról, a zárt ajtón túlról: könnyű, ruganyos lépteké - aztán rezdül a kilincs és kattan a zár, és Renly szavak nélkül ront be a szobába. Egy pillanatra megáll, összenéznek: Loras szemében a kérdés, Renly keserű fejrázásában pedig a válasz, mielőtt nehéz sóhajtással leroskad az ágyra.
- Semmi esély? - Loras leereszkedik mellé, végigsimít a karján, a keze megpihen a vállán.
Renly válaszul újból megrázza a fejét:
- Szívesebben látná a trónon Stannist… Stannist! - ismétli gúnyos-felháborodottan a nevet, és hallatán Loras kis híján felnevet: ha nem gravírozott volna a gond sötét ráncokat kedvese márványhomlokába, talán nem is tudná elharapni kikívánkozó mosolyát.
- Mondtad neki, hogy…
- Mondtam! - Renly méltatlankodva felcsattan: - Mindent mondtam... Bocsáss meg... - teszi aztán egy lágy, bocsánatkérő mosollyal hozzá, majd végigdől az ágyon, Loras pedig odakucorodik mellé, és a mellkasára támasztja az állát. Renly ujjai ösztönösen simítják a hátát.
Beszélniük kell - most kell beszélniük róla, de előbb még…
- Feszült vagy… - jegyzi meg Loras a nyilvánvalót mintegy ártatlan tényként, azonban a hangja, a hangsúly, ahogy mondja, valami egészen mást ígér…
Renly nyel egyet, de sértett felháborodása (Stannist! Kész röhej… ) még korántsem párolgott el:
- Hogyne lennék feszült, mikor…
- Csss... - Loras ujjai az ajkára szökve elhallgattatják, de épp elég lenne a látvány, mikor Renly végre, végre felpillant rá: éppen akkor, mikor Loras kissé félrebiccenti a fejét, és a haja kacéran a homlokába hull, miközben fölé hajol, és forrón lélegezve a fülébe duruzsol:
- Hadd segítsek… - huncutul csillannak az aranyfényű szemek, a következő pillanatban pedig Renly már a hasán fekszik, az arca a párnákba fúrva, a combjain Loras könnyű súlya, ami a testét aztán egészen beborítja, mikor Loras hozzá simulva feltűri az inget a hátán, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal kibújtatja belőle. Oldalra söpri a haját, az ujjai már meztelen bőrét cirógatják:
- Lazulj el - búgja, és a hangja mélye, a közelsége, az illata és érintése, mind-mind kínzóan édes.
Renly teste-lélegzete árulkodón megremeg, mielőtt hátrapillant kihívón:
- Tegyél érte...
Érzi az arcán Loras mosolyát, aztán apró csókjait a vállán, majd a fiú elhajol, felegyenesedik, egyik keze megpihen a hátán, míg másik az ágy melletti asztalkán kutat: a zölddel-arannyal hímzett terítőn díszes üvegcse rózsaolajjal tele - Loras leemeli, felnyitja, előbb az ujjaival simít végig a gerince mentén, majd a bőrére csepegtet pár síkos-illatos cseppet.
Renly mély levegőt vesz, mohón szívja magába a levegőben szétömlő virágillatot és a párnáról Loras hajának még édesebb aromáját - aztán felnyög, ahogy a vékony, finom ujjak meglepő (még mindig képes meglepődni rajta…) erővel a húsába mélyednek. Loras kezei bebarangolják a hátát, a vállaitól befelé, aztán vissza, elidőznek a nyakán, és Renly már egyszerre sóhajtozik, dorombol és nyögdécsel, mikor a forró és síkos tenyér a derekára siklik végül.
Loras ujjai ráérősen köröznek a két gödröcske körül, aztán Renly kuncogást hall - borzongatót, mélyről jövőt -, egy pillanattal és egy elakadó sóhajjal később pedig már Loras haja cirógatja ott a bőrét és a lélegzete borzol, ahogy puhán közéjük csókol. Az ajka aztán elindul lefelé, szorosan a kezei nyomában, amik lassan a nadrág korca alá bújnak, egyre lejjebb és lejjebb simítva feneke íveiről a legutolsó, útban lévő ruhadarabokat.
*
Később, mikor az alkonyat lángvörösét bársonykék csillaglepel váltja fel, Renly nadrágja már a földön hever, közvetlenül Lorasé alatt - épp úgy, ahogy maga is fekszik az ágyán: immár a hátán, de ugyanúgy Loras alatt. Egyikük sem szól vagy mozdul, Renly aranybarna tincseket cirógat kábán, Loras ujjbegyei pedig a mellkasán köröznek lustán, míg nem megfeszülnek és megtorpannak hirtelen:
- Elvehetnéd Margaeryt. - Halkan, egészen halkan leheli a bőrére a szavakat. A gondolat továbbra is képtelenül bizarr (beszéltek már róla, igen…), Renly pedig felnevet. Loras felkönyököl, rosszallón pislog le rá hosszú szempillái alól:
- Komolyan beszélek.
Renly még mindig kacag, de Loras pillantása egy csapásra lehervasztja a mosolyát:
- Elment az eszed.
- Ha van jobb javaslatod, hallgatom. - Loras orcáin két halovány, rózsaszínű folt: az együttlét pírja, vagy a benne viaskodó érzelmeké talán. - Ha elveszed Mar...
- Nem veszem el a húgodat - vág közbe Renly, de Loras leinti:
- Nincs más megoldás. Te is tudod - mondja azon a hangon, amiből Renly tudja, hogy nem éri meg ellenkezni (Tudom…). Szótlanul nézi, ahogy Loras felül és öltözni kezd - a tekintetét kerüli, az állkapcsa megfeszülve, telt, rózsás ajkai szigorú vonallá préselődve - , aztán egy hirtelen mozdulattal elkapja a derekát, köré fonja a karját, és a mellkasához szorítva visszarántja az ágyba a karcsú testet:
- Kitennél engem a házastársi kötelezettségeknek?
Érzi, ahogy Loras egy pillanatra megfeszül az ölelésében, majd hirtelen ellazul, mintha azzal a hosszú, megfejthetetlen (jóleső? zaklatott? lemondó?) sóhajtással minden ellenállás elhagyná a testét:
- A részleteket majd később megbeszéljük… - mondja csendesen, és rámosolyog ugyan, a mosolya azonban nem őszinte, és Renly szólni szeretne, de Loras megelőzi: - Gyere. Jobb lenne elhagyni ezt a helyet, mielőtt bárki is megneszelné a távozásunkat, és megpróbálna megállítani…
Talpra szökken, Renly azonban elkapja a csuklóját, és újból visszahúzza az ölébe:
- Ugyan ki tudná megállítani a Viráglovagot? - Apró csókot lehel a füle mögé. - Hmm?
- Rajtad kívül? - Összemosolyognak, ahogy Loras felvont szemöldökkel hátrapillant, aztán megadón az erős karokba simul, lehunyja a szemét, és Renly vállára hajtja a fejét, nagyobb helyet adva a nyakát ízlelgető játékos ajkaknak, az érzékeny bőrfelületet finoman karcoló reggeli borostának (arról még indulás előtt gondoskodnia kell, hogy emléke sem maradjon… jó, emléke az talán maradhat…) és a fogaknak, amik a válla ívét elérve egészen finoman arra a pontra harapnak…
- Egyedül én ismerem a módját... - Renly büszkén kuncogja-búgja a fülébe, Loras pedig megremeg és felsóhajt újra (ez egyértelműen jóleső sóhajtás), mielőtt eltolja magától kissé kedvesét, megfordul az ölében, és karját a nyaka köré fonva a szemébe néz mélyen:
- És soha nem is fogja más.
Van a tekintetében (mindkettőjük tekintetében) valami megfoghatatlan félelem, aggodalom, vagy talán kétség, és Renly a tenyerébe simítja az arcát, komolyan bólint, majd az ajkaira csókolja a vallomást:
- Soha. Senki. Más.
Szorosan ölelik egymást.
- Azért… - szólal meg Renly újra rövid hallgatás után, az ajkain immár halvány félmosoly bujkál - még van egy kis időnk, mielőtt felkel a nap, és ébredezni kezd a kastély…
- Egy kevés... - Loras az ajkát beharapva gondolkodást színlel - közben azonban már a vállainál fogva nyomja is vissza szerelmét az ágyra: - Lássuk, mire lesz elég…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: