"Mellettem nem"

E/2. Azkaban után, bizonytalan érintések, önmarcangolás, örök szerelem, lemondás, nagyon halvány Tonks-utalás.

Fanart innen. 

– Az én hibám, Remus. Miattam haltak meg.

– Nem, dehogy... Dehogy… – Felkönyökölsz. Óvatosan simítod szerelmed beesett mellkasára a kezed (rettegve, hogy mi lesz, ha megint ellök magától, hogy mi lesz veled, veletek, ha mostantól már mindig ellök magától), és Sirius összerezzen az érintésed alatt – de nem húzódik el. Könnyű csókot lehelsz az arcára. Lehunyt szemmel tűri.

– Nem a te hibád – suttogod. – Mind... mindnyájan hibáztunk. Mind felelősek vagyunk azért, ami... történt. Legfőképpen én. Én adtam okot a gyanakvásra. Nem bízhattatok bennem, mert én sem bíztam igazán soha senkiben. Semmiben. És ezzel tönkretettem mindent… minket. Én…

– Ne beszélj így magadról – pillant fel rád hirtelen. Arasznyi távolság választja el az arcotokat. (Tizennégy év feszül közöttetek.)

Borongós éjszaka van, a hold betegen, magányosan dereng, nincsenek csillagok (nincsenek csillagok), és a sötétben nem látod tisztán a vonásait – de érzed, ahogy Sirius tekintete a szemedről bizonytalanul a szád felé rebben, érzed a szívverését a tenyered alatt, és érzed megfeszülni a régen oly szépen kidolgozott izmok csontokra tapadt emlékét, ahogy közelebb hajolsz, és megcsókolod a cserepes ajkakat.

Ujjaid lejjebb kúsznak a homorú hasfalon, önkéntelenül és céltalanul, mert nem akarsz mást, csak érezni őt, a hőjét, a közelségét, mindenét – de Sirius megragadja, és eltolja a kezed.

– Nem megy. – Elfordul. – Sajnálom.

– Semmi baj… – Megcirógatod a vállát, magadhoz vonod, és félig-meddig, esetlenül átöleled. – Semmi baj…

Sirius teste a karjaidban hűvös és kemény, mintha egy szobrot ölelnél – egy imádott bálvány márványból faragott mását, pusztuló tökéletességet, amiből rég kiveszett már múzsájának pajkos elevensége, amit kikezdett az idő és megtörtek a viharok, ami mára csak kő csupán: durva, rideg. Törékeny.

És mégis örök.

– Még mindig szeretlek – mormolja maga elé. A hangja rekedt, a tekintete üres. (Nincsenek csillagok.)

– Tudom. Én is téged. – Összefűzöd az ujjaitokat: Sirius tenyere nyirkos, hideg. Egy darabka Azkaban.

– Azt akarom, hogy boldog legyél.

– Az vagyok. – Homlokon csókolod, és a fejére hajtod az álladat. Cigarettaszag marja az orrodat.

– Nem, Remus. Mellettem nem.

Sirius megszorítja a kezed, és valami elszorítja a torkodat.