"A tavalyi"

Sirius szülinap (az augusztusi, és az azóta hivatalos novemberi dátumot is ünnepeljük :D) Sajátos módon felszolgált sütemény, mert Remusomnak meglepően piszkos ám a fantáziája, ha olyan dolgokról van szó. Meglepetés James és Lily. A sütemény is meglepetés volt. Öhm, meglepődés van benne, az biztos. 18+

Ehhez kapcsolódik

- Nohát, csak nem megzavartunk valamit?

- Merlin… Ágas… Lily…

- Ne-ne-ne, én ezt… 

- Khm, srácok…

- Na nem, ez… ez… ez…

- Én… sajnálom… én… mi…

- Ott maradt még egy csepp, Holdsáp…

- Helló, itt lent…

- Ez nem lesz a fiam keresztapja… 

- Nem, nem ott… Másik oldal. Igen, ott…

- Merlin… Ez annyira…

- Na jó… Eloldozna valaki?

Harminc perccel korábban…

Még a kanapén ülnek. Az asztalon extracsokis csokitorta, az ölükben tányér, egy szelet tortával és egyetlen villával. Utóbbit Remus természetesen azonnal kisajátította, és Sirius természetesen ezt abszolút nem bánja. Sirius általában abszolút nem bánja, ha Remus kezében (és ajkai közt) az irányítás.

- Mindenképp meg kell köszönnünk Ágaséknak ezt a tortát… - Remus a villát feltartva, hevesen gesztikulál. Édesebb, mint ezer csokitorta. - Különben az egész délelőttöt a konyhában tölthettük volna.

Sirius hamiskásan rásandít:

- Szeretem, mikor a konyhában töltjük a délelőttöt… Estét… 

Remus megcsóválja a fejét.

- Sütéssel - nyomatékosítja a szót lesújtó pillantással - töltöttük volna a délelőttöt. 

Sirius elvigyorodik, és kezét a combjára simítva, közelebb hajol:

- Azt is szeretem - duruzsolja. - Szeretlek nézni közben. És szeretem, amíg várjuk, hogy elkészüljön a… - Elharapja a mondat végét, ahogy Remus egy jókora falat tortát a szájához navigálva, megpróbálja belefojtani a szót. 

Sirius elkapja a fejét.

A torta lepottyan.

A torta végigbucskázik a pólóján, és az ölében köt ki.

Remus a süteményre vagy az ölére vagy a süteményre az ölében mered. Sirius azon töpreng, a sütemény vajon érzi-e, ha nézik, mert hogy az öle érzi, az biztos.

- Mire gondolsz?

Remus lassan pillant fel rá. Aztán elmosolyodik.

Sirius nyel egyet.

Három perccel később…

Már a földön fekszenek, a kandalló előtt, a pihe-puha, bolyhos szőnyegen. 

Sirius ruhái valahol máshol, ki tudja hol, rajta mindenesetre már nagyon nincsenek. Ahogy Remuson sincs már nagyon semmi. És ez most a legkevésbé sem zavarja abban, hogy további szabályos (Merlinre, még a csoki sem törik meg a tetején) szeletekre vágja a tortát, majd a tányérról átpakolja rá - egy, kettő, három szelet -, és gondosan elrendezgesse rajta - a mellkasán, hasán, alhasán -, végül pedig hozzálásson a legfelsőhöz. Ráérősen. Illendőn. Villával.

Sirius felnyög.

- Teljesen összekensz…

Remus ráhunyorog. Mosolyog. Megint. Már megint úgy mosolyog. 

Remus mosolya általában - társaságban - nagyon szelíd, nagyon ártatlan. Remus mosolya időnként - kettesben - nagyon pimasz, nagyon számító (nagyon csábító). Egy ragadozó mosolyoghat így a prédájára, vágyakozón és éhesen, készen egy izgatóan egyenlőtlen harcra, egy hosszú-hosszú játékra… 

Sirius testén átcikázik valami, ami egyszerre borzongat és perzsel, bizseregve suhan végig a gerincén és forrón lüktet az ölében. Felnyúl, és a nyakát megragadva igyekszik Remust közelebb húzni magához - mire ő elkapja, és keményen visszanyomja a kezét.

- Ne ficánkolj - pirít rá.

Aztán elhelyezkedik a csípőjén.

Sirius felszűköl.

Tizenöt perccel később…

Remus még mindig fegyelmezett. Somolyog. Sirius már ziláltabb, mint… nos, mint hasonló helyzetekben, úgy másfél órával később szokott lenni. Nyöszörög.

- Egyetértek… ezt mindenképp meg… meg kell majd köszönnünk Ága-ah… aséknak…

- Mm-hm… - Remus nyelve végigsiklik a hasán, a hiú gonddal kidolgozott izmok finom domborulatain, nedves-csiklandós kört rajzol a köldöké köré - majd megáll. Felhunyorog rá. Végignyal az ajkán. 

Egy szelet maradt még a háromból - egyetlen szelet édes-csokis álom a borzongva rezzenő, keményen feszülő hasfalon. Remus belemártja az ujjait a krémbe, Sirius szájához viszi, az ajkai közé csúsztatja. Sirius mohón leszopogatja. 

Remus akkor jön megint a hülye villájával, egy falat neked, egy falat nekem, még egy neked, még egy nekem, végül már csak a krém marad Sirius hasán - a nyelvével keni lejjebb.

Lejjebb.

És lejjebb.

Hunyt szemmel ízleli, lassan, hosszan, mélyen...

Sirius a haját, tarkóját cirógatja:

- Ezt… Ezt hol tanultad?

Remus somolyogva felpillant.

- A szomszéd szobában.

- Ah… Aha. Akkor erre mondják, hogy a tanítvány túlnő a mesterén, vagy valami hasonlo-oh… - Remus méltatlankodva hajol el megint, ahogy Sirius teste megvonaglik alatta. 

- Ne ficánkolj - adja ki a parancsot újra, majd a combjait határozott kézzel lefogva, visszahajol az ölére.

Sirius felhördül-felsóhajt, az izmai akaratlanul rándulnak, és lökik előre követelőzőn a csípőjét, az ujjai Remus karját simítják, a vállába mar és a hajába markol, és csak tartja és szorítja, szorítja, szorítja magához.

Remus felszusszan.

- Ejnye már… - csóválja meg a fejét, és hessegeti odébb Sirius kezét. - Mondtam, hogy ne ficánkolj. 

Kifürkészhetetlen tekintettel és győzedelmes kis mosollyal méri végig (közben megnedvesíti az ajkát) - aztán előhalássza valahonnét a pálcáját: csuklóból legyint egy könnyedet, mire a szőnyeg bolyhai életre kelnek, és kéjesen tekeregve Sirius alkarja köré fonódnak.

Sirius felvont szemöldökkel figyeli. Aztán Remusra sandít:

- Akkor már lehetett volna selyem.

Remus bólint. A pálca suhan. Selyem.

- Mondjuk vörös.

Remus megint bólint. A pálca megint suhan. Vörös.

Sirius elismerően hümmög.

Csókért hajolna - Remus azonban milliméterről milliméterre húzódik hátra, pont annyira, hogy épp csak egy hajszálnyi távolság, elnyílt ajkaik közé szorult lélegzetük vibráló párája válassza el őket egymástól, míg Sirius egész teste megfeszül, kirajzolva minden egyes izmot a karján és a hasán, kívánatosan és keményen - a szalagok bilincsében. 

Remus ráérősen futtatja végig rajtuk az ujjait.

Aztán folytatja, amit az imént félbehagyott.

Sirius erőtlenül, nevetségesen nyomorult nyögéssel hanyatlik vissza a földre, a feje hátravetve (Remus leküzdi a hirtelen vágyat - a farkas vágyát -, hogy hüvelykujját az ádámcsutkára simítva, belemélyessze fogait a márványfehér nyakba), a mellkasa szaporán süllyed és emelkedik, ujjai céltalanul markolásszák a szőnyeg a bolyhait. 

Remus elégedetten kuncog magában. 

Aztán lehunyja a szemét, és a világ csak érzékekre, ízekre, illatokra és elfúló zihálásra szakad, feszülő izmokra és ránduló húsra, felhevült bőrre az ujjbegyei alatt, míg Sirius csípője remegni nem kezd a szorításában, míg a nevét nem sóhajtja, míg a gyönyöre végig nem csordul a torkán, forrón és édesen, míg a kandalló felől fel nem hangzik az a hang… az a süvítő-sercegő hang és tompa pukkanás. 

És az a másik hang. 

James hangja.

 Az, hogy:

- Nohát, csak nem megzavartunk valamit?

Remus felpattan. Kétségbeesetten kapkodja maga elé a földön szétszórt ruhákat:

- Merlin… Ágas… Lily…

Lily kiborul:

- Ne-ne-ne, én ezt… 

Sirius kezdi felfogni, mi történik körülötte:

- Khm, srácok…

Lily rápillant:

- Na nem, ez… ez… ez…

Remus biztos benne, hogy bármelyik pillanatban lángra kaphat az arca:

- Én… sajnálom… én… mi…

James kedélyesen társalog:

- Ott maradt még egy csepp, Holdsáp...

Sirius kezdi rohadt hülyén érezni magát:

- Helló, itt lent…

Lily végre kinyögi:

- Ez nem lesz a fiam keresztapja… 

James továbbra is segítőkész. Rettentő mód élvezi:

- Nem, nem ott... Másik oldal. Igen, ott…

Remus a száját törölgeti. Kis híján elsírja magát:

- Merlin… Ez annyira…

Siriusnak kezd nagyon elege lenni:

- Na jó… Eloldozna valaki?

*

A szomszéd ház verandáján Mrs Brown heves térdroppanások közepette felemelkedik kedvenc hintaszékéből, a telefonhoz botorkál, útközben biztosítja az ablakpárkányon sütkérező Hógolyót és Bajuszurat, hogy most azonnal véget vet a gyalázatnak, amit a szomszédban lakó, velejéig romlott ifjúság művel - aztán elfelejti, miért indult. Ötödször a héten. Pedig még csak szerda van. Kétségtelen, a korral jár. Kétségtelen...