"Amit megnyaltál..."

Első csók. Roxfort, halloween, Szellemszállás, telihold. Tapmancs, kicsempészett édességek, Remus vidítás, és egy kis legenda. Az ihletődés innen van. :D

Halloween estéje mindig is különleges volt a Roxfortban: az ünnepi díszbe öltözött nagyterem elvarázsolt mennyezete alatt valódi denevérek repkedtek, suhogó szárnyaik meglibbentették a lebegő töklámpásokban lobogó gyertyák lángját, imbolygó árnyakat szórva a vidám zsibongás (amibe olykor éles, rövid kis sikkantások vegyültek, ahogy a roxforti kísértetek a legváratlanabb pillanatokban és helyeken felbukkanva, ráijesztettek egy-egy elsőévesre) közepette falatozó diákok arcára, az asztalok pedig csak úgy roskadoztak az ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb falatok alatt.

Remus persze a desszertet várta mindig a legjobban: sütőtökös pite, karamellizált alma, szellem habcsók, múmia muffin, szemgolyó fánk és pókháló puding, és voltak azok az ét- és fehércsokiba mártott, macskát, denevért és szellemet mintázó, karamellízű nyalókák, ami minden bizonnyal a roxforti manók specialitása lehetett, mert Remus sehol máshol nem találkozott még hasonló finomsággal – és amiből bármennyit készítettek is, valahogy sosem volt elég...

Megpróbálta felidézni az ízüket, ahogy a Szellemszállás ódon, dohos ágyán ülve átfogta felhúzott térdeit, hogy enyhítse izmainak görcsös reszketését. Ugyanaz a hideg rázta a tagjait, ugyanaz a forróság égette a csontjait minden telihold előtt, több mint tíz éve már – mégis képtelen volt hozzászokni. Elfogadni.

Lehunyta a szemét, homlokát a térdének szorította, és elképzelte, hogy a rozoga ablakdeszkák résein beszökő szél keserves sikoltása, és a biztos távolból beszűrődő durva kiáltások és öblös röhögések (halloween éjszakáján mindig akadt pár kíváncsi, hencegő alak, aki a Szellemszállás közelébe merészkedett) helyett csillogó szemű diákok kacagnak és csacsognak gondtalanul körülötte, hogy az állott, nehéz levegőben komoran kavargó porszemek helyett színpompás sütemények mennyei illata kúszik az orrába, hogy töklámpások narancsos, melengető fénye süt rá a magasból a kelő hold beteg, jeges sugarai helyett...

Hirtelen neszezést hallott az ajtó felől, mire olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy megszédült egy pillanatra: a helyiség korhadt padlódeszkái könnyű, szapora léptek alatt recsegtek, nyikorogtak. Meglepődött, mikor a semmiből (azaz James varázsköpenye alól) előtűnő barátai helyett mindössze egyetlen, nagy, fekete árny közeledett felé, lelkes csaholással és sárgán izzó szemekkel – és valami rikító, tarka dologgal élesen villogó fogai között.

Erőtlenül kuncogott fel, ahogy Tapmancs az ágy mellé érve a vérfoltos matracra ejtette zsákmányát, majd hatalmas mancsát a combjára fektette, és az orrával türelmetlenül megbökte a karját – dicséretet várva és simogatásra ösztökélve. Remus mélyen beletúrt a puha, tömött bundába, és alaposan megvakargatta a kutya füle tövét (a hasvakarást szerette a legjobban – más kérdés, hogy, érdekes módon, csak neki engedte.). A jól megérdemelt kényeztetés végén Tapmancs vidáman vakkantott, a következő pillanatban pedig már Sirius guggolt a helyén, melegszürke szemekkel, széles mosollyal – és a tenyerével a combján. Remus sietve szabadította ki ujjait a hosszú, fekete tincsek közül, és húzódott arrébb, hogy helyet adjon barátjának az ágy szélén.

– Csak ennyit sikerült kimentenem – söpörte maguk közé Sirius a két, kövér csomagot, miközben lazán végigdőlt a megtépázott takarón. Tette mindezt olyan természetes nyugalommal, mintha csak a másnapi mágiatörténet dolgozatra készülnének épp átismételni az anyagot (Sirius újabban rendre megkérte Remust, hogy korrepetálja őt ebből-abból – Remus pedig segített is neki, noha meg volt róla győződve, hogy barátjának valójában az égvilágon semmi szüksége nincs az ő magyarázatára... főleg, hogy a gondolatai szemlátomást el-elkalandoztak a közös tanulások során), és egyikük nem változna perceken belül vérszomjas, veszedelmes szörnyeteggé. Sirius pontosan úgy viselkedett mellette, mintha nem egy vérfarkas társaságában lenne... Remus őrültségnek és felelőtlenségnek titulálta barátja nemtörődöm vakmerőségét – legbelül azonban elmondhatatlanul hálás volt érte.

– Köszönöm – húzta közelebb magához a két papírzacskót. A kisebbiken cirkalmas betűkkel hirdette magát a „Mézesfalás” felirat, alatta az édességbolt jól ismert logójával – benne pedig különleges, vajsörízű karamellájával, amit egész évben csak ezen az egyetlen egy napon árultak. Remus nem akarta tudni, barátja vajon hogyan szerezte – tekintve, hogy a hivatalos roxmortsi kimenőjük csak a jövő hétvégére esett. Sirius ekkor, mintha olvasott volna a gondolataiban, büszkén elvigyorodott azzal a híres-hírhedt vigyorával, és Remus egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét: ajkai ívén, képtelenül tökéletes fogsorán, szürke szemének pajkos, izgatott (persze, hogy izgatott, hisz telihold van... mindig várja…) csillogásán...

Összerezzent, ahogy Sirius megérintette, és gyöngéden megveregette (megsimogatta) a vállát:

– Hogy vagy?

– Nem olyan rossz. Még – tette hozza keserű fintorral, majd gyorsan lesütötte a szemét, és jobb híján (az átváltozás előtti órákban nem ehet, különben hányni fog. Sirius ezt nem tudja.) elmélyülten hozzálátott a többi édesség kicsomagolásához. Közben, hogy megtörje a hirtelen kínossá vált csendet, másik két barátjuk felől érdeklődött: – Ágasék nem jönnek?

– Később – tájékoztatta Sirius, miközben az oldalára gördült, és felkönyökölve figyelte az ügyködését. Remus érezte magán a tekintetét, egyúttal pedig remélte, hogy az arcán megmagyarázhatatlan okból végigömlő pírt Sirius a holdtölte lázának tulajdonítja. – Ágas valamiért azt képzeli, hogy ha a vacsora végén ráuszít egy megbűvölt denevért, aztán hősiesen kimenti a karmai közül, Evans annyira meghatódik majd önfeláldozó bátorságán, hogy beadja végre a derekát…

Remus válaszul fáradtan kuncogott. A következő másodpercben viszont már őszintén nevetett, ahogy óvatlanul a vacsoráról kicsempészett nyalánkságokkal teli zacskó mélyére nyúlt – az ugyanis, a jelek szerint, alaposan kiszakadhatott Tapmancs éles fogai között, és így az édességek nagy része...

– Tapmancs... Ez csupa nyál!

– Upsz. Bocs. – Sirius bűnbánó kiskutyatekintetet és bocsánatkérő vigyort villantott –  utóbbi azonban egy csapásra puha, szinte ábrándos mosollyá szelídült, ahogy Remus színlelt undorral a pulcsijába törölte az ujjait, végigsimítva ezzel a mellkasán, hasán.

– Na jó... – Remus elkapta a kezét. – Akkor amit megnyaltál, az a tiéd... – kuncogott zavartan, barátja felé tolva az édesség immár rá eső részét. 

Sirius értük nyúlt – ujjai azonban némi habozást követően továbbkúsztak Remus ujjai felé, majd rövid, kíváncsin és tétován tapogatózó ismerkedés után, a kézfejére simította a tenyerét. Egy hosszú, fel nem tett kérdésekkel és néma vallomással teli pillanatra lehetetlenül mélynek (és meghittnek) tűnt körülöttük a csend, mintha még a szél süvítése és a távoli kurjantások visszhangja is elhalkult, és feszült figyelemmel várakozott volna. 

Remus hallani vélte a másik elakadó lélegzetét, és saját, örülten verdeső szívének dobbanásait, ahogy Sirius lassan közelebb hajolt hozzá, centiről centire szüntetve meg arcuk között a távolságot – míg végül aztán puhán-sután összeérintette a szájukat. Remegve csókolt vissza, ez a borzongás azonban most más volt, mint az eddigi, nem a telihold okozta görcsös, szaggató rándulások, hanem a hitetlenkedő boldogság jóleső, izgatott bizsergése. 

Sirius összefonta az ujjaikat, másik keze időközben Remus arcára szökött, a tenyere forró volt, ahogy a lélegzete is, az ajka pedig édes – édesebb, mint bármelyik csokoládé vagy halloweeni finomság, ami után pár perce még annyira nevetségesen és gyerekesen sóvárgott.

Nem tudta volna megmondani, mennyi időt töltöttek el így, ebben az esetlen csókban összeforrva, lehetett egy perc, vagy akár egy óra, mikor a farkas hirtelen megrándult odabent. Nem támadólag. Elégedetten. 

Sirius mégis megérezte talán, mert egy leheletnyit elhúzódott tőle – de csak hogy mélyen a szemébe nézve megcirógassa az arcát, és rámosolyogjon egy már-már meghatott és egészen elragadtatott mosollyal... Aztán hirtelen lendülettel újra közel hajolt, és játékosan végignyalt Remus ajkain:

– Akkor most már az enyém vagy...

*

A Szellemszállás környékén settenkedő boszorkányok és varázslók még aznap éjjel elkezdték terjeszteni a legendáját egy különös kísértetnek, akit csak halloween éjjelén, teliholdkor hallani – és aki pár perccel azelőtt, hogy feljön a hold, és fájdalmas, hátborzongató kiáltások hasítják az éjszakát, áradó boldogsággal, tisztán és csilingelőn, teljes szívből felnevet.