Tavaly-idén-jövőre

Sirius szülinap, első háború alatt. Bonbon, olvadt csokoládé Sirius napbarnított bőrén (Siriusom kivételesen lebarnult ennek a szösznek a kedvéért, bizony :D), Regulus-említés, majdnem-szeretkezés, patrónus-Ágas, villanásnyi James, és egy tavalyi emlék.

Ehhez kapcsolódik 

– Szóval – köhint – szóval először is tudnod kell, hogy nem felejtettem el a szülinapodat, csak... – sóhajt – csak nem tudok neked mit venni. Mert, tudod, semmi sem elég jó vagy különleges, és amúgy is megveszel magadnak mindig mindent, amire szükséged van, még azt is, amire nincs, és…

Megrázza a fejét. Egy gyors, tanácstalan fintorral a hajába túr, majd újra a tükörképére mered. Egy éve tudja, hogy ezt fogja mondani ma reggel – és mégis, egészen mostanáig reménykedett, hogy talán történik valami csoda, mondjuk valami „a-tökéletes-ajándék” jellegű csoda… és mégsem kell ezt mondania. Nem történt.

Megköszörüli a torkát.

– Szóval csak csokit vettem. Idén is. – elhallgat. Egy szusszanásnyi csend után még halkabb, elesett kis hangon, lesütött szemekkel motyogja maga elé: – Megint. Megintcsoki. Szánalmas vagyok. Még rendes ajándékot se tudok neked adni, semmit se tudok neked adni, csak...

Felpillant.

A tükörben sápadt, keskeny arcú, koravén fiú-férfi néz vele farkasszemet. A szeme sárga. Nem borostyán, nem arany, még csak nem is méz. Sárga. Alatta hosszú és mély karmolásnyom hegesedik, végigfut az orrától egészen a füléig, a var érdes pereme mentén pergamenként mállik a száraz, halott bőr. A haja kócos, kusza, katasztrófa. Nem is haj, inkább egy fenevad bundája: sűrű ugyan, de vékonyszálú, puha, de fénytelen, és a színe a szőke és a barna közti átmenet legjellegtelenebb árnyalata. Az orra keskeny, egyenes. Farkasprofil. Arra emlékeztet, a farkas profiljára emlékeztet. Az ajkait szereti. Sápadtak, de teltek, puhák és finoman íveltek. Azokban nem látja a farkast.

– Ezt... Meg csokit.

Keserűen felnevet. Felkapja a nagy doboz bonbont a rozoga előszoba asztalkáról (tegnap este óta arra sem volt ideje, hogy a szatyorból kivegye – ami egyúttal azt jelenti, hogy Siriusnak sem volt alkalma, hogy megtalálja), egy pillanatra eltöpreng, érdemes-e egyáltalán becsomagolnia – végül úgy dönt, azzal csak még nevetségesebbé tenné magát és az "ajándékát".

A hálószobába vezető lépéseket egy hosszú és mélyről jövő, lemondó sóhajtással aláfestve, csüggedten és csoszogva teszi meg – az ajtóban azért kihúzza magát –, aztán benyit. A helyiségben félhomály, a sötétítők behúzva. Délelőtt tizenegy óra. Remus szeretett korán kelni – Sirius legjobb esetben ilyentájt kászálódott ki az ágyból, célirányosan a mosdó, majd a konyha felé botorkált, aztán visszazuhant a párnák közé, és ebédig lustálkodott. (Pontosabban főzésig. Főzés közben valahogy mindig ott termett mögötte, a nyakába csókolt, az ujjai a felgyűrt póló alatt a derekára szöktek, és büszkén vigyorogva figyelte a reakcióját, vagyis hogy mit ejt le, vagy önt ki éppen…). Az ágyuk persze egy kisebb vagyonba került. Remus először sokallta és Sirius megannyi szeszélyéhez hasonlóan, fölösleges pénzkidobásnak tartotta, annyira, hogy végül az egész vásárlás heves veszekedésbe torkollt – aztán pár órával később, immár odahaza, félig az új matracon és félig Siriuson heverve, elismerte, hogy bőven megérte.

Könnyű léptekkel, nesztelenül osonva cserkészi be a takarógombolyagot. Az édességet gondosan eltartva, óvatosan lekucorodik mellé, csókra hajol – és a takarógombolyag... üres.

Zavarodottan pislog körbe.

– Sirius?

Fülel.

Vízcsobogás.

Aztán a válasz, távolin és elmosódottan:

– Fürdőszoba! – Rövid szünet, mialatt Sirius talán elzárja a vizet és kinyitja az ajtót, mert a folytatás már jóval tisztábban (és félreérthetetlen hangsúllyal) érkezik: – Bejöhetsz...

Remus nyel egy nagyot. A csokoládét az ágyban hagyva feltápászkodik, kisimogatja és megigazgatja magán a megfakult pólót és farmert, nem mintha különösebben meggyűrődött volna, majd bujkáló mosollyal és könnyed léptekkel kitáncol, és bekukucskál az ajtórésen: Sirius fogkefével a szájában vigyorog vissza rá.

– Jó reggelt! – Csapzott tincsek hullnak az arcába, a végükön vízcseppek remegnek és csepegnek, ahogy fél kézzel elkapja a derekát, magához pörgeti és nyom egy fogkrémízű csókot a szája sarkába. Remus megjátszott fintorral törli le arcáról a mentolos habot, a legközelebbi törülközőbe (a Sirius derekán lévőbe) keni, a kezét véletlenül ottfelejti, és gyengéden rámosolyog:

– Boldog születésnapot…

Sirius válaszul átöleli, hosszan és szorosan, az arcát a vállába fúrva. Remus a hátát, a lapockák közti sávot cirógatja, ujjai kósza vízcseppeket mázolnak mélázón felhevült bőrén, hallgatja a szuszogását, és észre sem veszi, mikor kezdtek el a dallamára tétován ringani. Mikor kezdte el csitítón ringatni.

Remus tudja, hogy most Regulusra gondol. A születésnapján évek óta az öccsére gondol – régen ő volt az egyetlen a családjából, aki legalább nem tett úgy, mint nem is létezne ez a nap, aki, ha személyesen nem is kereste fel már, két, tüntető hanyagsággal lefirkált szót mindig küldött neki, és még Remus, akinek sosem volt testvére, és akinek Sirius sosem beszélt igazán a családjáról, még ő is látta és értette azt a meggyűrt papírfecnire rótt, kétségbeesett és tehetetlen érzelemfergeteget.

Az utóbbi pár évben aztán már nem írt. És nem is fog már többé soha. Remusnak meggyőződése, hogy könnyebb lenne és segítene, ha beszélnének róla, de Sirius konokul hallgat – ő pedig tiszteletben tartja.

És mindent megtesz, hogy ilyenkor felvidítsa.

A tenyere a hátáról az oldalára siklik, az ujjai pajkosan és fürgén, pillekönnyű érintésekkel kúsznak fel a bordái mentén – és Sirius képes még csak meg se rezzenni. Remus ezredszer is konstatálja magában a tényt, hogy barátja egy picit sem csiklandós (és hogy ez mennyire igazságtalan valahol – figyelembe véve, hogy ő maga viszont mennyire az), majd a tarkójára simítja a kezét.

– Azt hittem, még alszol – leheli puhán a vállába, aztán elhúzódik, és színlelt sértődöttséggel hozzáteszi: – Nem is kerestél…

Sirius szemében még ott ragadt valami abból a tompa, esőszürke fátyolból, ami egy pillanatra ismét görcsbe húzza Remus gyomrát – de épp csak egy pillanatra, mert a következő másodpercben már újra élénken és huncutul csillognak azok a gyönyörű szemek, ahogy Sirius lustán, féloldalasan elvigyorodik.

– Feltételeztem, hogy meg akarsz lepni. – Az alsó ajkát beharapva, leplezetlen vággyal méri végig, Remus érzi a tekintetét, ahogy pírt fakasztva végigsimít a testén: az arcán, a mellkasán, le egészen a meztelen lábfejéig, majd vissza, szemérmetlenül hosszan időzik az ágyékán, mielőtt újra a szemébe néz. A levegő fullasztóan sűrű, párás és bergamott illatú a forró zuhany után, Remus kiszáradt torokkal kap minden korty lélegzetért – és hevesen hullámzó mellkasa ezt csúnyán el is árulja. Sirius magához vonja, diadalmas félmosollyal duruzsolja a fülébe:

– És gondoltam, örülnél, ha a meglepetés előtt megmosnám a fogam és lezuhanyoznék…

Remus nyel egyet. Hangosan. Olyan hangosan, hogy egyszerre mosolyogják meg mind a ketten.

– Ne... Ne itt... – Röhejesen rekedt a hangja. Megköszörüli a torkát, hátrál egy bizonytalan lépést, közben lesütött szemmel, zavarodottan hadarja: – Amúgy nem vettem semmit. Csak csokit. Sajnálom, hogy nem tudok neked többet adni, hogy csak… – Nem emlékszik, Sirius hogy és mikor termett újra közvetlenül előtte, de most vitathatatlanul ott van megint, hozzásimul, és hamiskásan ráhunyorog, ahogy a tenyerébe simítja az arcát:

– Legalább tudod, mit érzek én minden egyes nap… – Homlokon csókolja, majd tovább folytatja, esélyt sem adva, hogy akárcsak keresgélni kezdje a szavakat a válaszhoz. – Egyébként – szájon csókolja – már most ez az egyik kedvenc szülinapom…

Remus hálásan rámosolyog, és a nyaka köré fonja a karját:

– És mitől lehetne a kedvenc? Elmenjünk valahová?

Sirius megrázza a fejét.

– Maradjunk itthon... – Megcsókolja. – Egész hétvégén... – Megint megcsókolja. – Csak mi ketten... – És megint. – Egy baglyot sem engedünk be... – teszi hozzá, utalva a pillanat varázsát megtörni igyekvő, türelmetlen kopácsolásra a konyha felől.

– És ha fontos… – Remus kötelességtudón úgy tesz, mint aki szabadulni akar az öleléséből. Nem akar.

– Kizárt. – Sirius a nyakába harap.

– És ha Ágas akar…

– Megvár. – A fülcimpáját majszolja.

– És ha... – Remus már csak nyöszörög. – Ha… betöri az... az ablak…

– Megjavítjuk.

– Ha–hh...aha... – Összekapaszkodva, összeforrva támolyognak a hálószoba felé.

Sirius gyöngéden végigdönti az ágyon, fölé kúszik, feltűri a pólóját, majd a hasát csókolva kibújtatja belőle – aztán bosszúsan káromkodik egy cifrát (Remus kivételesen nem teszi szóvá), ahogy az éktelen kopácsolás felhangzik újra, immár egészen közelről, a hálószoba ablakából. Sirius rendületlenül szitkozódva talpra kecmereg (a törülköző most adja meg magát, lecsusszan a csípőjéről, és elegáns ívben a földre pottyan), az ablakhoz siet, és elrántja a függönyt.

A madár rögvest elhallgat.

Remus lélegzetvisszafojtva figyeli, ahogy pár végtelenül hosszú, feszült másodpercig rezzenéstelenül merednek egymásra az üveg két oldalán, ahogy Sirius ökölbe szorított ujjai lassan, nagyon–nagyon lassan szétnyílnak, és óvatosan, milliméterről milliméterre emelkedve, a kilincs felé indulnak (és Remusnak mugli westernfilmek jutnak az eszébe – gyorsan elhessegeti a gondolatot, mielőtt kitörne belőle a nevetés) – aztán hirtelen mozdulattal feltépi az ablakot.

A bagoly kivár egy pillanatot – majd egy kárörvendő huhogással szárnyra kap, és bosszút állva a büszkeségét ért sérelemért, dacosan ellibben a háztól: a lábára erősített, vészesen billegő dobozzal egyetemben.

Sirius tátott szájjal, zavarodottan pislog utána. Remus szeretne valami humoros kommentárt fűzni Jamesék új baglyának szeszélyes természetéhez, és minden bizonnyal fűzne is – ha Sirius fenekének keményen feszülő, botrányosan tökéletes ívei nem semmisítenék meg alattomos módon minden épkézláb gondolatát.

Összerezzen, mikor Sirius bevágja az ablakot, és egy heves rántással visszahúzza a függönyt. Tesz még egy utolsó, meg egy utolsó utáni, nem túl szalonképes megjegyzést a madárra, mielőtt leroskad mellé, aztán összenéznek – és felnevetnek.

Remus közelebb araszol, átfogja a derekát, a combjába fúrja az arcát – és akkor valami megszúrja az oldalát. Némi ügyetlenkedés után előbányássza maga alól az elfeledett bonbonos dobozt, és szégyenlős mosollyal nyújtja fel barátjának. Aztán, kiegészítésképp, nyom egy cuppanós csókot a csípőjére.

– Köszönöm. – Sirius a hajába borzol.

Sietve tépi fel az átlátszó csomagolást. Aztán leemeli a dobozka tetejét. Remus, combjára hajtott fejét megemelve, jelen körülmények között már-már illetlenül élénk érdeklődést tanúsítva követi a mozdulatsort: a simogató csokoládéillat úgy szökik elő, akár egy bonbonos dobozba zárt dzsinn, a legédesebb vágyak és óhajok teljesítője, az orrába kúszik, mélyen beszívja – a felbukkanó fényes, gömbölyű csokoládészemek láttán pedig sóváran nyel egyet és megnedvesíti az ajkát… Sirius éles, ugatós nevetése rángatja vissza a nem kevésbé édes valóságba:

– Kérsz?

Lelkes bólintással nyújtja felé a nyakát. Sirius a fogai közé vesz egy nugátos falatot, közelebb hajol – mire Remus, önmaga mércéjével mérten is meglepő mohósággal kap érte… hogy aztán, még meglepőbb módon, rögtön el is húzódjon, amint megszerezte magának a nagyobb falatot.

– Mmm, finom. – Végignyal az ajkán.

– Az…

– Fordulj hasra.

– Mi?!

– Fordulj hasra. – Remus tenyere határozottan simul a vállára, és már nyomja is a takaró felé.

– Ezt most csak.. így? – Sirius meghökkenten pislog rá. Azért engedelmeskedik.

– Aham. – Remus fél kézzel már az éjjeliszekrény fiókjában matat. – Megmasszírozlak.

– Oh.

– Hm? – Remus úgy pislog rá, mint aki rohadtul ártatlan. Remus rohadtul nem ártatlan. Siriust mindig is lenyűgözték a színészi képességei – bár a sikeréhez egyértelműen hozzájárul az a szelíd, édesbús ábrázata, csendes, andalító orgánuma, na meg az az egész lényéből sugárzó, megfontolt nyugalom, őszinteség és bizalom – a megfoghatatlan titkai az ellenállhatatlan Remus-varázsnak... És a tekintete. Meg a mosolya. Ahogy rá tud mosolyogni. Ahogy most mosolyog rá…

– Semmi. – Nyel egyet. – Csináld.

Remus elégedetten somolyog, miközben letekeri az üvegcse tetejét – úgy tekeri le, mint akinek igen nagy tapasztalata van már hasonló üvegcsék tetejének letekerésében. Kókuszillat kúszik a levegőbe, ahogy az első sűrű, csillogó cseppek végiggyöngyöznek Sirius napbarnított bőrén.

– Mhh – Sirius hátán megrándulnak az izmok. – Hideg…

– Bocsi... – Remus súlya jólesőn nehezedik rá, ahogy elhelyezkedik a feneke fölött, félresöpri a haját és a tarkójára csókol, a tenyere már forrón siklik a hátán – kar, lapockák, derék, majd vissza a széles vállakra –, és az ujjai lassú, lágy mozdulatokkal mélyednek a kemény izmokba. Sirius sóhajtva lazul el az érintése alatt. Idővel aztán hátranyúl, és megcirógatja a térdét.

– Tök jó illata van… – mormolja lustán.

– Ühüm... – Remus egészen közel hajol. Apró csókot nyom a vállára, majd az arcára, és a fülébe búgja: – És az íze is finom…

Sirius kitekeredve, a nyakát hátranyújtva igyekszik elérni az ajkait – mire Remus incselkedve elhúzódik. Mohón utána kap – Remus még hátrébb hajol. Aztán megkegyelmez.

– Báár… – duruzsolja végül, kipirult orcákkal, csillogó szemekkel és csintalan mosollyal, miközben kitér Sirius újabb csókkísérlete elől, és a bonbonért hajol – Csokival talán még finomabb lenne… Szerinted? – Hamiskásan rásandít, és mintegy mellékesen, hátrébb csusszan a fenekén. Majd még mellékesebben köröz egyet a csípőjével.

– Szerintem – feleli Sirius vontatottan, elakadó nyelvvel, sokatmondó, lapos hátrapillantás kíséretében – vedd le azt a nadrágot, mielőtt letépem rólad.

– Azt mernéd… – Remus kuncogva taszít egyet a vállán. Visszanyomja a fejét a párnába, és zavartalanul csacsog tovább, míg gondosan kiválogat és kivesz pár szem bonbont: – Tudod, hogy ez a kedvencem, csak az alkalom miatt vettem fel ma itthonra…

– Akkor az alkalom miatt most vedd is le szépen – dörmögi Sirius. Közben hősiesen tűri, hogy párja a megfelelő helyzetbe rángassa a karjait, majd nagy műgonddal sorba rendezgesse a csokit a gerince mentén. Az ujjaival nem érinti – azt már kevésbé tűri...

– Így el fog olvadni – mormolja sürgetőn a párnába. Aztán beharapja a huzatot, ahogy Remus lassan előre hajol, fölé borul, és hosszasan ízlelve lecsókolja az első falatot a nyakcsigolyákról.

– Az a lényeg – leheli. A lélegzete forró és puha. Az öle forró és kőkemény. Sirius türelmetlenül nyúl hátra, az indokoltnál valamivel nagyobb területen, széttárt ujjakkal és teljes tenyérrel tapogatózva a farmer gombja után kutat. Remus kuncogva hessegeti odébb a kezét:

– Ne ficánkolj…

A következő falatot előbb csiklandósan körbeszimatolja, csak azután veszi a szájába – végezetül pedig gondosan lenyalogatja a felhevült bőrre olvadt, maszatos csokoládécseppeket. Apró csókokkal, komótosan indul tovább, lefelé. Sirius engedelmesen és mozdulatlanul fekszik a hasán – csak a gerince mentén cikázik a hő és bizsereg a libabőr, csak a vér dobog a fülében és lüktet az ölében, és Remus már a csípőjénél babrál, és azonnal csinálnia kell valamit, bármit, ami egy picit is kizökkenti, különben…

– Ez majdnem olyan, mint a tavalyi torta volt… – dünnyögi két mély és nehéz lélegzetvétel között.

Remus riadtan kapja fel a fejét:

– Ne emlegesd a tavalyi tortát.

– Akkor ne kínozz tovább.

– Nem kínozlak – jelenti ki egyszerűen, majd, mit sem zavartatva magát, ráérősen hajol vissza a dereka fölé – közben pedig dudorászik. Sirius kiad valami mélyről jövő, kéjes-sóhajtásba-fúló-beletörődő-szusszanással-vegyes-felháborodott-mordulás-szerű hangot, és érzi, hogy Remus vigyorog, miközben, ha lehet, még kínzóbb lassúsággal nyalogatja le bőréről az olvadt csokoládécseppeket.

Akkor nem bírja tovább.

Türelmetlenül gördül a hátára, a keze Remus karján, végigsimít rajta, majd a csontos vállakat megragadva, felrántja magához egy csókra. Éhesen mar a csokiízű ajkakba, a hajába markol, combjait a keskeny csípő köré zárja, mohón szorítja, telhetetlenül csókolja. Remus kapkodva bújik ki a maradék ruháiból. Sirius rekedten felnyög-felmordul, ahogy újból összefeszülnek, ahogy a bőr a bőrhöz ér, Remus az állát csókolja, a nyelve a nyakára siklik, a fülcimpájába harap, majd egy leheletnyit elhúzódik, mélyen a szemébe nézve elhelyezkedik a csípőjén, és ziháló mellkasára simítja a tenyerét. Egy ideig mindketten a hüvelykujját figyelik, ahogy tétován köröz Sirius mellbimbóján, aztán felpillant azok alól a lehetetlenül hosszú szempillái alól, rezzenéstelen tekintettel, egyszerre vágyakozón és kicsit talán szégyenlősen is:

– Hogy szeretnéd?

– Rád bízom. – Sirius nyel egyet. A hangja talán még az efféle helyzetekben megszokottnál is karcosabb. – Legyen meglepetés.

Remus az alsó ajkát beharapva, puhán mosolyog le rá, gyöngéd csókot lehel a szája szélére – aztán hirtelen hévvel megragadja és összefogja a csuklóját, a feje fölé emeli, a párnába nyomja, és édes bilincsként biztosan tartja, ahogy hozzásimul egészen. Sirius teste homorú ívbe feszül alatta, a feje hátravetve, Remus a nyakába kóstol, sós íze van és szappan illatú, szabad keze végigsiklik az oldalán, a combja alá markol, a csípőjét közelebb löki – és ekkor dereng elő a szarvas, ezüst fénnyel, a semmiből, kecsesen szökken át a fejük felett és landol pontosan a szoba közepén:

– Boldog szülinapot, öreg! Miért nem engedtétek be a baglyot? Minden oké veletek? – James hangjában valós aggodalom csendül, de a pillanatnyi komorság után hamar felvidul: – Pedig gondoltam, előre küldjük megint a tortát, tudjátok, mint tavaly… Na mindegy. Rossz hír: Harry elég nyűgös ma, lehet, itthon maradnak inkább Lilyvel, én viszont öt perc múlva beugrok hozzátok, oké, szóval nyissatok ajtót, vagy ne a kandalló előtt csináljátok ezúttal… Öhm, asszem ennyi. Mindjárt ott vagyok.

Néma csend.

Mozdulatlanul merednek egymásra, akár egy mugli fénykép, vagy egy mugli filmből kimerevített képkocka – olyasfajta filmből, amin az ember jobb híján már sírva röhög kínjában: Remus Sirius fölött, baljával a csuklóját szorítja még mindig, jobbjával a csípője mellett támaszkodik, a haja kócos, az arca kipirult, az ajka duzzadt, Sirius keze a derekán, úgy fogja, mintha eternifixszel rögzítették volna oda az idők végezetéig, a nyakán a bőr egyre piruló foltban vörösre szívva, a lábaik már most kibogozhatatlanul egymásba gabalyodva. És persze mindketten anyaszült meztelenek.

Sirius fenyegetően lassú, szaggatott szusszantással fújja ki a tüdejében ragadt levegőt. Remus elkínzottan nyöszörög, és erőtlenül zuhan rá. Végigsimít a hátán.

Akkor kopognak.

Sirius felmordul:

– Megölöm – közli nemes egyszerűséggel. Gyöngéden legurítja magáról Remust, kipattan az ágyból, és kicsörtet a szobából. Remus szenvedőn nyögi utána:

– Azért vegyél… fel valamit… – Aztán már csak motyog maga elé, lemondón és nyomorultul, miközben kiráncigálja maga alól a takarót, és beletekeredik: – Fel fognak jelenteni a szomszédok… egyszer még fel fognak jelenteni a szomszédok…

(A szemközti házban lakó tisztes korú, jóindulatú hölgy valójában már több alkalommal is szándékozott bejelentést tenni a féleszű, magának való vénember helyére érkezett fiatalemberek megbotránkoztató és minden szempontból különös életvitele miatt – aztán, ugyancsak különös módon, valahogy mindig kiment a fejéből a dolog… Remus erről nem tud, Siriusnak pedig természetesen semmi köze hozzá.)

Káromkodást hall odakintről – Sirius nyilván a pálcáját keresi a zárhoz –, amit kattanások, kulcszörgés, majd újabb kattanások sora követ (hét darab zár. öt mágikus és két igazi.), hangok szűrődnek be aztán, James harsányan, derűsen (és megkönnyebbülten) hadaró hangja, egész pontosan:

– Tessék, a torta. Csokitorta, undorítóan sok csokival, a tavalyitól is több csokival, neked szerintem túl édes meg túl tömény, de Holdsáp biztos szívesen leeszegeti majd rólad megint, tényleg, hogy telik eddig a szület… Nohát, csak nem megzavartam valamit?

Beszédes csend.

A tavalyi mondat – ezúttal legalább egyes számban. Remus fellélegzik. Közben nagyon igyekszik nem felidézni magában azt a jelenetet. Nem sikerül.

A tortáért azért végtelenül hálás – Jamest ismerve, valahol azért számított is rá, ahogy az sem lepte meg különösebben, hogy a tavalyi élmények után Lily úgy döntött, idén inkább otthon maradnak Harryvel… (És jóval könnyebb mindent a tavalyi, kandalló előtt heverős-tortaeszegetős akciójukkal magyarázni, mint beismerni, hogy az életükkel játszanak, valahányszor kimozdulnak otthonról.)

De majd jövőre. Jövőre talán már együtt ünnepelnek mind: Harry, Lily, James, Peter, Sirius és ő.

*

Két és fél hónappal később eszébe jut majd ez a nap.

Soha nem fogunk együtt ünnepelni.