"Féltettél"

E/2. Összebújós csupagiccs-csupafluff, a Renly/Loras/Szőr gyűjtemény legelső darabja.

Fanart -- amúgy nagyon nem így képzelem a fiúkat, de ez olyan cuki. ^^
 

Loras haja szétterül a párnán: selyem a selymen, arannyal szőtt barna az arannyal hímzett vörösön. Feljebb húzod vállán a könnyű takarót, és magadhoz öleled, ujjaiddal kitapintva a finoman ránduló izmok domborulatát, ahogy lassan ébredezve mocorogni kezd, majd bágyadtan felhunyorog rád. Áhítattal követed lustán rebbenő szempillái ívét.

– Mi az?

Tompa mosolygással, áruló sóhajtással és szótlan fejrázással felelsz, majd megcsókolod az álladat, ajkadat cirógató finom kezet. Loras álmosan hümmög, aztán visszahajtja felkarodra a fejét, az ujjai a mellkasodra szöknek: láthatatlan mintákat – apró köröket és lágyan ívelt vonalak kusza hálózatát – rajzol a bőrödre. Kéjesen megborzongsz.

Loras szépsége egy festményalaké: úgy simítasz végig a karján, ahogy a legdrágább mesterműveken szokás: őszinte imádattal, csodáló tisztelettel – és féltő aggodalommal, mert (és erre most döbbentél csak rá, tegnap délután) a legtökéletesebb műalkotásban is ott lappang a mulandóság átka, vérszínű karcolások és sötét zúzódások árnya a felsebzett vásznon – szerelmed makulátlan bőrén –, és te legszívesebben a karjaidba zárnád, saját testeddel védelmeznéd, hogy megőrizd időtlen szépségét az örökkévalóságig. 

Hirtelen pillant fel rád újra, fürkészőn méreget, összevont szemöldökkel és résnyire nyílt ajkakkal, egy másodpercre elakad a keze, ahogy elcsodálkozik – majd egyszerre boldog és kihívóan kacér felismeréssel elvigyorodik:

– Te féltél – jelenti ki. – Féltettél.

– Még jó, hogy féltettelek! – csattansz fel. – Láttad, mit művelt az a szörnyeteg a saját lovával! És ahogy aztán megindult feléd, én… én azt hittem…

– Ó, igen… – fojtja beléd a szót felháborítóan derűs nyugalommal, miközben ujjai a mellkasodon serkenő szőrszálakat kezdik el birizgálni. Csiklandós. – Szegény pára. Pedig csak egy kis szerelemre vágyott...  Ahogy mindannyian… – teszi hozzá színpadias sóhajjal, és közelebb simul hozzád. 

Van egy rövid szünet, egy rövidke, mozdulatlan csend, amit csak az egyre hevesebb lélegzetvételed tör meg talán, mielőtt összetalálkozik a tekintetetek. Akkor megszűnik az aranyló szempáron kívüli világ és vele együtt minden gondterhes gondolat, és te a szája után kapsz, mohón és szenvedélyesen – ő azonban incselkedve, villámgyors reflexekkel kitér ajkaid támadása elől, majd egyazon lendülettel a nyakadba fúrja az arcát, és játékosan beléd harap, hogy a tegnap délután óta érlelődő, komoly-komor vallomásnak szánt szavak végül reszkető sóhajtásba fúlva hagyják el torkodat:

– Nekem kellett volna közétek ugranom…

Loras lassan elhúzódik, komolykodva fürkészi az arcodat.

– Igaz – ismeri el végül egyszerűen, és a nem várt, őszinte egyetértéstől görcsbe rándul a gyomrod.

Veszel egy mély, nehéz lélegzetet – és csak akkor, mikor a levegőt lassan kifújva, megszégyenülten és megsemmisülten ráemeled a tekinteted, akkor veszed észre az ajkai szegletén bujkáló pimasz mosolyt. 

 – Nem szívesen vagyok az adósa senkinek sem – folytatja ekkor könnyed, csevegő hangon. – Neked viszont – kúszik föléd kínzó lassúsággal – jóval könnyebb volna meghálálnom ezt a bátor tettet…

Összemosolyogtok, tenyeretekbe simítva a másik arcát, majd egy lassú és mély csók után lehunyt szemmel adod át magad kedvesed kényeztetésének, nyakadon-mellkasodon-hasadon matató kezének és annak útját követő nyelvének, a hátát cirógatod közben, és a hajába markolva húzod még közelebb, láncolod magadhoz egészen – míg bódult érzékeiden át nem szüremlik egy gondolat. Egy gondolat, amit sürgősen meg kell osztanod vele...

Elengeded a haját, és megköszörülöd a torkodat. Loras kíváncsian felpillant.

– Azért… – felkönyökölsz, és sértődötten odébb hessegeted a kezét. – Azért remélem, a Vérebnek nem szándékozol hasonló módon hálálkodni… 

Egymásra meredtek: te fenyegető komolysággal, ő rajtakapott bűntudattal a szemében, a másodpercek feszülten peregnek, az arcizmaitok egyre kevésbé engedelmeskednek, de még vártok, vártok, még mindig vártok – aztán egyszerre nevetitek el magatokat. 

Loras végül kipirult orcákkal, kifulladva hajtja vissza válladra a fejét – és egyúttal az ujjai is visszatalálnak a mellkasodra, hogy teljes nyugalommal, tűnődve piszkálják tovább a szőrszálakat a mellbimbód körül.

– Nyughass már – legyinted meg újra a neveletlen kezet, de rögtön megenyhülsz, ahogy kedvesed ártatlanul felpislog rád azokkal a képtelenül hosszú szempillákkal keretezett, ragyogó-gyönyörű nagy szemeivel.  – Tényleg ennyire zavar?

– Hát… – Loras felvonja a szemöldökét, még engesztelőbben pislog és még ellenállhatatlanabbul mosolyog, és te egyszerre nem is érted, miért nem tettél meg a kedvéért azonnal mindent, amit valaha is kimondva-kimondatlanul kért tőled...

– Legyen. Megérdemled – sóhajtod megadón, ahogy visszahanyatlasz az ágyra. – Tessék, a tiéd vagyok.

Loras válaszul elmosolyodik, hamiskásan és győztesen, majd hirtelen hévvel föléd borul, a nyakadba csókol, és arcát a tiédhez simítva a füledbe súgja:

– Mindig is az voltál…