"Welcome to Night Vale"

Carlos/Cecil. Love at first fright. ^^

((Carlosnak amúgy van vezetékneve? :O Sehol nem találtam...))

Carlos nem emlékszik, mikor kapcsolta be a rádiót. Nem emlékszik, hogy az elmúlt pár percben elengedte volna a kormányt (kizárt, hogy el merte volna engedni a kormányt), ahogy arra sem emlékszik, hogy ő kapcsolta volna be a rádiót. (Igazából biztos benne, hogy nem ő kapcsolta be a rádiót.)

Azzal nyugtatja magát, hogy mindez teljesen természetes, tekintve, hogy épp egy olyan város felé tart, ami a térképek szerint nem létezik, egy olyan úton, ami a GPS szerint nem létezik.

Nem nyugszik meg.

Akkor azzal nyugtatja magát, hogy épp egy nem létező úton tart egy nem létező város felé, ami tudományos szempontból messze a legérdekesebb az országban.

Nem nyugszik meg. Izgatott lesz.

Aztán a rádióbemondó hangját hallgatja: „Welcome to Night Vale” – mondja ő, mondja A Hang, pontosan abban a pillanatban, mikor Carlos elhagyja az üdvözlő táblát, ami öt másodperce még nem volt ott, és ami öt másodperc múlva már nem lesz ott.

Beleborzong a hangba, és megnedvesíti az ajkát. 

*

Carlos gyűlést hívott össze, oda tart. 

Kipattan a kocsijából, bevágja az ajtót, a laborköpeny lobog utána a nem létező szélben. Fölötte az ég vörös, akár a vér (és valahogy olyan sűrűnek tetszik. ragacsosnak és folyékonynak. az ég pontosan olyan, mint a vér.), előtte egy gyík suhan el a porzó homokban, aztán ott egy másik, vagy ott van újra, és csak bámul rá, rá egyenesen. Carlos tudományos szempontból szemügyre veszi. Carlos megállapítja, hogy valami nem stimmel a szemeivel. Hogy a normálisnál több van neki. A gyík akkor eltűnik. Carlos megrázza a fejét. Welcome to Night Vale.

A terem zsúfolásig tömve. 

Carlos a tömeget figyeli, ismeretlen és idegen vonásokat igyekszik memorizálni, de csak árnyakat lát, szürke és jelentéktelen, eggyé olvadó masszát - mielőtt észreveszi őt. Az Arcot. Szikrázón. Sugárzón. Elevenen. A feje félrebillentve és kissé lehajtva, a válla finoman rándul, jegyzetel talán. Aztán felpillant. Rámosolyog.

Carlos akkor elfelejti a betanult szöveget. Carlos akkor - rajta kívül - mindent elfelejt. Improvizál valamit, hozzá széles mosolyt villant, mert az mindig beválik, mikor felkavaródnak a tudományosan szilárd alapokon nyugvó gondolatok, és szakkifejezések híján elakadnak nyelvén a legegyszerűbb szavak.

A gyűlés végén állófogadást tartanak. Vagy valami hasonlót. 

Carlos lát az asztalon üdítőt és kukoricamuffint, meg egy apró labdát, amire valaki, groteszk humorral, egészen valósághű szemgolyót festett: precízen kidolgozott hajszálerek, rémült, üveges tekintet. Carlosnak aggasztóan bizarr gondolata támad. Azon töpreng, vajon megnyugodna-e, ha megérintené, ha érezné a műanyagot az ujjai alatt... Közelebb lép. Az asztal élére tömött, egész hajtincs tapad. Carlos úgy dönt, inkább nem érinti meg.

- Sótlan - szólal meg ekkor mögötte A Hang. - A muffin. Kicsit sótlan.

Carlos megpördül.

 A Hang Az Archoz tartozik. 

Carlos megtudja, hogy A Hang és Az Arc neve Cecil Palmer. (Ez lesz az egyetlen név, amit Carlos az első héten Night Vale-ben megjegyez. Amivel aznap és az azt követő éjjeleken álmodik.) 

Carlos arra jut, hogy tudományos szempontból Cecil Palmer a legérdekesebb jelenség az egész világon. (Később majd belátja, hogy Cecil Palmer minden szempontból a legérdekesebb és legtökéletesebb csoda az egész világon.) 

Cecil megdicséri a laborköpenyét. (Carlos attól kezdve laborköpenyben jár-kel-alszik-eszik-létezik.)

*

A szeizmográfok intenzív földmozgást jeleznek Night Vale egész területén. Carlos tanácstalanul mered az adatokra, aztán, valamiért, egyenesen a rádióstúdióba siet: Cecil ott van, Cecil életben van, Cecil épségben van. Carlos kezében veszettül jeleznek a műszerek, a mellkasában veszettül verdes a szíve.

Carlos még sosem volt ennyire zavarban. 

(Carlos még sosem volt ennyire szerelmes.)

(Carlos tulajdonképpen még sosem volt szerelmes.)

*

A Ralph’s sorai között egy fiatal férfi kezet nyújt neki:

- Earl – mondja. – Earl Harlan. De csak Earl.

- Helló, Carlos. Mármint én. Carlos. Helló.

Earl komolyan bólint, az arcát, a tekintetét fürkészi. Carlos hirtelen kényelmetlenül érzi magát. Earl szemében van valami békés és belenyugvó, végtelen mély szomorúság, amitől Carlosnak megmagyarázhatatlan módon elszorul a torka, és még megmagyarázhatatlanabb módon lelkiismeret-furdalása támad. 

Earl akkor rámosolyog. A mosolya őszinte, puha, halovány. Emlék. 

Azt mondja:

- Szereti a dinoszaurusz alakú csirkemell falatokat.

- Mi? – Carlos szórakozottan visszakérdez. A tekintete önkéntelenül pásztázni kezdi a fagyasztóládák tartalmát.

- Szereti a dinoszaurusz alakú csirkemell falatokat – ismétli Earl ugyanazon a tompa, távoli hangon. Majd készségesen hozzáteszi: - Két hónapja betiltották. Vagy két éve. Sajnálom, nem emlékszem pontosan.

- Oh. Hát. Az… Az nem jó.

- De a pisztáciát is szereti - jegyzi meg gyorsan, és egy másodpercre felvidul. Újabb emlék. Aztán elillan a mosoly.

- Oh, tényleg? – Carlos feszengve toporog. – Szuper. Kösz.

Earl komolyan biccent:

- Nincs mit. - És elsétál.

Carlos hosszasan néz utána. Aztán levesz a polcról egy zacskó pisztáciát, és a kosarába ejti. 

(Cecil egy évvel később, a harmadik randijukon, pisztácia fagylaltot rendel majd. A felső ajkát összemaszatolja - Carlos nevetve csókolja le róla.) 

*

Cecillel másnap, a labor előtt futnak össze.

- Helló. – Cecil sugárzó mosollyal köszön. – Csak erre jártam.

- Helló. Én is. Mármint én itt lakom.

- Tudom.

- Aha. Az jó. Te is itt?

- Én is…?

- Laksz.

- Ó – Cecil egy pillanatra elgondolkodik. Aztán gyorsan folytatja, hanyag karlendítéssel mutatva a rögtönzött irányba: - Ó, igen, itt a közelben. Pár utcával arrébb.

(Cecil a város másik végében lakott.)

- Aha. Tök jó. Örülök. Tényleg. – Carlos arrébb lép. – Hát, akkor…

Cecil egy szökkenéssel előtte terem.

- Reggeliztél már?  

- Hm?

- Beülhetnénk valahová. Ha gondolod.

- Öhm… - Carlos nem érti. - Ó, jahogy… - Carlos megérti. - Hogy én... Te... Mi... Beülnénk...

Cecil izgatottan bólogat, és az ajkai mozgásából ítélve mond valamit, amit Carlos talán hall is, de értelmezni már képtelen. Carlos képtelen értelmezni, ahogy a teste Cecil közelségére - hangjára, illatára, mosolyára, szeme csillogására, léptei ruganyosságára, csípője ringására - reagál. Carlos minderre (mindenre) tudományosan megalapozott magyarázatot keres (Carlos még sosem volt szerelmes), közben zavarodottan makog valami olyat, hogy:

- Kösz, de most inkább a kísérlet, tudod, mert nem létezik a ház, de mégis, és mégsem. Tudod.

- Oh. Aha. Értem. – Cecil arcáról lehervad a mosoly. Carlos rádöbben, hogy nem ezt akarta mondani. – Akkor hát… Viszlát legközelebb, Carlos.

Nem mozdulnak.  

Carlos szerencsétlenül ácsorog.

Cecil felragyog:

- Figyelj, megadjam a számom? Bármi van a házzal, vagy mással kapcsolatban, hívhatsz. Tényleg. Bármikor.

- Oké.

Carlos bepötyögi, majd gyorshívóra teszi Cecil számát.

Később reméli, hogy ha minden hívását úgy kezdi majd, hogy nem személyes okokból telefonál, akkor Cecil érteni fogja, hogy tulajdonképpen nagyon is személyes okokból telefonál. Mert mi lehetne személyesebb ok annál, mint hogy hallani akarja a hangját – hogy csak ő, személyesen ő akarja a hangját, hogy csak neki beszéljen, az ő fülébe duruzsoljon, napról napra, estéről estére, szeretkezésről szeretkezésre...

Cecil nyilván érteni fogja.

Mert ami létezik, az nincs, ami nem létezik, az van, ami nem személyes, az az, és aminek a bizonyítására már a tudomány is képtelen – hát, talán az lehet a szerelem.
Valahogy így működnek a dolgok Night Vale-ben, nem?