100 szó Budapest

Ezeket még a 100 szó Budapest pályázatra pötyögtem valamikor régen, teljesen kimentek a fejemből, de most megtaláltam, és megmutatom őket. A legjobb 100 közé nyilván egyik sem került be, de legalább kihúzhatom a megpróbáltam-listáról ezt is. ^^"

télen

hó szitál, olvadó, felcsap a busz, a szépruhámbasszus, hóangyal helyett itt csak latyakangyal lehetsz, nevetsz, megvannak a jegyek?, a busz rohadtmeleg, a villamos rohadthideg, a lélegzetünk párapamacsokat piheg, innen gyalog, sötétben a város ragyog, vegyünk forrócsokit még?, belefér, Diótörő, Egérkirály, üvegkalitkába zárva vár, ott meg Mária hercegnő, csörren a csengő, gyöngysorok, nyakkendők, tűsarok, tükörbe nézek, te herceg, én latyakangyal vagyok, aranyfények, túlárazott sütemények, sodró tömeg, páholy lesz?, akkor nincs ruhatár, na ez mák, oldalt ülünk, azért látsz?, igazítom a széket, ha van ülésmagasító párna, kérjek?, menjafenébe, aztán a színpadon a Hópelyhek tánca, ha már odakint csak az olvadó hó szitál. 

 

*

 

Turisták

Gyakran néznek turistának. Tulajdonképpen az vagyok, vidéki vagyok, de többnyire külföldinek tippelnek, olasznak, franciának. Azt nem tudom, te minek nézel, de egy ideje már nézel; arcomon a pillantásod és a nap, a vonásaid különlegesek, egzotikusak, súgják a sztereotípiák, messzi meseországból jött turista lehetsz. Tört angollal kérdezed, mellém ülhetsz-e, tört angollal felelek, és arrébb rakom a hátizsákomat. Multikulti a neved, ahogy az enyém is, legalábbis ejthetjük úgy is. Lassan gördülnek ajkunkról az idegen szavak, a köztük rebegő tétova csendek az áradó Dunába hullanak. A közelünkben cifra, ízes, hamisítatlan magyar káromkodás csendül. Felkapjuk a fejünk – aztán csak pislogunk egymásra csodálkozva, végül összenevetünk.

 

*

Kosz

 

Metróülésen

fényesre kopott szürke kosz;

gyanakodva nézem,

zsebkendőbe takarhatnám

– szép álmokat, kicsi kosz –,

de állok inkább,

mert ki tudja, egykor mi volt,

és azóta hány farzsebhez simult már

a kéjes-fényes kis piszok.

Markomban a kapaszkodó  

ragaszkodón ragad, és sárga,

mint az irigység meg a nap –

felköhögött napsugárban

cuppogok a föld alatt.

Hozzám tapad és hozzátapadok;

csak ő van nekem, vagy a kosz,

mikor megrándul a világ,

a szívem riadt iramot zihál,

a kezemben akaratos

el-ne-eressz szorítás,

a táskámban zsebkendő

és kézfertőtlenítő gél,

és a szerelvény

csak hordja az unott közönyt

tovább.

(én meg legközelebb leülök inkább)