Ez így még biztosan túl korai...

Enid/Teo karácsonyi bigyusz, agyonporcukrozva, rétestészta hosszússágban. Itt-ott felbukkannak üzenetek és utalások szintjén Siriusék, a regénykémre is vannak utalások, de tudom, hogy nem ezért jöttök ide, tudom, hogy senkit nem érdekel, de izé, van, szóval akkor már legyen itt. :$ Ez lenne a legeleje, befejezve még nincs, fogalmam sincs, hány rész jön még, de jön, szóval... bocsi érte. :$ Mentségemre szóljon, hogy nem hagynak mást írni, amíg el nem mesélem a közös kis cuki-nyomi karácsonyukat. ^^"

Karácsonyfát rejt a huszonnegyedik ablakocska, tudta, tudja, mégis kinyitja; kipattintja, kézbe veszi, nézegeti. Enid mosolyog, mert egy karácsonyfaformába öntött ötcentis csokoládédarabkára nem lehet nem mosolyogni, végül óvatosan visszateszi – lusta lenne kimászni az ágyból még egyszer fogat mosni. Huszonnégy. Huszonnégy napja reggel, hajnalban, pár perccel éjfél után, csokoládéban számolódnak a napok; apró kis meglepetés, csillag, hóember, korcsolya, mikulás, megédesíti az idő múlását. Mikor Sirius odaadta neki ezt a naptárat, akkor szerette meg azt a fiút igazán. Nem az ajándék miatt. A félelem miatt, hogy nyomtalanul ellopja az idő tőle is az életet, ahogy megsavanyítja a leggyönyörűbb rózsák illatát is, és ráncosra fonnyasztja a szirmait. Akkor már inkább öntsük csokoládéba az elmúlást és az időt.

Mindig csak az idő. „Ideje lenne már”, felnőni, megkomolyodni, dönteni, vagy most, mikor éjfél is elmúlt már, ideje lenne aludni, mert holnap kelni kell, kelni kell korán. Természetesnek vették, hogy dolgozik idén is 24-én és 25-én, úgy, ahogy szokott mindig, egyedül a 27-re virradó éjszakára nem írták be; tapintatosan kímélik őt az éjjeli ügyeletektől a vásárban történtek óta, bár önmagában az is csodálkozást váltott ki, hogy vele történt valami. Megszokták, hogy vele nem történik semmi. Nem is lenne rossz, az időre immunisnak lenni. Huszonnégy év is lehetett volna ez a huszonnégy nap, akadna köztük jó pár (az összes, szinte az összes), amit szívesen visszacsukna.

Nyitva a huszonnegyedik ablakocska.

Karácsony van.

Háború van.

A polcokon mosolyognak a girlandok, angyalkák őrzik a nyugalmas csendet, megbűvölt fényfüzérek világítanak csillagfénnyel a sötétben, a plafon mágiafelhői között fel-felbukkan szánjáról integetve a Mikulás, Baldur hamisítatlan kandúrhorkolással hortyog mellette a párnán, este átjön Teo, fát díszítenek és sütnek sütit is talán, és Enid fél.

„Alszotok?”

„Ő igen, most én nem tudok. Arcod?”

„Ugyanolyan.”

„Nagyon sajnálom. Őszintén.”

„Nem baj. Őszintén. :) Ma mentek Remus szüleihez?”

„Holnap. Holnapután meg Jamesékhez. Mára nincs tervben semmi, fát díszítünk majd, gondolom, aztán nem tudom. Szeretném, ha jó lenne. Szeretném, ha boldog lenne. Ha olyan lenne, mint régen. Te? Vagy ti? ;)”

„Dolgozom.”

„Ne csináld már.”

„De este itt lesz Teo is. :)”

„Kell szurkolnom?”

„(Látom ám azt a csálé vigyorodat, te. :P) Kell. Évek óta nem díszítettem mágia nélkül karácsonyfát.”

„Pont nem arra gondoltam. :D”

„Tudom. Ezért tereltem helyes irányba a piszkos kis gondolataidat.”

„Mert nektek nincsenek ilyen gondolataitok. :D”

„Nincsenek. Vagyis vannak, de azt beszéltük meg, hogy ne legyenek. Vagyis legyenek, csak… na, szóvalhogy lassan akarunk haladni. Nagyon cuki volt amúgy, a közös karácsonyozásra is félve kérdezett rá, hogy nem túl korai-e még, nekem meg először az is megfordult a fejemben, hogy ő is csak sajnál, mint szinte mindenki, amiért Baldurral kettesben töltjük a szentestét, de aztán… Nem is tudom, olyan fura volt, egyszerűen csak rájöttem és elhittem, hogy tényleg azért mondja, mert velünk szeretne lenni. Úgyhogy rábólintottam. És most kivételesen szeretném felpörgetni az időt, hogy legyen már este.”

„Mindig úgy működik az a *** idő, hogy nekünk rossz legyen, mi?”

„(Olyan cuki vagy, mikor így cenzúrázod magad. :D) Neked mi lenne jó most?”

„Aludni. Hallgatni Remus szívét, mint régen, és aludni.”

„Akkor hagylak is. :) Bújj hozzá, és szundizzatok. ♥”

„Már nem szeretem hallgatni. Minden egyes dobbanás után arra gondolok, hogy ez is csak még valami, amit nem hozhatok vissza, amit örökre elvesztettem. Ez így hülyén néz ki leírva, de érted, hogy értem. Vagy hogy érzem. Érted.” 

„Nem ezt érdemlitek ilyen fiatalon.”

„Te sem. Próbálj aludni. Ki tudja, milyen hosszú lesz a holnap éjszaka. Vagy ma éjszaka. Ezt is érted, na.”

„Biztosíthatlak róla, hogy nem fog itt maradni. Az együttalvás valahol nagyon-nagyon messze lehet még a képzeletbeli kis listáján.”

„És a tiéden?”

„Nem tudom. Mikor pár éve megpróbáltam, ezt minden alkalommal csúnyán elszúrtam, komolyan, kb az egyetlen dolog volt az életemben, amit elsiettem. Most egyelőre jó így, ahogy ő szeretné. Ez nagyon nyálas lesz, bocsi, de kicsit olyan, mintha lehetőséget kaptam volna, hogy bepótoljak valamit, amit nagyjából húsz évvel ezelőtt kellett volna megtapasztalnom. De mondom majd neki, ha esetleg nem lenne már ilyen jó így, nyugi.”

„Azért szurkolok egy kellemes kis hóviharnak, ami ott tartja őt nálatok éjszakára.”

„Itt napok óta nincs hó, ami esett aznap, mostanra teljesen el is olvadt. :(”

„Itt szélvihar, hóvihar, jégcsapok, rohadthideg. El kellett ma mennünk valahova, kétszer is majdnem seggre estem. De Remus legalább ennek tud örülni még. Mármint nem a seggre esésemnek, azon csak te meg James meg Lily meg Harry meg valszeg mindenki röhögne, Remus, ő fehér karácsonyt akart. Mellettem biztos túl fekete már neki minden, vagy nem tom. Mindegy. Most komolyan az időjárásról beszélgetünk?”

„Aham. (Is. Arról is. ♥)”

„Gáz.”

„Aludjunk akkor. :)”

„Próbáljunk aludni.”

„Próbáljunk aludni. Öleld meg őt, és álmodj szépeket. :)”

„Vakargasd meg Baldurt, és te is. Az estéhez meg szurkolok.”

„:P”

„:D”

„Sirius?”

„Ne kímélj.”

„Köszi.”

„Mit?”

„Tudod te.”

„Ne csináld. Aludjunk.”

 

Alapozó, korrektor, púder a forradásra. Estére leragasztja majd, négy kis tapasz függőlegesen a sebvonalra – Teónak így is feltűnt már, hogy milyen gyorsan gyógyul.

 

Álmos a reggel és szürke, és szürkék a szürke utcákon, szürke ég alatt didergő emberek is. Mint amikor egyetlen esőcseppen megtörve bomlik szivárvánnyá a fény, Enid félbetört pillanatokból rögtönzött történetekből szőtt színekbe öltözteti őket. A mellette elkopogó nő vörös rúzs és törtfehér elegancia, csillogó karácsonyi estélyre készül ma, mindent beszerzett már, minden tökéletes odahaza, mégis szökésre hívta őt a hajnal első, szürke sugara. Az a zaklatott fiatalember, kezében listával, a pékség előtt, sárgába és pirosba kapkodó narancs, idén is az utolsó pillanatra hagyott mindent, minden évben ez van, jövőre már igazán beszerezhetne egy műfenyőt, hogy legalább a fával ne kelljen bajlódnia. Az, aki kilép most az ajtón, higgadt, komoly zöld: megvéve a zsömle és a kenyér, bőven kitart ezzel az ünnepek alatt, a szatyrában pedig ott lapul a kutyáknak is pár finom falat. Ott, az a kéz a kézben andalgó pár, halványlila, babalila, bár a lány alakját takarja a pufi kabát, árulkodó minden lépése és mozdulata, valamikor tavasz elején érkezik majd a baba. Jó szülők lesznek (ezt megérzi mindig, szakmai ártalom, néhány pillantás, néhány gesztus is elég), bár még nagyon-nagyon fiatalok. Az a bácsi a zebránál emlékujjakba fűzi majd göcsörtös ujjait a mai estén. Frissek még a könnybarázdák ráncos arcán, nemrég veszítette el a feleségét. Az ő színe a bársonyfekete.  

Az étterem ablakában fényfüzér, Enid megszokásból bekukucskál mögé, odabent bágyadt sötét. Délben nyitnak, és nyitva lesznek végig az ünnepek alatt: hetekkel ezelőtt lefoglaltak minden asztalt. Megéri, így mondta Teo, mert szégyellné kimondani, hogy kell a pénz.

Újra látja a narancssárga férfit, a Mungóval szemközti játékbolt ajtajában toporogva gyűrögeti a listáját most. Legalább ma nincs késésben; az üzlet csak tízkor nyit.

Megigazít egy csengettyűt a kórház előcsarnokában búsuló karácsonyfán – csendes, szívbemarkolóan szép, vigasztaló dallamot csilingel tovább. Ölelkező magyalágak simulnak minden ajtóra puhán. Szokatlanul nyugodt volt az éjszaka, fogadja Oswald, és hozzáteszi, hogy szerinte ez rosszat jelent. Enid boldog karácsonyt kíván neki, és mosolyog.

Behoznak egy középkorú varázslót; lángol – balul sült el a fára szánt gyertyavarázs. Rutinmunka, minden évben előfordul legalább három hasonló, Enid eloltja és gyógyítaná a sérüléseit, de a férfi csapkodva kiabál: valódi gyógyítót akar, nem egy buta kis fruskát. Enid mosolyog.

– Tudod, hogy idén is érvényes a meghívás, ugye? – mondja Beatrice egy altatott beteg fölött. Kétemberes munka a fiú kötéseit cserélni, de szépen nő vissza a húsa, és a medencéje is kezd újra emberi formát ölteni. Pár napon belül felébresztik, az új esztendőt már otthon, a családjával ünnepelheti.

Enid mosolyog. Véres genny fröccsen a karjára, egy pálcaintéssel eltünteti.

Beatrice alig idősebb nála. Négy gyereke van, kettő már felnőtt, saját családdal, a férje átoktörő a Gringottsnál, karácsonykor a világ minden tájáról érkeznek hozzájuk barátok, ismerősök, kollégák, jut hely neked is az asztalnál.

– Legalább egyszer az évben normális ételeket ennél, igazán elférne rajtad az a pár deka… Szingli pasik is lesznek. Felőlem hozhatod a macskát is akár. Na?

Enid mosolyog.

– Köszönöm, megleszünk otthon.

Rosalyn ráront ebéd közben a konyhában: kell a szokásos krém és kúp hüvelygombára. Enid mosolyog.

Üstrobbanás, hasi sérüléses boszorkány. Hálás. Kezet nyújt, és Enid őszintén visszamosolyog rá.

– Be kéne ugranod a varázslény okozta sérülések osztályra, hármas szoba – szól utána unottan recepciósMatilda. Az igazi nevét Enid nem tudja; a tizenöt évvel ezelőtti Matilda óta Enidnek minden recepciós varázsló vagy boszorka recepciósMatilda. – És elfelejtetted a koszorút – mutat a hajában kókadó aranykoszorúra recepciósMatilda. Hagyomány (elvárás) a Mungo női dolgozói között, hogy karácsonykor tekintélyes gyógyítóból elfuserált glóriás angyalkává vedlenek.

– Elkevertem valahol, bocsi – hazudja Enid, és mosolyog.

– Nagyon megszaporodtak a teliholdtól független támadások – ráncolja bozontos szemöldökét Ian. Még önmagához képest is feltűnően nyúzottan fest ma. Résnyire nyitotta a hármas számú kórterem ajtaját, könnyszagú, áporodott levegő áramlik kifelé, a kilincsen pihenteti a kezét.

– Greyback? – kérdi Enid csendesen.

Ian keserűn bólint egyet.

– Vagy valamelyik hasonló mocsok a falkájából. Egyre több az ilyen elfajzott korcs.

– Mit tudunk még?

– Tegnap nem ért haza munka után, a barátnője ma délelőtt talált rá. Otthon próbálta ellátni a sebeit, még valami mugli készítményt is adott neki, hogy megakadályozza a teherbeesést, végül nem bírta tovább, és behozta ide. Pontos részletek nincsenek, nem beszél.

– A barátnője most is bent van vele?

– Igen.

– Az jó.

– Enid?

– Hm?

– Nem lesz szép látvány.

Enid belép a szobába, és mosolyog.

 

Felszabadító érzés visszabújni az utcai ruhába. Egyébként is gyűlöli a citruszöldet azóta a rovarrontásos boszorkány óta.

– Boldog vagy. – Althea hamiskásan hunyorog rá, miközben kiengedi őt. Az ünnep tiszteletére kifényesítette a páncélját, és magyalkoszorút tűzött vad, szőke hajába.

– Hát, karácsony van. Boldog karácsony, vagy olyasmi... – Enid a sálja rejtekében a mosolyára harap.

– A kandúrfiddal és a lovagoddal, amennyiben csalhatatlan megérzésem nem csal.

– Az nem csal soha – mondja elismerőn Enid, aztán elkomorodik: – Figyelj, kinek a portréjában ünnepeltek idén?

– Leornes Lybcornnál, fent a mérgezéseken.

– Megtennéd, hogy időnként átnézel azért az elsőre?

– Természetesen. Ám ezúttal feltételhez kötöm.

Enid leejtett vállal szusszan, a sáljával babrál, toporog és forgatja a szemét – kislánynak nézhet ki, és annak is érzi magát. Ilyenkor jó, ilyenkor mosolyogni sem fáj.

– Mondtam már, nem tudok róla fotót szerezni. Majd bemutatom rendesen, ha végre újra normális időket élünk…

– Túl sok majd, túl sok ha – csóválja a fejét Althea. Lágy hullámokban lengi körül nemes vonású arcát dús haja. – Számomra egyébként is mindennél többet mond egy fénykép.

– A mugli fotók még csak nem is mozognak.

– Hát fényképezd le te őt.

– Rendben – adja be a derekát Enid. Altheának nem lehet nemet mondani, a szó legtisztább, legbecsesebb értelmében ellenállhatatlan ő: „a boszorkányanyák védelmezője”, így emlékszik rá a történelem, boszorkányanyák közé emelve azon mugli nőket is, akiket elborult elméjű fanatikusok máglyahalálra ítélt boszorkánynak kiáltottak ki, és akik a saját életüket és így a gyermekeikét is mind Altheának köszönhették. – Megígérem.

– Karácsonyi ajándék.

– Karácsonyi ajándék. Vigyázz a lányokra.

Althea bólint, és kardja markolatára helyezi erős, fehér ujjait.

– Boldog karácsonyt nektek, Enid.

– Boldog karácsonyt, Althea.

–  Nosza, siess haza! Ne várasd se a kandúrfit, se a lovagodat!

 

Csak lassít az étterem előtt, nem kukucskál, nem kocogtat, nem integet. Nem akar zavarni.

– Enid! – Fagyos estébe hajlik a szürke délután, Teo egy szál ingben didereg.

– Sziaszia! – Kezd lefagyni a járda, Enid bizonytalan léptekkel tipeg vissza hozzá.

– Szia-szia. – Még vacogva is ennek a fiúnak van a világon a legmelegebb tekintete és leggyönyörűbb mosolya. Állnak és nézik egymást, mint két esetlen (és fülig szerelmes) kamasz.

– Megfázol.

– Tudom, én csak… – Teo fázósan öleli magát, izgatott kis ritmusra billeg előre-hátra a sarkán. Mindig ezt csinálja, mikor zavarban van. Olyan cuki. – Mehetek akkor majd hozzád?

– Persze. Megbeszéltük.

Megbeszélték. Eddig úgy tízszer, legalább.

Állnak és nézik egymást.

Enid kap hamarabb észbe:

– Sicc be, te, drága percek vesznek el az estéből, ha még ki is kell olvasztanunk téged! – tessékeli be Teót a melegbe, és kis híján orra esik a küszöbben. Teo elkapja, megkérdezi, hogy jól van-e, kineveti, vagy inkább megkuncogja, aztán megkérdezi, hogy megpuszilhatja-e. Enid szipog, zsebkendő után matat a zsebében, nem talál, kesztyűs kézfejébe törli az orrát. Nem érzi, hogy folyik, de sosem lehet tudni, néha megesik, ha nagyon hidegből lépünk hirtelen nagyon melegbe.

– Undi taknyos puszi? – csücsörít lábujjhegyre emelkedve. Evőeszközök csörömpölnek körülöttük szerte.

– Ebből csak a puszit értem… – vallja be Teo, és Enid várakozón lehunyja a szemét, ahogy megérzi a bőrén a lélegzetét. Még mindig beleremegnek egy ártatlan kis szájrapusziba is, és még mindig nem tudják, hova tegyék a kezüket közben. Kuncogva rebbennek szét, Enid arca ég, Teo orcáin halvány félrózsákat bont a pír, nagyobb részük szemérmesen megbújik a borostája alatt. Kis szerencsés. – Mi az untitaknyos?

– Az undi az az undorító rövidítve – magyarázza lelkesen Enid. – Vicceskedve. Cukin, szóval nem sértő, nem mondtam magamra csúnyát, ne szidj le. A taknyos meg a náthás – mutat az orrára, és szipog egyet a tökéletes szemléltetés kedvéért.

– Undi taknyos – ismétli komolykodva Teo, aztán bólint egyet. – Megjegyezve. Undi taknyos.

Állnak és nézik egymást.

– Megyek – mondja Enid.

– Kikísérlek – mondja Teo.

Állnak az ajtótól egy lépésnyire, és nézik egymást.

– Kínosak vagyunk.

– Igen. De az jó. Úgy értem, lehetünk, most hogy így… Nem?

– Igen.

– Igen.

– Na – szusszan Enid, és rászánja magát az indulásra most már tényleg –, én megyek, te meg dolgozzál még, aztán gyere.

Teónak felcsillan a szeme:

– Mi történt ma a munkádban?

Enid kibogozza a sálját, és lehúzza a kabátján a cipzárt. Meleg van nagyon, az étterem aranyfényben ragyog, a bejárat mellett magas, dundi karácsonyfa sóhajt meghitt fenyőillatot, és rejti el őket a falatozó vendégek kéretlen tekintete elől.

– Lássuk csak. Volt egy égési sérüléses beteg, aki nem engedte, hogy ellássam a sebeit, mert nem hitte el, hogy igazi orvos vagyok, aztán volt egy…

– Várj… – Teónak van ez az arckifejezése, félrebiccenti picit a fejét, összevonja picit a szemöldökét, elnyílik picit a szája, sötét tekintetében félszeg bizonytalanság, bánatosság és hitetlenkedés. Mindig ilyen, mikor nem tudja, hogy jól ért, nem ért, vagy félreért valamit. Enid megcirógatja a kézfejét. Lehúzza gyorsan a kesztyűjét, megcirógatja újra, Teo mutatóujjába akad a mutatóujja.

– Jól értetted – hintáztatja a kezüket. Azt is nézi inkább Teo arca helyett, ilyenkor elég csak érezni a pillantását. Nem áll még készen, hogy erről beszéljen vele. (Senkivel nem beszélt még erről, csak egy macskával és egy festménnyel.) – De megszoktam már, nagyon sok az ilyen ember. Tényleg. Ne is beszéljünk róla.

– Beszélned kellene róla.

(Most, most kéne elmondania. Hogy senkivel nem beszélt még erről, csak egy macskával és egy festménnyel, és hogy a festmény válaszolt, mert a varázsvilágban, az ő világában, válaszolnak a festmények.) ((Teo imádná.))

– Nem szeretnék. Most biztosan nem. – Erőteljesebb lendítés, kicsúszik egymásból a kezük, Teo egyazon lendülettel a tenyere alá simítja a levegőben tenyerét (puhára essen), és egymásba fűzi szemből az ujjaikat. A kézfogás az egyetlen, amihez már nem kér külön engedélyt, ami részben megkönnyíti ugyan a dolgokat, de Enidnek valahol hiányzik is: az igenek mellé így már nem ajándékozhat ostoba és nyilvánvaló kis bókokat, például hogy Teónak milyen szép keze van, hogy ezt már a legeslegelső találkozásukkor is észrevette rajta, hogy milyen cuki, hogy ennyire finom és óvatos az érintése, hogy mennyire jólesik, és hogy mennyire bocsi, hogy neki ezekhez a bókokhoz sincsenek igazán szavai, pedig biztosan jóval szebb, olyan költőiesebb szavakba is lehetne ezeket az érzéseket csomagolni. (Teónak jóval könnyebb dolga van. Idegen nyelven, édes zavarban ő se nagyon találja ugyan a szavakat, de abban a nyílt, meleg pillantásában benne van minden, ami szép és olyan költőies.) (Persze ezt sem tudja, vagy inkább ezt sem hiszi el magáról – így lett az első alkalmakkor egy egyszerű „megfoghatom a kezed?” kérdésből órákig tartó szókereső játék.) ((Harmadik alkalommal egy mugli könyvtárban kötöttek ki – csak sétálni indultak, nem voltak náluk se papírok, se pénz, a recepciósMatildára hajazó könyvtárosnő pedig nem volt hajlandó beiratkozás nélkül beengedni őket. Nézegették az embereket, kiszúrtak egy kedves arcú, idős hölgyet, Enid elhadarta neki a problémát, Teo a legbájosabban csetlő-botló akcentusával erősítette meg, mire a néni és egy közelben nézelődő fiatal lány, aki fültanúja volt az esetnek, az olasz-angol és angol-olasz nagyszótár mellett szinonimaszótárral és olyan költők versesköteteivel felszerelkezve telepedett le az előcsarnokban velük, akikről Enid még csak nem is hallott soha. (Pedig szépen írtak nagyon. Olyan költőiesen.))) 

– Sajnálom. Elkergettem a mosolyodat.

– Most is mosolygok – mutat szabad kezével az arcára Enid. Teo a fejét rázza, szeretettel cirógatnak az ujjai és szeretettel cirógat a búsongó bocipillantása is:

– Te mindig mosolygsz, de ez nem az a mosolyod. Ez a szomorú szép mosolyod.

Enid bólint egyet kurtán. Körbekémlel gyorsan, tényleg tökéletes takarásban állnak, mindössze pár távolabbi asztaltól és a konyhából látni úgy-ahogy rájuk, hallani remélhetőleg nem hallja senki őket. Nem mintha szégyellné a témát, sőt, az igazság az, hogy az embereknek hallaniuk kéne, de a többség minden bizonnyal megbotránkozna, és úgy vélné, nem való ilyesmiről beszélni egy étteremben. Nem akarja elriasztani a fizető vendégeket.

– Vannak, akik akkor is megkérdőjelezik a tudásomat, ha az életük függ tőle, míg mások indokolatlanul hálásak egy egyszerű, figyelmes vagy tapintatos, vagy igazából csak emberi gesztusért. És vannak, akiken hiába szeretnék segíteni, nem tudok – sóhajtja, és még jobban lehalkítja a hangját. – Van most bent egy lány, nem beszél, szóval nem tudjuk, hogy pontosan mi történt vele, de megkínozták, megha…vágták, és legalább hárman, de inkább többen megerőszakolták. – Végigvonaglik a borzalom és együttérző fájdalom Teo arcán, és Enid újra meggyőzi magát, hogy így a legjobb neki. Az a csodaszép, érzékeny kis lelke nem bírná elviselni, ha napról napra rázúdítaná a háború borzalmait.

– Egyedül van?

– Nem. A barátnője ott van mellette. De nagyon aggódom érte. Fizikailag rendbe fog jönni, de lelkileg… Meg van egy munkatársam, aki az idegeimre megy, de komolyan, így vagyok már tőle – Enid néma sikítófrászt imitál, elég kifejező lehet, mert Teo puhán felkuncog a látványán –, egyszerűen nem képes felfogni, hogy amíg a drágalátos pasija nem hajlandó kezelni magát, addig tökmindegy, hogy én mit csinálok vagy ő mit csinál, úgyis vissza fogja tőle kapni a fertőzést. Egyszerű gomba, csak kenegetnie kéne, adok rá mindig neki is krémet, de neeem, csak azért sem. És rengeteg ilyen van, én nem tudom, hogy ez valami félelem a pasikban, hogy a gyógyszertől leszárad a micsodájuk, vagy valami makacs hiúság, vagy én nem tudom… – Enid szemforgatva legyint. –  Lényeg, hogy persze ehhez is jópofát kell vágnom. Mindenhez mosolyognom kell, így szokták meg, és én is így szoktam meg magam. Sokat beszélek már megint, bocsi, itt veletek mi a helyzet? – érdeklődik hadarva, és várakozón felpislog Teóra. Teónak gyönyörű szemei vannak, olyan mesebeliek. Enid tekintete általában zavartan összevissza cikázik, amikor beszélnek, Teóé végig az arcán pihen közben, érzi, és mikor végre megnyugszik és találkoznak, az olyan, mintha hirtelen és váratlanul hazatalálna, valami mesebeli hazába.  

– Szeretem hallgatni, amikor beszélsz – mondja Teo, rezzen az érintése, kibújtatja az ujjait, most úgy fogja Enid kezét, ahogy a mesebeli lovagok szokták, mielőtt leheletnyi csókkal hintik imádott hölgyük kecses kis kacsóját.

– Én is amikor te – csacsog közbe Enid.

– Köszönöm. Azt is szeretem, amikor ilyen témákról beszélsz. Megtisztelő azt tudni, hogy nem teszel egy kalapba ezekkel a… rossz férfiakkal – fejezi be Teo sután, és folytatná is talán, de Enid riadtan közbevág:

– Jaj, nem azért mondtam, bocsi, eszembe se jutna – szabadkozik. – Sohasoha, eskü, soha, rólad soha. – Elhallgat. Állnak kéz a kézben és nézik egymást, és Enid megérti: –  Jahh, hogy nem is feltételezted, hogy azt feltételezem, hogy te... Értem. Azt hiszem, értem. Bocsi.

– Nem – szabadkozik Teo is –, valószínűleg én ezt nagyon rosszul mondtam, bocsi.

– Nem, dehogy, csak… – Enid kínos kismosollyal szusszan egyet, mindig ez van, mindig a komolyabb témákba zavarodnak bele. De egyre jobb lesz, már most is jobb, mint néhány hete. Leejti a vállát, nekiejti a homlokát Teo mellkasának, onnan pislog fel aztán rá. – Cuki vagy – motyogja az ingébe.

– Te is. – Kuncog Teo Enid hajába, és reflexből nyom egy puhán cuppanó kis puszit a homlokára. Szabad keze végigsiklik Enid oldalán, inkább csak sejti, mint érzi a kabát alatt, végül az arca előtt torpan meg. – Szabad?

– Persze.

Jólesik az érintése nagyon.

– Meseszép vagy. És nagyon szépen gyorsan gyógyul – éri el a simogatás az átoknyomot az arcán.

– Mesélj valamit – vált témát azonnal Enid.

Teo elgondolkodik.

– Nem történt semmi különös – kezdi lassan. – Egy nő és egy férfi jöttek együtt ölelkezve, csókolózva, az asztalnál is úgy ültek, mint egy nagy szerelemben lévő pár, és aztán hirtelen kezdtek veszekedni, és a nő öntött a férfira egy pohár vörösbort. Ment a terítőre, a földre, a székre is, én takarítottam fel. Ők akkor már csókolóztak megint. Nem kértek elnézést.

– Anyukád nem dobta ki őket? – csodálkozik-szörnyülködik Enid, és hátrébb lép, Teo karja mellett kikukucskálva ösztönösen pillant a konyha felé.

– Akarta, de mondtuk neki, hogy ne. Nem éri meg. Ők fizetnek, mi adjuk a szolgáltatást, ez így megy.

– A finom ételeket és a tisztaságot. Nem a mocskuk eltakarítását.

– Ez igaz. – Teo lesüti a szemét. – Megalázó volt, de én is csak mosolyogtam – mondja halkan.

– Oké, ez most ilyen kis tanmese akart lenni? – vonja fel a szemöldökét Enid.

– Milyen mese?

– Tanmese. Mese, aminek tanulsága van. Például hogy megtanítasz, hogy azért sem szabad hagyni, hogy rosszul bánjanak velünk és megalázzanak, mert ez nem csak nekünk fáj, hanem annak is, aki szeret minket. Sőt, nekik talán még jobban.

Teo nagyon édes, amikor feszülten figyelve koncentrál, hogy biztosan jól értse minden szavát.

– Igen, ezt szerettem volna mondani – bólint rövid szünet után, és csak nézi, nézi Enidet bánatos szerelemmel. Enid felkapaszkodik egy újabb szájrapuszira hozzá.

– Tényleg megyek most már. Kipakoltam az összes díszt még tegnap, majd együtt kiválogatjuk, hogy melyikeket… Szerintem ő téged akar.

– Tessék?

Enid elengedi Teo kezét, megfogja a vállát, irányba fordítja:

– Szerintem ő téged akar – mutat a feléjük siető fiúra, fehér inget és fekete nadrágot visel ő is, de Enid nem látta az étteremben korábban még soha, ismerős vagy barát lehet, aki az ünnepekre ugrott be besegíteni. Három szatyor lengedez a kezében, egyik közülük pufókra pakolva, de nem tűnik nehéznek. Teo ádámcsutkája látványosan liftezik, ahogy rosszat sejtve nyel egyet.

– Szabad vagy, mehettek! – közli széles vigyorral és Teóénál jóval szolidabb akcentussal a srác, ahogy Teo kezébe nyomja a szatyrokat, majd végigméri Enidet: – Te tényleg olyan vagy, mint egy tündér! – állapítja meg vidáman, azzal sarkon fordul és lelép, átadva a terepet Teo apukájának, aki valahonnan a semmiből bukkant elő hirtelen, Teo kabátjával és egy negyedik szatyorral a kezében. Teo le sem tagadhatná a szüleit (nem mintha ez valaha is megfordult volna a fejében), mindkettőjüktől a legszebb vonásaikat örökölte: édesapja gödröcskés mosolyát és soványka alkatát, édesanyja hatalmas, sötétbarna szemeit és rengeteg, göndörkés haját. Az orra rejtély, hogy kitől származik (bár még élnek az anyai nagyszülei – Teo többször is megpendítette már, hogy szívesen bemutatná őt nekik, ahogy az otthon maradt macskáinak is), de Enid imádja azt is, olyan kis különleges, komoly íve van, amit nem látni szinte csak a múzeumokban kiállított szoborarcokon.

Paolo puszit nyom Enid arcára, jobbról és balról is egyet-egyet, és köszönéssel egybefűzve megérdeklődi, hogy hogy van – pontosan úgy, ahogy azt a nyelvkönyvekből annak rendje és módja szerint megtanulta. Aztán ügyetlenkedve nekilát, hogy a fia karját belevarázsolja a kabátja ujjába. Teo úgy néz ki az öltöztetési-kísérlet közben, mint akit hajszál választ el attól, hogy megfontolja, hogy letagadja-e a családját.

– Egyedül is fel tudok öltözni, apa… – szűri a fogai között. Restelkedve sandít Enidre, toporog tétován, félig lóg rajta a kabát, felemeli szatyrokkal teli, kabátlan karját, és ellenőrzi az időt az óráján. (Teo legjobb barátja a munkája során a karórája: percre pontosan rögzít minden rendelést, elejét véve az „órák óta várunk az ételre!” reklamációknak. Az éttermen kívül Enid alig látja rajta. Ő sem szereti mutatókattogásban mérni az időt.) – De még…

– Nem probléma, menj-menj!

– De még le akartam zuhanyozni, és át is kell öltöznöm… – bújik ki a szög a zsákból. Enid visszanyeli a kikívánkozó nevetést, és megállja, hogy lecukizza Teót.

– Jó szagú vagy, és minden itt van. Anyád hozott mindent előre gondolkodva – nyugtatja meg Paolo, a pufókra tömött szatyorra mutatva. Teo szemlátomást nem nyugszik meg.

– Jaj ne ezt a pólót… – fakad ki legyőzötten, miután felmérte a szatyor tartalmát.

– Nagyon gyönyörű! – csatlakozik ekkor végszóra Teo anyukája is, együtt a család, Enid újabb két puszival gazdagodik, Maria a fia kezébe nyom egy ötödik szatyrot is (a benne csücsülő, selyempapírba bugyolált csomagnak egyértelműen cserepes virág formája van), nyaka köré kanyarít egy vastag, kötött sálat, közelebb húzza Enidet hozzá, aztán elégedetten végignéz rajtuk: – Nagyon gyönyörű együtt! Nagyon gyönyörű este!

És kitessékeli őket az ajtón.

Enidből négy lépés után pukkad ki a nevetés.

– Imádom a szüleidet – közli, miközben kihalász két szatyrot Teo ujjai közül.

– Bocsi. – Teo szenvedőn néz rá, aztán elmélyülnek a gödröcskék az arcán.

Újabb két lépés után nekiáll problémázni, hogy nem túl nehezek-e Enid szatyrai.