Ez így még biztosan túl korai...

Enidék. Megint. Bocsi. Jön majd érdekesebb-értékelhetőbb tartalom is, eskü. :$

 

„Köszi az angyalkákat!”

„Ti már az ajándékbontásnál tartotok?”

„Miért, ti?”

Enid felnéz a füzetből. Ő a kanapén üldögél, Baldur a fotelben, Teo előttük a földön. A karácsonyfa ott hever mellette, a karácsonyfatalp az ölében, és annyira elmerült a tanulmányozásában, hogy még feszengeni is elfelejt a vékony anyagú, passzos szabású, v-nyakú fehér pólóban, amit az anyukája választott ma estére neki – igazi cinkos-csajos karácsonyi ajándék Enidnek: kiérdemelte, hogy megcsodálhassa Teo finoman kidolgozott, formás izmait.

„Pucéran fekszik a fa a földön, és Teo próbálja kitalálni, hogyan kell felállítani.”

„…”

„Hm?”

„Arra jutottam, hogy ez olyan magas labda volt, hogy nem lenne méltó kihívás leütnöm.”

„Szemtelen vagy.”

„Ezért szeretsz. További kellemes felállítgatást. :D”

Enid szemforgatva-somolyogva becsukja és plédbe takarja a füzetet – ne látszódjon, ha esetleg világítani kezdene. Lecsusszan Teo mellé a földre, összeér a karjuk, napbarnított és hófehér, összemosolyognak, mikor rájönnek, hogy ugyanazt nézik mindketten.

– Nem tudom, hogyan működik ez… – vallja be Teo aztán. Enid szomorkodva biggyeszti a száját. – De tudom, mi a megoldás.

– Mi? – ragyog fel Enid. Teo mindig, mindenre tud megoldást.

– Ha szabad használnom a telefont, akkor áthívom anyát…

 

– Nagyon gyönyörű! – csapja össze Maria könnyekig hatódva a tenyerét. – Nagyon-nagyon gyönyörű! Eszik!

A rajongó bókok hallatán Baldur büszkén kínálja további kényeztető simogatásra a nyakát.

– Nagyon gyönyörű – fordul végül Maria Enid és Teo karácsonyfa fölött tanácstalankodó párosa felé, és rosszallón megcsóválja a fejét: –, de nem eszik. 

A fát nagyjából öt percbe telik beállítani, Maria rutinosan tekeri a talpból kiálló rögzítő csavarokat, Teo a fa törzsét tartja, Enid pár lépés távolságból figyeli, hogy jobbra dől vagy balra. A végeredmény stabilabb és egyenesebb, mintha a megszokott bűbájjal oldotta volna meg. A fenyő gyönyörű, Enid lakása gyönyörű, és búcsúzóul mind a hárman kapnak cuppanós puszit.

 

Enid boldog. Nem tudja mennyire kínos vagy nem való így egyszerűen csak kimondani, hogy boldog vagyok, de kimondja, Teo pedig úgy néz rá, hogy kétsége sem marad afelől, hogy ki kellett mondania, és ezek után is mindig ki fogja. Úgy telik az este, mint a mesékben, a fára lassan felkerülnek a díszek; az égősor előbb és a girlandok, és Enid rácsodálkozik, hogy mennyivel szórakoztatóbb (és boldogabb) ez így, a fenyő két oldalán egymással szemben állva, egymás kezébe adva az összegabalyodó füzéreket, mint egyetlen pálcaintéssel szikrázva tekergő ölelésbe vonni a fát, és rácsodálkozik arra is, hogy Teo milyen magas – szék nélkül is eléri a legfelsőbb ágakat. Teo pirulva bizonygatja, hogy ő nem magas egyáltalán, nagyjából tíz centi, az még jó lenne, de úgy vigyorog közben, hogy Enid nem bírja tovább, megkérdezi, amit olyan régóta szeretne már: hogy megérintheti-e mosolygás közben a gödröcskéit. A válasz természetesen igen, a következő kísérletben pedig Enid csókolózás közben is tapintásos vizsgálatnak vetheti alá a gödröcskék viselkedését.

Felkerülnek a gömbök, hópelyhek, manók, angyalkák, filigrán gyöngyfigurák, bohókás mézeskalácsházak, ott egy rénszarvas, itt egy Mikulás, téltündér tündököl, hóember integet, csengettyű, szánkó, kiscsizma, korcsolya, hintaló, dió és gomba, tappancsmintás gyurmaszívecske, filcből varrt masnis kiscica. Teo gondosan megválogatja súlyra és nagyságra való tekintettel az ágakat, Enid csak akasztgatja ahová épp jónak látja, ami épp a kezébe akad. Csak a páros díszekre, mint például a holdacskára és csillagocskára figyel, hogy egymás közelébe kerüljenek fel. Tartott tőle, hogy Teo szépérzékét bántani fogja ez a kusza kavalkád, amiben rajta kívül még senki nem volt képes meglátni a rendet, de végül minden díszes doboz kiürül, még a cukorrudaknak és habkarikáknak is jut hely. Az összhatás kicsit zsúfolt, kicsit összevissza, kicsit gyerekes és kicsit tán túlontúl is színes – Sirius biztosan azt mondaná rá, hogy olyan enides. (Enid azt mondja rá, hogy cuki.) (Teo azt, hogy szép, és szereti.)

A csúcsdíszt, egy tündöklő ezüstcsillagot együtt teszik fel – ahhoz már Teónak is szék kell. Kisiet érte a konyhába, és a szék mellett két, egy diótörős és egy bordó-arany, szarvas sziluettes csomagolópapírba bújtatott, masnival átkötött dobozzal tér vissza.

– Én nem készültem ajándékkal neked – vallja be töredelmesen Enid. Gondolkodott rajta, forgolódott hajnalokba nyúlóan sokat, de arra jutott, hogy túl korai lenne még, és igazság szerint nem is jutott eszébe semmi Teóhoz méltón különleges meglepetés.

– De igen. – Teo végignéz Eniden puhán, átszökik a pillantása a közösen díszített karácsonyfára, visszatalál Enid arcára, puszit nyom a homlokára. 

– Ne csináld ezt velem… – motyogja Enid.

– Csak nézd meg – csúsztatja a kezébe a diótörős dobozkát Teo. Enid lehuppan vele a földre, kisgyerekek bontogatják így az ajándékot a karácsonyfa alatt; masnit old, papírt tép, izgatottan kukucskál a doboz mélyére előbb egy apró résen át – aztán félredobja a tetőt, és vetődik dobozostul a fotelhez, Baldurnak is első kézből látnia kell, mennyi kis kincset kaptak: labdák, egérke, halacska, kismadár, macskamenta szúrós szaga lengi be a szobát. Teo odakucorodik hozzájuk.

– Remélem, lesz valami közöttük, amit szeretni fog. A szalagra – mutat a hajdanvolt masnira – fogadnék.

Enid törökülésbe zuttyan. A zokniját nézi, hegyes kis bokacsontján elcsámpul a pirospozsgás mézeskalácsfigura mosolya. Boldog, és ez a boldogság a mellkasában rebeg és a torkát csiklandozza. (És emlékeztet mindenre, ami egyszeri a mostban. Teo csuklóján még mindig ott kattog az óra.) 

– Köszönjük – pillant fel. – Boldog vagyok. Sírni fogok. Nem tudom miért, bocsi, csak…

Teo magához öleli.

– Tudom.

 

A szarvasos doboz Teo szüleinek ajándékát rejti: szépen faragott kis betlehemi figurák, szent család, háromkirályok, két pásztor, két bárány, egy csacsi és egy boci, komoly szakértelemmel rendezgetik el őket a fa alatt – a jászolban fekvő kis Jézust a bariknak, a csacsinak és a bocinak is minél közelebbről kell látnia.

– Tudod, mit szeretek benne a legjobban? – nézegeti elégedetten Enid a végeredményt, miután mindenkinek megtalálták a jelenetben a tökéletes helyet és szerepet. 

– Hogy bébi-Jézusnak nincs öreg arca és kövér kis karjai? – sandít rá Teo.

Enid felnevet.

– Tényleg, olyan szokott lenni, már szinte el is felejtettem. De most nem csak arra gondoltam. Mikor kicsi voltam – Teo ezt akaratlanul is megmosolyogja, Enid „láttam ám” jelzéssel finoman combon rúgja –, anyáék minden karácsonykor templomba vittek minket az öcsémmel, volt, hogy többe is, és mi nyilván a karácsonyfákat meg a betlehemeket nézegettük, és nagyon emlékszem, hogy sosem tetszett, hogy szinte mindig csak az anyukája hajolt igazán közel hozzá, az apukája csak állt ott fölötte, mintha félig nem is ő hozta volna össze ezt a gyereket, olyan volt az egész testtartása meg így az egész testbeszéde, mintha olyan kívülálló lenne, mint a többiek, akiket csak most ismertek meg – mutat a pásztorokra és a háromkirályokra. Teo szólásra nyitja a száját, de végül inkább csak ráharap a mosolyára, és nézi és hallgatja Enidet tovább, boldogan és szerelmesen. – Itt jó apa, látod, itt ő is odahajol hozzá rendesen. Nem is értem, miért nem ábrázolják őket mindig így. Sőt, arról se nagyon esik szó, hogy, ha jól emlékszem, mindenki más késve érkezett, szóval a szülésnél is végig ő segédkezett, azok után pedig egy apuka sem néz ilyen távolságtartón se a babára, se az anyukára, elhiheted. Mondjuk én eleve abban hiszek, hogy közvetlenül a kibújás után, egy anyai ölelést követően az apa mellkasán feküdjön a baba, amíg az anyukával mi még dolgozunk. Nincs olyan apuka, aki ne sírna olyankor. Van, aki csak könnyezik, de a többség hangosabban zokog, mint a kicsi.

– Ezt teljesen el tudom képzelni és érezni… – mondja Teo rekedtes-csendesen. Kellemesen borzongat a hangja, mikor így beszél, és kellemesen borzongatón karcol a borostája is, ahogy belepuszil Enid nyakába, és a vállára hajtja a fejét. Enid elmereng, hogy elmondja-e neki a nyilvánvalót, hogy ő nagyon fog majd sírni, és hogy csodálatos apuka lesz, ilyen szempontból jó emberismerő, ebben nem téved soha, de ha Teo apuka lesz, akkor anyukának is lennie kell majd valakinek. Váratlanul éri a gondolat, és kicsit talán mind a két opció megrémíti, mikor elképzeli azt a valakit.

– Azon gondolkodom – rántja vissza az akár-lehetne-is jövőből a mostba Teo hangja –, amit mondtál az előbb. Hogy „félig ő hozta össze ezt a gyereket”.

– Miért?

– Hát mert… Elvileg… Ugye… Nem igazán.

Enid elhúzódik picit, hogy egymásra nézhessenek újra.

– Akkor?

– Isten? – mondja félénk-kínos kis grimasszal Teo. Nem lehet nem mosolyogni rajta, annyira cuki.

– És ezt a muglik elhiszik? – csóválja a fejét Enid.

– Kik?

Enid szíve hatalmasat dobban. Lehervad a mosolya.

– Emberek – vágja rá gyorsan, köhint egyet, és már mosolyog is újra.

– Igen. Vannak, akik igen…

– Te?

– Igazából ezen a részleten eddig még nem gondolkodtam.

– Hidd el, nagyon sok mindent láttam és hallottam a témában már, de abból, hogy két ember szépen néz egymásra, még soha nem lett baba.

Teo erre olyan szépen néz rá, hogy Enid jobb ötlet híján combon billenti újra – Teo ezúttal résen van, elkapja a lábát:

– Csikis? – kérdezi.

– Nem – vágja rá Enid. – Honnan tudsz te ilyen szavakat?

– Ez fontos.

– Nem.

– De, fontos.

– Add vissza.

– Nem adom.

– Nem csikis.

– Rosszul hazudsz.

Baldur résnyire nyitott aranyszemekkel, unottan nézi a szőnyegen viháncoló gyerekeket. (Teóról pedig nagyjából azonnal kiderül, hogy jóval csikisebb, mint Enid.)

 

Megmelegítik az étteremből küldött ünnepi vacsorát, hal, köret, párolt zöldség, saláta, Teo szülei az adagokkal természetesen már megint túlzásba estek. Csomagoltak édes és sós sütiket is, mintha megsejtették volna, hogy a tervezett közös sütés-főzésre már nem marad idő, mert…

– Havazik!

– Komoly!? – Enid kést-villát félredobva könyököl az asztalra, Teo elhúzza a függönyt neki, hogy jobban lássa: havazik.

Egyszerre néznek egymásra és egyszerre kérdezik:

– Szeretnél sétálni?

Apró szemű, fagyott hó zúdul sűrűn rájuk, nem az a mesebeli, nagy pelyhes havazás – de havazás, és ez a lényeg. Csípős hideg az este, megmarad a járdán a frissen hulló hó, alattomosan eltakarva a jeges-csúszós részeket.  Teo rövid habozás után a kezét nyújtja Enidnek.

– Tartsalak meg, ha megcsúsznál? – neveti Enid, aztán elárulja, hogy egészen eddig a pillanatig nem tudta, de valószínűleg egész életében arra vágyott, hogy a hóesésben valakivel kézenfogva sétáljon. Ő is, árulja el Teo – de ő már ezt réges-régen tudja.

– Kérdezhetek egy butát? – Enid felpislog rá, a szempilláin landoló hópelyhek elmaszatolják Teo vonásait. Egy zebránál, lámpaoszlop alatt várakoznak épp, élesen borul rájuk a sárgás fény, mintha félrehúzva az éjszaka függönyét és ujjával lyukat kaparva a hófelhő sűrű szövetén át, egyetlen aranysugár erejéig kikacsintott volna a nap, hogy meglesse, mit szerencsétlenkednek össze a csúszós járdán karácsonyeste.

– Te nem vagy buta – mondja Teo, és magához húzza Enidet. Egy autós dudálni kezd, döntsék már el, hogy most akkor át akarnak-e menni vagy sem. Nem törődnek vele.

– De amit kérdezek, az az lesz.

– Te nem vagy buta, ezért te nem tudsz butát kérdezni – jelenti ki megingathatatlanul Teo. Enid vitatkozna, de akkor ez a beszélgetés is megakadna, ahogy az útkereszteződésben ők, szóval inkább folytatja:

– Akkor kérdezhetek valamit?

– Bármit. És mindig ez lesz a válasz, ha ezt kérdezed.

Enid mosolyogva biccent egyet.

– Otthon nálatok szokott esni a hó?

Teo sötét tekintetében ábrándossá olvadnak a fények. Honvágya van, nem mondaná ki, de Enid érzi rajta mindig, amikor erről beszélnek. Nem az a csillapíthatatlan hazavágyó érzés, ami keserűre fűszerezi a hétköznapokat, hanem elolvadt hópihék és elcsitult hullámok emlékfoszlányainak egész életet belengő éles-friss illata.

– Előfordul ritkán – feleli Teo. – De a hegyekbe mindig felmegyünk a hóhoz, az nagyon szép. Szeretnéd – pillant szeretettel Enidre, és Enid elképzeli a havat, a hegyeket, a kék eget és a sok-sok, szikrázó fehéret. És a tengert is meg a szűk, macskaköves utcákat, amikről Teo korábban mesélt neki. Képzeletben a fél világot bebarangolta már, és mágiába is öntötte fent a mennyezeten vagy túl az ablakon.

– A tengert és a hegyeket is nagyon szeretném – mondja csendesen. – Nagyon nehéz lehetett eljönnötök otthonról. Én képtelen lennék rá – vallja be.

– Egy utazásra se?

– Hogy?

Teo nyel egyet. Finoman, alig érezhetően megfeszülnek-megremegnek Enid kesztyűs keze körül az ujjai.

– Egy utazás idejére se mennél el itthonról? – kérdezi újra, lassan, szépen artikulálva, és a tekintete könyörög. Enid bámul fel rá a hóesésben.

– Várj, te most meghívtál engem?

– Korai? – Teo hintázni kezd a sarkain. – Nem most, ráérünk, majd valamikor nyáron. Amikor készen állsz és szeretnél. Eljönnél velem?

– Nagyon-nagyon szívesen.

Átsétálnak az úttesten.

 

Karácsonykor mutatja legcsodásabb arcát a város, mintha egész évben erre az egyetlen előadásra várt és készült volna: legpompásabb ékszereivel ékesíti magát, hófehér estélyiben tündököl, jeges csilingeléssel kuncog, ahogy az emberek ügyetlenül csetlenek-botlanak ruhája hópihékkel hímzett, hosszú, tükörfényes uszályán. Enid óvatosan tipegve közelít meg egy kivilágított kirakatot, húzza magával Teót, és eldönti, ha itt és most bármelyikük kar- vagy lábtöréssel végzi, vége a titkolózásnak: azonnal pálcát ránt, és tüstént meggyógyítja. Talpon maradnak mindketten. A kirakat egy ékszerbolthoz tartozik, hófehérbe és halvány türkizbe öltöztetett jégvarázs birodalom díszletei között kínálják magukat a csicsásabbnál csicsásabb gyűrűk, karkötők, nyakláncok. Enid biggyeszti a száját, a dekoráció alapján valami szebbre, visszafogottabbra számított. Teo egyetért, aztán óvatosan átaraszol vele a szemközti üzletablakig: virágbolt, manókkal, télapókkal, télanyókkal, dundi pamacsokban hulló vattahóval, a növényeket pedig egy egész sereg strázsáló diótörő őrzi – szóval ez már határozottan cuki.

Ahhoz nem elég a hó, hogy hóembert építsenek, állapítja meg szomorúan Enid (pedig ijesztően sok éve nem épített már hóembert!), de hógolyózni azért lehet. Teo megszemléli a hó állagát, és arra jut, hogy ebből a vizes, tapadós hóból csak kemény, fájdalmas hógolyót lehet gyúrni – Enid akkorra már karon is dobja, aztán elszalad előle kacagva.

Teo a „hihetetlen vagy” arckifejezésével néz utána:

– Ezen a csúszós földön akarsz elkapósat játszani?

– Igen! – vágja rá visszafordulva Enid, és azzal a lendülettel fenékre is huppan. – Nyekk – konstatálja, aztán csak ül a hóban megszeppenten és terpeszben. Bóklásznak még páran rajtuk kívül is az utcán, senki még csak figyelemre se méltatja.

Teo riadtan siet oda hozzá; kis híján ő is hasra esik.

– Jól vagy? Nagyon fáj? – aggodalmaskodik, a kezét nyújtva végtelen gyöngédséggel talpra segíti Enidet, aztán nekiáll alaposan leporolgatni. Olyan elmélyült, figyelmes és ártatlan gondoskodás minden mozdulata, hogy Enid úgy dönt, nem szól neki, hogy már vagy fél perce a fenekét simogatja, és hogy ez valószínűleg még kicsit korai.

– Semmi bajom – bizonygatja nevetve közben –, eskü, semmi bajom.

– Biztosan? – pillant rá hatalmasra nyílt, csupaféltés bociszemekkel Teo. Kiborítóan cuki.

– Biztosan. És csak azért estem el, mert lefagytak a lábujjaim – teszi hozzá színpadias önérzettel Enid. Teo nem nyugszik meg, de legalább megmosolyogja.

– Nekem a kézujjaim is – kontráz rá.

– A füleim.

– Az orrom.

– A szám.

Teo elgondolkodik. Elmélyül a jobb oldali gödröcskéje, a tekintetében kisfiúsan csintalan fény csillog; egyre gyakrabban bújik elő ez az énje a folyton szorongó és bizonytalankodó páncélja alól.

– Segíteni akarok, de nem tudom, hogy ha megcsókollak, akkor felmelegszik a szád, vagy összefagyunk egymáshoz?

– Szerintem ezt a kezelési módszert még nem tanulmányozta kellően egy gyógy…orvos sem – feleli megfontoltan Enid. – Kísérlet a tudomány oltárán?

 

– Enid?

– Hm?

– Te egy csoda vagy.

 

– Felmehetek hozzád még egy kicsit? – kérdezi félénken Teo. Hazafelé tartanak, pár háznyira vannak Enid lakáskájától.  

– Egyenesen kötelező – feleli Enid. – A szüleid a végén még eltiltanának tőlem, ha pirosra fagyva engednélek haza – jelenti ki, és megszaporázza az étterem előtt a lépteiket, mielőtt még lebuknak.

– Ők is megfagyasztanak még ma: éjfélkor megyünk templomba. És soha nem tiltanának – mosolyog Teo. – A szüleim imádnak téged. És nagyon csodálnak a munkád miatt is. Anya azt szokta mondogatni, hogy ha te lettél volna az orvos, megpróbáltak volna nekem egy kistesót is.

Enid elkomorul.

– Nem bántak jól vele a kórházban? – kérdezi csendesen.

Teo a fejét rázza bánatosan, bűntudattal szinte.

– Én nem nagyon akartam kijönni erre a világra – kezdi lassan, a szokottnál jóval nehezebben birkózva a szavakkal. – Anya szerint csak kicsit megijedtem és bizonytalan lettem, és ha megtaláltam volna a bátorságot, utána jöttem volna, de a kórházban nem akartak megvárni, az orvos és a nővérek is nagyon gonoszak és durvák voltak vele. Ráadásul az volt a szabály, hogy apa nem lehetett ott. Ez nagyon kegyetlen. Nem akarok most így mondani részleteket, de szerintem szeretne veled beszélgetni róla, ha te is szeretnél, akkor megbeszéljük és fordítok. Jót tenne neki, mert még ilyen sok év után is ott maradt benne a trauma. De megérte, azt mindig mondja.

– Mondanám, hogy szívből sajnálom – torpan meg a lépcsőház ajtajában Enid, és szembefordul Teóval, mielőtt a kulcsáért nyúlna –, de az nem segít és nem változtat semmin. Beszélni nagyon-nagyon szívesen beszélgetek vele, de a legnagyobb segítség itt te voltál és te vagy. A tudat, hogy megérte. – Felnyúl, és leporolgatja Teo válláról a havat.

– Én nem vagyok ebben biztos… – motyogja Teo szemlesütve. – Nem vagyok elég nagy segítség nekik.

– Ne legyél butus. – Enid játékosan megböki az orrát, aztán nekiáll feltúrni a zsebeit a kulcsa után, hogy végre beengedje a hidegből magukat. – Az étterem az ő álmuk volt, nem? És te segítesz megvalósítani.

Megvan a kulcs, kattan a zár, bent sincs sokkal melegebb.

– Segítenem kellene nekik, hogy ne ettől függjön minden. Fizetjük a bérleti díjat az étteremnek és a lakásnak, fizetjük a legjobb hozzávalókat az ételeknek, de másra alig marad. Ezért kellene segítenem.

Enid lefékez az első lépcsőfordulóban. Elmondhatná Teónak, ami a legelső randijuk óta ott motoszkál benne, hogy ő azon ritka csodaemberkék közé tartozik, akiknek könnyebb lett volna az élet, ha kicsit butábbnak, kicsit érzéketlenebbnek, kicsit csúnyábbnak, egyszóval kicsit kevesebbnek születnek, mert akkor kevesebbet várna tőlük a világ, és legfőképpen kevesebbet várnának maguktól is, de cserébe pont a leggyönyörűbb értékek vesznének belőle ki. Elmondhatná, hogy igen, jóval többre hivatott annál, hogy egy étteremben hordja az étlapot és a tányérokat, hallgassa a szeszélyes reklamációkat, takarítsa a túlfűtött viták romjait, de nem mondja el, mert Teo pontosan tudja ezt. Talán majd eljön az ideje, mikor bátorításra lesz szüksége, de most egyelőre így is épp eléggé fáj neki.

– Hé, nézz rám – fogja a kezei közé az arcát. – Kincs vagy, ugye tudod? Sokkal nagyobb annál, mint aminek hiszed magadat. Egyelőre legyen elég ennek a hatalmas-hatalmas kincsnek lenned, aztán majd idővel kitalálunk még valamit. Itt leszek. Segítek. Hm? 

Van, hogy a legszebb szavak fájnak a legjobban.

– Hagyhatjuk ezt a témát most inkább?

– Persze. Bocsi.

– Én bocsi. És te vagy a kincs.

– Előbb még csoda voltam.

– Csodakincs. Létezik a szó?

– Most már igen.

(És csak Teo akcentusával ér kiejteni.)