Szauna

Roxfort, Tekergők, Lily, James újabb zseniális ötlete. 

Még egy rövidke - a tervezett hosszabb karácsonyi bigyókat nem volt erőm idén sem megírni. :( Ezt meg nagyon nem így akartam befejezni, hosszabb akart volna lenni, lelkizős akart volna lenni, Remus-Sirius sutyorgós akart volna lenni -- de épp nem tudok úgy írni, hogy ne a szórenden görcsöljek (ma megtudtam, hogy amiatt (is) élvezhetetlen-olvashatatlan, amit/ahogy írok :)), szóval befejeztem így. Meh és bocsi érte. :(

 

– Szauna! – jelenti be James. Az elégedett vigyor a képén és a mugli magazin a kezében együtt nem sok jót ígér. (Szóval rábólintanak majd, ez el is dőlt ezzel.)

– Az valami állat? – pillant fel egy szabadságharcos csokibékával folytatott élet-halál küzdelemből Peter.

– Az fauna – tájékoztatja szemforgatva Sirius. Felhúzott térdekkel ül a szőnyegen, a lábujjait piszkálja: a jobb zokniján csaholó kutya fülét vakarássza, mire a balon az eb a farkát csóválja. Remus ágyának dönti a hátát, szétömlik a lepedőn a haja.

– Nem egészen – tesz rendet a maga csendes-tapintatos rendtevő módján Remus, miközben Sirius lepedőn (az ő lepedőjén) szétömlő haját bámulja. – A fauna állatvilágot jelent, egy adott területen együtt élő állatok összességét. De van egy római istennő is, akit így hívnak.

– Minek az istennője? – fordul Sirius hátra; riadtan libben róla tova Remus pillantása.

– Nem igazán tudom, utána kellene néznem – motyogja zavartan. – Azt hiszem, a természethez kötik, a jövendőmondáshoz, a termékenységhez… – Belepirul az utolsó szóba. Megigazgatja a nyakán a pulcsiját, kimászik az ágyból, aztán meg is bánja: elzsibbadt a lába, szóval kis híján Sirius ölében köt ki. (Nem mintha azt úgy igazából annyira nagyon bánná…) Végül az ablakot résnyire nyitva mondja: – Ez a szoba már így is majdnem szauna…

– De mi az a szauna? – kanyarodik Peter a kiindulóponthoz vissza. James, mint aki csak erre várt végre, a szoba közepére táncol, hogy az ilyenkor szokásos előadást megtartsa:

–  Mugli találmány. Zseniális. Beülünk egy forróra fűtött szobába, izzadunk, mint az állat, aztán beugrunk a jéghideg vízbe. Zseniális. – Borzol elégedetten a hajába.

Csend.

Peter szólásra nyitná a száját, de inkább becsukja.

Csend.

Csak Remus sóhajt fel halkan, beletörődőn és hosszan.

Csend.

Sirius töri végül meg:

– És ez miért is jó nekünk? – latolgat szemöldök összevonva.

– Mert kipróbálhatjuk – vágja rá James, veszettül hadonászva, kitárt karokkal gesztikulál mellé.

– És ez azért jó, mert…?

– Mert ilyet még nem csináltunk!

Meggyőző érv, Sirius elismerőn bólint egyet.

 

Gyors kutatómunka a könyvtárban a tanórák után, és a szauna másnap éjszakára már készen is áll: a fürdőszobában kapott helyet, középen U alakban fapadok, a kályhává avanzsált fürdőkádból forró gőz lobog, bódító hőségbe keverednek az illóolajokból felszálló bódító illatok.  James kezében a kihajtott mugli újság, pontonként ellenőrzi, pipál.

– A következő lépés az, hogy levetkőzünk pucérra – ismerteti.

– Mi van!? – Siriusnak elkerekednek a szemei.

– Pucérra kell vetkőzni, azt írják – olvassa át még egyszer James az utasítást.

– Kiszálltam – jelenti habozás nélkül Sirius be. Remus úgy néz rá, ahogy az életmentő szuperhősökre szokás.

– Szégyellős vagy, Tapmancs? – rötyögi Peter.

– Szégyellős a faszom – dörren rá Sirius.

– Jah, pont azt mondom!  – Peternek van ez a rötyögős vihogása, amitől Siriusnak ökölbe szorul a keze és keserű íz ömlik a szájába (meg valami fura, sötéten gomolygó köd az agyára).

– Tudod, Féregfark – lép oda hozzá, csak hogy lenézve rá éreztesse a nagyjából fejnyi különbséget kettejük között –, a legértékesebb műalkotásokat nem véletlenül szokás elrejteni a méltatlan tekintetek elől, míg el nem jön a leleplezés nagy napja. Nem szégyellem, hanem szeretem és tisztelem magam…

– Vagyis isteníti és csodálja – tolmácsolja James a hangulatot oldva, de Sirius kivételesen tudomást sem vesz róla.

– … annyira, hogy ezt a műremeket – mutat végig hanyagul elegáns mozdulattal magán – csak az arra érdemes, különleges személynek tartogassam.

– És ki lesz a szerencsés nyertes? – kérdezi Peter hetykén, és Remus irányába sandít, mire James békítőn hozzájuk vág egy-egy törölközőt inkább.

– Én természetesen Lilynek tartogatom magam – jelenti be ünnepélyesen, mintha bárki is kételkedett volna ebben. Tisztázza gyorsan azért: – Na nem mintha bármi szégyellnivaló is lenne ezen a testen. De nem vagyok kíváncsi rátok. Meg a képen is törölközőben vannak amúgy – lebegteti meg a bizonyítékot.

Remus hallgat. Remus szégyellős. Őt nem kérdezi senki most sem, ahogy az átváltozások utáni reggeleken sem, csak hallgat róla akkor is, most is, szégyellve azt is, hogy szégyellős. Sirius a kezébe nyom egy óriási fürdőlepedőt, futólag összetalálkoznak az ujjaik. (Sirius az átváltozások utáni reggeleken elsőként rohan hozzá, és takargatja be. Hallgat róla ő is.)

 

– És most?

James szakszerűen megigazgatja a szemüvegét az orrán, a mutatóujjával követve átböngészi a cikkben a folytatásra vonatkozó sorokat, végül felpillant ragyogva:

– Izzadunk!

 

Ülnek a szaunának kinevezett gőzölgő fürdőszobában, az U alakban elrendezett padokon, James és Peter egymással átellenben, Sirius és Remus egymás mellett, ülnek és izzadnak elmélyülten koncentrálva.

Hát, ki-ki mire elmélyülten koncentrálva.

Peter, példának okáért, a hasbehúzásra. Nézi James karcsú, nyúlánk alakját, a finom kis izmok domborulatait a felsőtestén és a karjain, nézi Sirius szinte már felnőtt férfiasan széles mellkasát, hangsúlyosabb izomzatát, amiért pedig úgy igazán meg sem dolgozik… Aztán lenéz a saját hasára, és már bánja, amiért nem egy Remuséhoz hasonló óriás fürdőlepedőre esett a választása.

James elmélyülten koncentrálva olvassa az újságban a mugli sporthíreket (pontosabban a randi rovat „Szerelmi párhoroszkóp – ezen a héten a vízöntő nő és a kos férfi kapcsolatát vesszük górcső alá!” cikkének kitépett, sporthírek közé rejtett álruhás lapjait, vagyis azokat az oldalakat, amik miatt valójában megvetette a szüleivel ezt a magazint), Remus csak ücsörög hónaljtól bokáig fürdőlepedőbe bugyolálva, megfejthetetlen vidékeken bolyong elmélyülten koncentrálva a fantáziája.

Sirius elmélyülten koncentrál az izzadásra. Remus izzadására, a gyöngyöző kis verejtékcseppekre, amik simogatva gördülnek végig a nyakán és gyűlnek a kulcscsontja medrébe, sós ízük lehet, alattuk pedig Remus puha és kipirult és forró bőre; Siriusnak kiszárad a szája, nagyokat nyel, nagyokat sóhajt zihálva.

– Jól vagy? – fordul felé Remus, és aggódón a homlokára simítja a tenyerét. – Szerintem Tapmancs már felforrt – állapítja meg Sirius bárgyú vigyorát látva.

– Nagyszerű! – csapja össze a kezét elégedetten James. – Akkor most irány a víz!

 

James ágyán sorakozva várják őket a seprűk, kiröppennek az ablakon, leparkolnak a parton, és spuri be a tóba, így néz ki az A terv. B terv, az nincs. James már nyitja is az ablakot – segítségére siet a kint tomboló vihar, felfújja a függönyt, nekivágja a keretet a falnak, egy széllökésnyi havat az arcukba hajít. Szédelegve kavarognak és ütköznek egymásnak a hópihék.

– Nemmel szavazok – mondja csendes határozottsággal Remus. Sirius csodálja ezt a csendes határozottságot benne. Hát, ezt is.

– Mire? – értetlenkedik James.

Remus a kinti ítéletidőre mutat. James kihajol az ablakon, majdnem lecibálja róla a szemüvegét a szél; vacogva leveszi, Remus kezébe nyomva biztonságba helyezi, azután kérdezi:

– Mi van kint?

– Hóvihar? – kockáztatja meg az ágyából, a takarója melegéből kifelé leselkedve Peter.

James ismételten felméri a kinti terepet. Nem mintha szemüveg nélkül látna belőle úgy különösebben bármit is.

– Hulldogál a hó és lengedez a szél – összegzi a (nem)látottakat, majd abba az irányba fordul, amerre Siriust sejti: – Tapmancs?

Sirius csattogó fogakkal toporog James és Remus között. Van ez a „ha te ugrasz, ugrok én is – Remus meg majdcsak kiment minket”-szövetség köztük, szóval úgy dönt, ugrik James után (meg amúgy is élvezi mentés közben Remusra bízni magát).

– Ha már csináljuk, csináljuk végig rendesen – ránt egyet hanyagul a vállán (vagy csak reszket görcsösen, nehéz eldönteni), és pacsira tartja a kezét.

– Ez a beszéd! – csap bele James. Sirius gyomrába. Remus az orrára biggyeszti a rábízott szemüveget, hátha fordítva is működik, és általa megmenekül a most következő produkció látványától.

– De… Még szélcsendes időben sem repülsz jól… – motyogja magában közben.

 

Sirius ordít.

Mint egy hosszú, fekete loboncot növesztett méretes hópihét, dobálja őt ide-oda, jobbra-balra, le és fel és körbe-körbe a szél. Bal kezével a seprűt markolja, jobbal a haját simítja, a törölközőt a derekán nem tartja semmi – észreveszi, megragadja, és egy szenvedélyes mozdulattal letépi róla egy pimasz széllökés.

– Hékás! Te csaltál! Látom ám! – mutat rá felháborodva James, és a felháborodott rámutatás kedvéért elengedi a saját törölközőjét.

James nem csalt.

James visít.

– Elkapom! – iramodna Sirius a kincset érő anyagdarab után; nógatja a seprűjét, mint egy táltos paripát, de az csak dobálja őt ide-oda, jobbra-balra, le és fel és körbe-körbe, akár egy ingerült bikába oltott csökönyös szamár.

 

Lily jóízűen ásít, és megdörgöli a szemét. Ránéz az órára, alig múlt éjfél, aztán kikukucskál az ágyfüggöny résén: pont az ablakra lát innen, gyermeki izgalommal üdvözli a szakadó hóesést. Bedugja a lábát a cicás mamuszába, jobbat a bal után, de Lily nem babonás, és már rohan is, hogy a kint épülő téli csodaországot a mágiafűtötte párkányra könyökölve közelről is megcsodálja. Összetereli a szél az aprócska hókristályokat, nagy, kövér hópelyhekké hízva járnak sebesen örvénylő táncot… de azért nem akkora naggyá, mint amekkora nagy az a verdeső fehér valami. Lily gyanakodva fúrja bele a tekintetét a hóviharos éjbe. Mikor elrepül a szeme előtt, szinte az ablaküveget súrolva még egy verdeső fehér valami, különös megérzése támad. Kellemetlen, viszkető érzés a bőre alatt és a tudata mélyén, gyakran visszatérő, idegesítő társ az utóbbi időben már, és Lily valamiért szemüveget és kócos fekete hajat képzel neki. Még közelebb hajol az ablakhoz, párapamacsokat rajzolva tapad az üvegre az orra. Elborzadva hőköl hátra, ahogy alig karnyújtásnyira tőle beúszik a képbe egy megvadult seprűn rángatózó alsónadrágos alak.

– Black? – mormolja viszolyogva maga elé, és megint ott az a bosszantó kis kócos érzés, mert Black pontosan olyan, mint a baj, Black nem jár egyedül, ahol Black van, ott van…

– POTTER!

– Mpfhmm… Mi az? Mi van már megint? – riad fel Lily falrengető kiáltására nyűgösen a griffendéles lányszoba.

– Hagyd, biztos csak a szokásos rémálom...

– Aludj vissza, Lily, hátha a következő álmodban kibelezheted őt végre…

Biztos csak rémálom, biztos csak rémálom. Lily visszabotorkál az ágyhoz. Beleszagol az éjjeli szekrényre készített pohár vízbe, nem tűnik mérgezettnek. Végiggondolja a vacsorát, igen, talán túl sok édeset evett, az a második almás-pudingos sütemény nem kellett volna, biztos csak a cukorsokktól hallucinál… Biztos csak rémálom. Elnyúlik az ágyon. Fejére szorítja a párnát. Stresszlevezetőn belenyüszít, toporzékol mellé kicsit a matracon, de nem hagyja nyugodni az a bosszantó érzés a kócos hajával és a... hát, semmi másával. Kipattan az ágyból kabátba bújik, csizmára cseréli a cicás mamuszát, lerobog a lépcsőn, ott aztán úgy dönt, előbb azért még a fiúk hálóját célozza meg. Hátha csak rémálom. A küszöbön állva emeli az öklét kopogásra (vagy ütésre, részletkérdés), mikor kinyílik hirtelen előtte az ajtó. Remus áll vele szemben, sapkában, sálban, ziláltan, mindkét kezében egy-egy ruhagombóc, az egyik színesebb, fekete a másik. Nem szólnak semmit, csak néznek egymásra, mondd, hogy nem igaz, mondd, hogy csak rémálom, könyörög Lily pillantása. Remus bocsánatkérőn pislog  vissza rá.

– Ezt viszem én, te hozzad csak a másik nyomorultét. – És Lily kirántja a kezéből a színesebb ruhakupacot.

 

James bőre pirosba, Siriusé inkább kékbe hajló lila, fekete hajszálaik végén ezernyi csillogó kis jégcsapocskát csilingeltet a szél didergő ritmusra. James keze az ágyékán, Siriuséban a két seprű, James mellett áll szorosan, lelkiismeretesen takarja velük elölről, hátulról a kényesebb testrészeket.

– Már jönnek! – derül fel, és megindul elfagyott tagokkal a kastély felől közeledő két alak felé.

– Féregfark is? – araszol vele együtt James seprűszendvics töltelékként.

– Várj, az ott…? Az nem Féregfark… – Sirius baljósan megtorpan.

– Hanem?

Mindkét alak siet, az egyik mégis maga mögött hagyja a másikat; feltartóztathatatlan léptekkel tarolja-gázolja a riadtan szétrebbenő havat.

– ÉS SOHA TÖBBET MEG NE LÁSSALAK NÉLKÜLÜK, ÉRTVE VAGYOK, POTTER!? – harsogja túl a hóvihart Lily, és arcán olyan savanyú fintorral vágja a ruhákat Jameshez, hogy még Petunia is megirigyelné.

 

– Mondtam én, hogy ő lesz az első. – James ábrándosan vigyorog. Sirius ágyában ülnek, úgy, ahogy Remus becsomagolta őket: épp csak a szemük, orruk és James ábrándos vigyorának két sarka kandikál ki a pléd- és takaróbáb alól. Remus ihatóan forrónak minősíti a frissen készült teát, két szívószálat biggyeszt a bögrébe, az egyiket Sirius, a másikat James szájába tolja a plédrétegek között nyíló résen át.

– Szerintem nem látott semmit… – jegyzi meg csendesen.

– Heh?

– Olyan hideg volt, hogy... szerintem nem látott semmit.

Sirius röhögve prüszköli James arcába a teát.