Hópihék

Roxfort, rövidke, nyálas, pre-slash, vagy olyasmi.

 

– Tapmancs…

Sirius jóízűen cuppog a szájával kettőt, és a hátára gördül. Hűvös szellőpuszi az arcán, jóleső lábfejtornáztatás a takaró melegében – és megint az a kedves (kedvenc) hang a fejében:

– Tapmancs…

Megböki a karját valami vékony és hegyes és hideg.

– Tapmancs!

Megböki újra.

– Sirius!

Türelmetlen bökdösés-sorozat.

Sirius csukott szemmel mormog:

– Leharapom…

Remus felkuncog; egyszerre bizserget libabőrt Sirius bőrére a lehelete és a hangja, ahogy suttogja:

– Esik a hó!

– Aha… – Sirius ásít egy hatalmasat. Nyögve nyújtózkodik, az oldalára hengeredik, Remusnak hátat fordítva motyogja tovább: – Tök jó…

Tök jót álmodott. Nem emlékszik, csak érzi; olyan álom volt, amihez tök jó lenne visszatalálni. Szerepelt benne Remus is – csak egy érzés, egy nagyon tökjó érzés ez is. Remus az álmában.

Remus az ágyában.

– Sirius, esik a hó! – ismétli újra meg, és van a hangjában valami, valami türelmetlen és édesen-viccesen gyerekes, ami annyira szokatlan tőle, hogy Siriusnak egy újabb ásítás kíséretében felpattannak a szemei. Visszafordul a másik oldalára; Remus fölötte térdel, szóval így pont farkasszemet néz a sötétben a… sliccével. Farmer van rajta, nem pizsama. Sirius összerakja. Nagyot szusszan, megzuhan a válla, a feje lebucskázik a párnáról, neki Remus combjának.

– Menjünk ki? – dörmögi. Tökjó érzés az arcát Remus combjának támasztani.

Remus válaszul a kezébe nyomja a ruháit. (A Jamestől tavaly karácsonyra kapott, idiótán vigyorgó rénszarvasos pulcsiját készítette ki.) ((Minden jel arra mutat, hogy James idén, jövőre és az azt követő minden évben is idiótán vigyorgó rénszarvasos pulcsit fog ajándékozni nekik.))  

 

Remus válla szorosan az övéhez simul a köpeny alatt, időnként elsuhan egymáson a kézfejük, és Siriusnak meglódul olyankor a szíve és furcsán bizonytalanok a léptei.

 

– Szeretnék hópihe lenni. – Remus félig a havazást, félig Siriust, Sirius Remust figyeli. – Rövidke, de egyszerű és szép életük van. Képzeld csak el, megszületsz fent az égben, elérhetetlen magasban, tisztán, ragyogón, gyönyörűen, fehéren, és csak repülsz puhán lefelé, nézed a földön ezt a sok-sok embert, nem bánt, nem tilt, és nem befolyásol senki és semmi, nincsenek se titkaid, se félelmeid, csak nézed őket, mígnem észreveszel valakit, akiről tudod, hogy az ő arcát érintve szeretnél elolvadni...

– Vagy eltaposnak, vagy összepréselnek és elhajítanak, vagy besárgulsz, amikor lepisil egy kutya – sorolja Sirius a kijózanító tényeket, aztán a biztonság kedvéért tisztázza gyorsan: – Nem pisiltem még le havat.

Remus felnevet. Remus valószerűtlenül szép, amikor nevet.

– Még nem is volt rá lehetőséged.

– Jó, de nem is fogok. Megígérem – nyújtja az ujját kisujjesküre Sirius. Elszontyolodva veszi észre, hogy Remus felvette időközben a kesztyűjét, így nem érezheti azt a tökjó érzést, ami újabban rendre végigbizsereg a testén, amikor Remus bőre az ő bőréhez ér. Féltékenyen figyel egy Remus ajkára hulló hópihét. – Holdsáp?

– Hm?

– Miért csak én? Miért csak engem keltettél fel?

– Csak a te arcodat választó hópihéket akartam látni.