Csokis keksz

 

Sirius, Remus, Lily, James, süti a Mikulásnak. (... ami nem pont úgy sikerült, mint a fenti képen, de ezt választottam, mert cuki az a kis minisapi. :D)

 

 

Lily úgy néz a romokban heverő konyhára, mint aki szerint ez rossz ötlet volt.

– Ez rossz ötlet volt… – jegyzi foghegyről meg. Egyik előrebukó tincsén gyönggyé száradt étcsokicsepp fityeg.

– Ez jó ötlet volt! – Sirius elegáns bokamozdulattal besöpör az asztal alá némi csokoládéfoltos tányértörmeléket.

– Köszi az elismerést.

– Az én ötletem volt.

– Az enyém.

 

Tulajdonképpen James ötlete volt. Félig. Félig meg Remusé, évekkel ezelőtt még, mikor úgy döntött, nem fogja összetörni Siriusban a Mikulás köré épített mesét. Sirius tizenkét éves volt, mikor először hallott a Mikulásról – Remustól. Remus kivételesen művelt és intelligens (és szép arcú) fiúcska volt, Sirius rajongott a vele átbeszélgetett álmatlan éjszakákért, mert Remus ilyenkor rendre olyan mugli varázslatokról, mondákról és legendákról mesélt, amik mellett silány bűvésztrükknek tűntek az aranyvérű gyerkőcöknek írt történetekben taglalt hőstettek, amikkel tizenegy éven át tömték a fejét. Soha, egyetlen kósza, bizonytalan kis gondolatfoszlány erejéig sem kételkedett benne, hogy ezeknek a mugli varázslatoknak, legendáknak és mondáknak létezniük kell, mert… mert Remus kivételesen művelt és intelligens (és szép arcú) fiúcska volt. 

Szóval Siriusban tizenkét éves kora óta él és virul a kitartó és megrendíthetetlen hit, hogy a Mikulás bizony létezik. Remus és James az évek során többször megvitatták a Mikulás-kérdést, a kupaktanácsba Peter helyett tavaly már Lilyt is bevonták, és minden tanácskozás során egyöntetűen arra jutottak, hogy a Mikulásnak, Sirius Mikulásának igenis léteznie kell. Így hát minden szenteste gondoskodnak róla, hogy a Mikulás beosonjon hozzájuk az éj leple alatt, teljes csendben és titokban felhörpintse a neki kikészített, hőtartó bűbájjal bevont bögre forrócsokit, és elmajszolja a tányéron hagyott sütit, amit a hagyomány szerint minden évben Remus vezényletével, a Mézesfalás legínycsiklandozóbb süteményei közül választanak ünnepélyesen ki.

Aztán jött James hagyománytörő ötlete. „Idén süthetnénk mi sütit a Mikulásnak, nem?” – ez volt az az ötlet; Lily imádta, Sirius helyeselt, Remus riadtan a fejét rázta, James meg elégedetten összecsapta a kezét: „Na, akkor ez eldőlt!”. Aztán elegánsan lelépett Remusszal karácsonyfát venni, mikor a süti sütésre sor került.

 

 – Azért ugye nem fogjuk megmérgezni? – teszi fel csak úgy mellékesen a kérdést Lily. Nem komolyan, nyilván. Hát, talán félig-meddig.

Sirius mélységesen felháborodik:

– Mivel mérgeznénk meg? Nincs benne csak liszt meg vaj meg cukor meg csoki! – számolja az ujjain. A recept szerint mintha még lett volna valami, de a recept az alkotófolyamat során elkallódott valahová, szóval érzésből csinálták, a többi hozzávaló helyett pedig tettek hozzá még csokit.

– A csoki lehet mérgező… – vonogatja a vállát Lily.

– A csoki? – Sirius úgy bámul rá, ahogy Jamesre szokott, mikor biztos benne, hogy teljesen elment az esze. Vagyis ahogy általában Jamesre bámulni szokott. Ő meg úgy nagyjából mindenki.

– Aha – bólogat Lily. A mosogatóhoz lép, megemel egy tányért, aztán inkább feladja. Végül is, nem az ő otthona...

– Mérgező?

– Aha.

– Hogy lenne mérgező a csoki? – Sirius akkora hévvel tárja szét a karját, amivel kapásból lesodor az asztalról egy zacskó porcukrot is.

– Legalább idebent havazik – konstatálja Lily. Végigméri a gomolygó porcukorfelhőben Holle anyóként pózoló Siriust, méregzölden villan a szeme, a száját biggyeszti, ártatlanul dalolja: – A kutyáknak például mérgező a csoki…

Sirius drámai riadalommal a torkához kap.

– A… MI!?

– A kutyáknak mérgező a csoki – ismétli Lily.

– De… De… De… Vagy egy táblát megettem!

– Aha.

– És te végignézted!

– Aha.

– És nem szóltál!

– Aha.

Sirius sértetten felszegi az állát.

– Ez féltékenységből elkövetett szándékos kutyaölési kísérlet!

– Nem vagyok féltékeny – feleli szórakozottan Lily, közben tiszta foltot keres a kötényén, amibe a csokimaszatos kezét beletörölheti. Siriusén talál, ráérősen dörgöli a gyomorszájának a tenyerét. (A kötény Lily ötlete volt, hogy igazán konyhatündérien fessenek konyhatündérkedés közben. Magára és Siriusra is fordítva kötötte fel.) – Se Remust, se engem nem lepett meg, hogy csak második menyasszony lehetek.

– Csak elpróbáltuk – tisztázza duzzogva a biztonság kedvéért úgy ezerötszázadszor is Sirius. Ő a megtestesült kutyahűség, őt még viccből se vádolja hűtlenséggel senki, ezt véresen komolyan tudja venni.

(James ötlete volt egyébként az is. Hogy a lánykérést Siriusszal próbálja el, volt gyűrű, virág, gyertyafény meg romantikus zene, James Sirius előtt térdelt, Lily és Remus pedig pont tökéletes időzítéssel nyitottak be a szenvedélytől izzó "leszel a feleségem?"-re.)

– Lényeg, hogy én nem vagyok féltékeny. Te pedig – viszi be a kegyelemdöfést Lily, tapintatosan abbahagyva egyúttal Sirius gyomrának gyömöszölését – nem vagy kutya.

– De – érvel rétori magasságokba emelkedve Sirius.

– Nem-nem – vigyorogja Lily.

– De-de. Tapmancs kutya – kéri ki magának Sirius, és karba tett kézzel nekidől az asztalnak.

– Nem teljes értékű – tájékoztatja Lily.

– Felemelt lábbal pisil – fokozza a tájékoztatást Sirius.

– Én is tudok felemelt lábbal pisilni, de attól még nem vagyok kutya. – Lily lehuppan az egyik konyhaszékre. Újra havazik.

– Tapmancsként néha erős késztetést érzek, hogy felemelt lábbal pisilve megjelöljem azt, ami az enyém.

Lily elfintorodik.

– Eww. Ugye Remust még nem…?

– Nem – nyugtatja meg Sirius. – De Ágast már igen! – teszi nagy vidáman hozzá.

– Akarom tudni?

– Amiko...

– Nem akarom tudni – inti le Lily, pont akkor, amikor Sirius mutatóujja is figyelmeztetően a magasba emelkedik.

– Mi ég?

– Mi?

– Ég.

– Mi?

– Ég. Valami. Ég valami.

Elmerengnek.

– Lekapcsoltad a sütőt?

– Én nem, te?

Összenéznek. Aztán a sütőre. Egyszerre vetik rá magukat, Sirius a gyorsabb.

– Kutyaszimat – büszkélkedik.

– Nátha – mutat magára Lily.

 

Romokban a konyha és tárva-nyitva az ablakok; Remus és James erre érkezik haza.

– Karácsonyi csoda, hogy még van hova hazajönni... – állapítja meg Remus. Elmosolyodik utána, Sirius így már biztos benne, hogy dicséretnek szánja, ujjai közt egy fenyőfácska csúcsa, a törzs túlsó végét James óvatosan a földre ereszti, ahogy belépnek a konyhába. Nagyjából Remus feje búbjáig ér a fa állva, vagyis magasabb, mint a tavalyi*, és talán kevésbé csálé is, cserébe deréktájon mókásan dundi.

– Ő itt a miénk – mutatja be Remus, fagycsipkedte orcáira halvány pírfoltokat pirulva. – Tetszik?

– Csodaszép… – bólogat olvadozva Sirius.

– A fát nézzed! – James a fenyő mögé penderítve elrejti Remust a tűlevelek közé.

 – A miénk mekkora? – szól közbe Lily gyanakodva.

James előhúzza Remust újra. Vannak helyzetek, mikor jobb, ha ő beszél.

– Nagyobb – feleli Remus egyszerűen, és vet mellé egy beszédes pillantást a plafon felé.

– Mennyivel nagyobb?

Valahogy nincs meg az összhang Lily bájos-cukormázas mosolya és a hozzá társuló pillantása között. Sirius háttérbe húzódik szépen csendben, ő a faválasztáskor sem volt ott, ahogy nincs itt most sem, Remus ártatlan mosollyal a sapkája bojtját babrálja, miközben szolidan visszaaraszol a karácsonyfa fedezéke mögé. James a legcsábosabb tudom-mit-csinálok-és-kézben-tartok-mindent vigyorát elővéve körbenéz:

– Áh, kész a süti? – terel.

– Mennyivel nagyobb? – Lily visszatereli.

– Hátööö… – James kitartóan vigyorog. Szólásra nyitja a száját, elakad. Lehúzza a sapkáját, felborzolja a haját, az ajtófélfának támaszkodva pózba vágja magát. Lily szenvtelenül megrázza a fejét, jobbra-balra táncol a csokicsepp az arca elé hulló tincsén. James mutogatni kezd. Előbb valami kicsit mutat, aztán kicsivel nagyobbat, majd egészen nagyot. Végül azt mondja: – Nyugi, tudom, mit csinálok, és kézben – ebben a kézben – tartok mindent. Seperc alatt helyrehozzuk majd a tetőt, biztos van rá bűbáj – Holdsáp majd keres –, egyelőre levédtük a házat teljesen, nem jön be se a hideg, se a hó, be se látni, majdnem pont olyan, mint volt – vigyorogja ragyogva.

– Legalább ne nyugival kezdenéd mindig… – sóhajtja Lily. Odalép Jameshez, a sáljánál megragadva vonszolja magával a kandalló felé.

– Ti meg most hova mentek? – Sirius megrökönyödve bámul utánuk.

– Én megmentem a menthetőt az otthonunkból – feleli Lily –, őt meg viszem magammal a következményekkel szembesülni.

– De rendet rakni ki segít?

– Nem az én ötletem volt – szögezi le gyorsan James, és eltűnnek Lilyvel a lángok között.

 

– Hát – téblábol Remus a romokban heverő konyhában. A kesztyűjét lehúzta, tanácstalanul vakargat a homlokán egy pattanáskezdeményt. – Nem pont ezt terveztem estére, de… – Megtorpan egy viszonylag tisztának és törés- és repedésmentesnek minősíthető tányér, pontosabban a viszonylag tisztának és törés- és repedésmentesnek minősíthető tányér közepén csücsülő magányos, csokis keksz formájú paca fölött: – Egyedül van?

– Eredetileg többen voltak, csak… – Sirius a csálé félmosolyára harap. – A többiekkel… történtek… dolgok.

– Dolgok.

– Dolgok.

– De ő túlélte.

– Jaja.

– Ne csipegessük le az ég… megpirult részeket?

 

Az idei lesz az az este, mikor a Mikulást most már tényleg meglesi, Sirius eldönti. Gyöngéden lefejti a mellkasáról Remus karját, az ágyból kibújik, egy pólóba belebújik, vállára kanyarít egy plédet, kioson a nappaliba, és bekucorodik a kanapé tövébe, pont olyan szögben, hogy a karfa fölött kikukucskálva tökéletesen rálásson a karácsonyfára – de őt ne lássa senki, aki a karácsonyfa körül tüsténkedik. Kölcsönkérhette volna James köpenyét, koppint a homlokára, hogy ez nem jutott korábban eszébe… Sebaj, így is kifogástalan rejtekhelyet talált.

– Mit csinálsz? – Remus a kifogástalan rejtekhelye fölött áll.

– Szerinted? – pisszegi Sirius le.

– Lehet, hogy csak reggelre ér ide – ásítja Remus. Elaludta a haját, olyan édesen kócos így, olyan… Sirius elkapja róla a tekintetét.

– Akkor reggelig várok – jelenti eltökélten ki.

– Rendben. – Remus puhán lemosolyog rá. – Én megoldom egyedül is… – És már csoszog is vissza a hálószobába.

– Mit? – Sirius indul utána, lefékez az előszobában, innen Remust és a karácsonyfát is látja. – Mit csinálsz egyedül? 

Remus nem felel. Nem is néz rá, mintha ott se lenne, mintha nem is hallaná, Remus most egyedül oldja meg – egyedül veszi le a pizsamafelsőjét, egyedül dől végig az ágyon...

Sirius mérlegel.

A Mikulást egy évben egyszer láthatja, Remust minden nap.

A Mikulást egy évben egyszer láthatja, ahogy a kéményen leereszkedik, Remust minden nap láthatja, ahogy lassan végigsimít a hasfalán.

A Mikulást egy évben egyszer láthatja, ahogy az ajándékokat a fa alatt elrendezi, Remust minden nap láthatja, ahogy a pizsamanadrágjából kibújva az egyik lába belegabalyodik, és bájos ügyetlenséggel rángatja-rugdossa magáról le a ragaszkodó ruhadarabot.

A Mikulást egy évben egyszer láthatja, ahogy megeszi a sütit és megissza a forrócsokit, Remust minden nap láthatja, ahogy…

Ó, a fenébe is, ráér még egy évig a Mikulás.

 

Befurakszik a függönyrésen a napfény, átszeli a szobát, Sirius arcáig meg sem áll. Elhessegetni nem tudja, fejére húzza a takarót inkább.

– Legalább karácsonykor havazna... – morogja.

Karácsony van.

Karácsony reggel van.

Kipattan az ágyból, a nappaliba rohan, üres a tányér, üres a bögre, Remus a kanapén heverve vár rá. Megemeli a fejét, míg Sirius leül, aztán visszafekszik az ölébe, és csak néz fel rá, minden pislogáskor lustán libbennek azok a söprűs szempillák. Remus kivételesen szép arcú fiú. Férfi. Sirius előrehajol, hogy megcsókolja.

– Hajnalban találkoztam vele – suttogja bele Remus a csókba.

– Kivel? – kapja fel Sirius a fejét, a kérdés maga az öt betűbe zsúfolt féltékenység. Remus kineveti. Remus a karcos-álmos nevetésével neveti ki, figyeli, ahogy libabőr borzong Sirius mellkasára, figyeli, ahogy nyel egy nagyot, ahogy rebben az ádámcsutkája, aztán somolyogva azt feleli:

– A Mikulással.

Beletart két-három szívdobbanásba, míg Sirius az információt feldolgozza. A Mikulással, vele szabad. Látott róla képeket, biztosra veszi, hogy nem Remus esete.

– Nem ébresztettél fel – kéri aztán számon.

– Túl szépen aludtál, és egyébként is sietett. Csak a sütiről beszéltünk, ízlett neki.

– Komolyan? – Sirius meglepett. De úgy igazán. Remus visszanyeli a torkában csiklandozó kuncogást.

– Nagyon finom volt, azt mondta. Jó csokis. És azt is mondta – vesz elő egy barnára pörkölődött papírfecnit –, hogy jövőre azért nem muszáj szó szerint beletennetek a sütibe a receptben foglaltakat…

 

--------------------

* Vajas keksz