Lehetett volna

FFXV, Ignis/Noctis, nagyon OOC karakterek minden szempontból - Iggyt pl megpróbáltam első körben kacifántosan... izé, választékosan beszéltetni, de magyarul annyira komikusnak hat szerintem, hogy inkább átírtam/leegyszerűsítettem. ^^"

Kisebb lett a sátor.

Vagy talán csak a közéjük tolakodott tíz év az oka, hogy szűkösebb a hely és zavart hallgatástól feszült a levegő odabent.

Felkavaróan ismerős minden, mint egy rég elfelejtett álom fel-felbukó emléktöredékei - és szívszorítóan idegen. A sátor neszezése a szélben, a tábortűz lassan szunnyadó pattogása, az egymást érő testmeleg. Gladio jóleső álomsóhajai, amik most gondtól és aggodalomtól és kimondhatatlan szavaktól mélyek, Prompto elalvás előtti izgőmozgó, telefonnyomkodó rituáléja, ami most csak ügyetlen alibiként szolgál, hogy a kijelző kísérteties-szűrt fényében lopva őt nézhesse. Ignis otthon- és biztonságillata, kávé és parfüm, fás-ciprusos, ugyanaz, mint régen (hűséges típus), amibe most eső és fém (könny és halál) szaga keveredik. Mint egy megfáradt őszi este, ami képtelen elengedni a nyarat.

Noctis nem tud aludni.

Talán jobb is, hogy holnap végre véget ér. Megbékélt a sorsával, igaz, mégis túl sok mindent szakított fel benne a találkozás, túl sok fájdalmat a tény, hogy nincs se tovább, ahogy nem lehet újrakezdeni sem. Nincs több idő.

Nincs idő.

A többiek (a barátai) (testvérei) (legkedvesebb, ismerős idegenek) úgy köszöntötték, mintha csak pár nap telt volna azóta el, hogy elváltak. Túl sok mindent kellene (kellett volna) elmondani, amit nem lehet, és nem is számít már. Azokban a félszeg vállveregetésekben volt öröm, amiért újra látják, aggodalom azért, ami vár rá, neheztelés, amiért ilyen sokáig magukra hagyta őket, és volt düh és bűntudat, amiért megint elhagyja őket. Hogy nem tehetnek ennél többet, és ő sem tudott ennél többet tenni értük. Többet érdemeltek volna. Jobbat. Egy másik életet, egy könnyebb és boldogabb életet, amit nem áldoztak élve érte, és amit nem adhat vissza a halálával sem nekik.

Prompto véletlenül megrúgja. Úgy kér bocsánatot, mintha legalábbis megpörkölte volna a haját harc közben, ő pedig olyan udvarias "semmi baj"-jal felel, hogy szinte hallani, ahogy elpattan valami a türelemjáték feszült csendjében. Egy másik itt és mostban fogadnának Ignisszel, hogy ki lesz az első, aki feladja, aki képtelen tovább színlelni. Prompto vagy Gladio.

Gladio. Nehéz szusszanással tápászkodik fel, egy pillanatra fénybe borul a sátor, ahogy fellebben az ajtó. Odakint az éjszaka hangjai, démonok hangjai, mennydörgés, folyton kitörő, megállíthatatlan vihar. A többiek talán nem is hallják. Belefásultak már.

- Hova mész? - kapja fel a fejét Prompto. Van valami reménykedő a kérdésben, valami vigyél magaddal tónus, mint amikor a suliban csak úgy mellesleg megérdeklődte, nem sütött-e Ignis véletlenül valamilyen sütit mára.

Gladio kelletlenül fordul vissza.

- Valakinek nem árt figyelni a démonokra - mormogja rosszallón. Fölösleges kérdésre fölösleges válasz. - Aludjatok. Főleg te - néz Noctra, és ellágyul a hangja ahelyett, hogy erőt adna. Aggasztó az aggodalma.

- Régen az volt a bajotok, hogy átalszom az egész életemet...

Rövid hallgatás, míg magukban mind hozzáteszik a folytatást (hogy lesz még eleget hunyva a szeme. holnaptól mindörökké.), aztán Gladio keserűen felnevet, mert ez az a pont, mikor mást már nem lehet tenni, csak keserűen, boldogtalanul nevetni. Bezárul a sátorajtó. Sötétebb a sötétség, mint régen volt.

Prompto nyugtalanul mocorog, vékony tagjaiban feszül a mehetnék.

- Noct... - kezdené, de csak hüppög és dadog, mint a partra vetett hal, megrázza a fejét, a hajába túr. Megfakult az aranyeső ragyogása. A száját biggyeszti, felsóhajt. Törékenynek és sebezhetőnek tűnik most is, pedig talán ő a legerősebb közöttük, amiért képes volt ebben a világban életben maradni.

- Kimegyek a képeket átnézem a tűznél - motyogja maga elé, és a hangjából hiányzik a napsütés, ahogy Eosból a nappal és a napfény. Noct felelősnek érzi magát mindkettőért. Megkérdezhetné, mi mindent éltek át (túl) eddig nélküle, de képtelen lenne végighallgatni.

Prompto úgy fogja az ütött-kopott fényképezőgépet, mintha csodát várna tőle, mintha a múltba kapaszkodna. Visszapillant egyszer és még egyszer, mielőtt eltűnik a sátorajtón túl.

Nincs csoda.

- Ugyanolyan rosszul hazudik még mindig.

- Valóban. - Noct egyszer, régen, egy lázálmos éjszakán, mikor talán ő keresett menedéket az ölelésében, talán Ignis szorította őt féltőn-csitítón magához (nem számít már), esküdni mert volna, hogy a bőrén érzi Ignis hangjának zengését. Libabőrt cirógatott a karjára, kellemes borzongást, ahogy most a biztonság és a hazatérés illúzióját kelti. - Vagyis igazat mondott, és tényleg megetted vacsorára a zöldséget.

Noct felnevet. Most először szívből azóta, hogy újra találkoztak. Tíz éve. Idegen érzés, olyan melegség árad szét benne, amitől sírni támad kedve.

- Te mondtad mindig, hogy abban van a vitamin, és a vitaminban van az erő. Hát, azt hiszem, abból minden tartalék jól jön majd holnap, amikor... hazamegyünk.

Ignis bólint, pedig nincs se holnap, se haza. Nincsenek már napok és nincs már otthonuk.

- Most nem akarsz megállítani? - Noct inkább mondja, mint kérdezi.

- Hasztalan próbálkozás volna.

- Az volt régen is. Tudtad, mégis megpróbáltad egyszer - emlékezteti, mintha nem tudná, hogy Ignis mindig mindenre emlékszik. Mindenre, ami hozzá kötődik.

- Meggondolatlan szavak voltak. Sajnálom.

- Meggondolatlan? Te?

Ignis nem felel. Sóhajt egyet és felül, a tekintete fókuszálatlanul merül Nocton túl a semmibe.

- Ignis?

- Tudom, mi fog történni holnap, Noct. Tíz éve tudom - mondja csendesen, és egy ösztönös, futó mozdulattal végigsimít a szétroncsolódott szemhéján. Az ősi nagy királyok (az ősei) kegye. A régi Noctnak összerándul a gyomra és ökölbe szorul a keze.

- Hogy?! Ezt eddig miért nem mondtad?! - csattan ugyanúgy Ignisen a dühe, mintha nem változott volna semmi sem. Az új Noct aztán vesz egy mély lélegzetet, és elfogadón, higgadtan hozzáteszi: - Ne haragudj. Nem számít. Sikerül? Győzni fogunk?

- Igen, úgy hiszem. - Ignis az orrnyergét masszírozza. Vágáskarcok és égésnyomok finom forradáshálója szövi be az ujjait. Apró áldozat, hogy újra vacsorával várhassa őt haza.

- Ti hárman... ép bőrrel megússzátok, rendben lesztek?

Alig-bólintás a felelet.

- Akkor nem lehet olyan rossz.

Mindketten tudják a választ. Noct készen áll rá.

- A legrosszabb, amit el tudok képzelni.

Az érzelmekre, amikben megbicsaklik Ignis hangja, nem áll készen. Megérinti a vállát. Olyan erős és széles, olyan egyszerűnek tűnt régen átrakni rá minden terhet és felelősséget.

- Akarom tudni?

- Nem - lebeg a válasz a sötétben. Épp akkora a súlya, hogy lejjebb csúszik alatta Noctis keze.

Megfeszül az izom az érintése alatt, de Ignis arca meg se rezzen. Csupa önkontroll, csupa fegyelem, csak a szíve árulja el, az ver hevesebben. Megkérdezhetné most tőle, hogy az elmúlt tíz évben volt-e valaki, akivel közösen készített reggelit, akin megigazította a takarót lefekvés után, akinek kisimogatta a homlokából a rémálmokat. Nem tudja, melyik válasz fájna jobban. Elhúzza a kezét, és visszadől a rommá gyűrt kabátjából rögtönzött párnára. Szerencse, hogy Ignis nem látja.

- Miért nem beszéltél róla?

- Azt hittem, meg tudom változtatni - felel Ignis, és a hangja határozott és tettre kész újra, de a mozdulat, amivel visszafekszik Noct mellé, gondtól és kételytől elgyötört. - Kell lennie más megoldásnak, nem lehet, hogy egy átkozott prófécia...

- Ez a próféciák lényege.

- Csak engedd, hogy melletted legyek. Vannak terveim. Akad köztük talán meggondolatlan is, de... - elhallgat, ahogy megérzi az arcán Noct lélegzetét, pedig nem is hajolt hozzá annyira közel még. Tényleg kifinomultabbak lettek az érzékei. Egy másik itt és mostban ellenállhatatlan kísértés lenne a rosszban rejlő jó csodáját megismerni.

- Emlékszel arra az éjszakára Altissiában? Akkor lehettél volna meggondolatlan.

Különös fény csillan az ezüstfehér íriszek hűvösében.

- Szép emlék lehetett volna. - Ignis ajkai halvány mosolyra húzódnak. Képtelenség megfejteni a mögéjük zárt érzelmeket, lehet szégyellős, tartózkodó vagy ideges. Reménykedő, talán. Noct szeretné, ha az lenne. Ha most megérintené a karját, az még semmit sem jelentene, olyan egyszerű gesztus volna, mintha csak egymás szemébe néznének beszélgetés közben. Mégis elakad félúton a mozdulat.

- Talán éppen ezért szép. Hogy csak lehetett volna - mondja, és ott vannak újra a határon, amit soha nem voltak elég bátrak vagy gyengék átlépni. (Párszor megpróbálta. Ártatlan, kamaszos kíváncsiságból - és még egyetlenegyszer, évekkel később, ami talán csak kétségbeesett dac és kiútkeresés volt élete előre megírt forgatókönyvéből. Ignis olyan gyöngéden utasította vissza, hogy az felért egy szerelmi vallomással.)

Most nem utasítaná el, Noctis tudja. Bármit kérne ma éjjel, az utolsó éjszakán, mikor a hangját hallhatja, a közelségét érezheti, Ignis megtenné. Akarná. Szeretné. Szereti azzal a sajátos szeretettel, ami több a barátságnál és több a szerelemnél. De Noct sose bánt jól a szavakkal, és azt mégsem kérheti, hogy Ignis fogalmazza kínosan választékos mondatokká és vallja be önmagának az ő kusza-zavaros érzelmeit. Egyébként is késő már. Csak még több fájdalmat okozna.

- Menjünk ki a többiekhez.

Megtörő lélegzet. Ignis kurtán bólint egyet, az arca olvashatatlan marad, csak az ujjaiban remeg meg a bizonytalan mozdulat, amivel a szemüvege után tapogatózik. Noctnak elszorul a torka. Túl nagy ár volt az ő életéért, ami csekélység lesz a szerettei (az egész világ) megmentéséért. A szemüvegért nyúlhatna, odaadhatná ő neki, és közben összeérnének az ujjaik. Vagy megfoghatná a kezét, hogy egy gyengéden cirógató érintéssel irányba terelje.

- Balra. - Ennyit mond végül.

- Köszönöm, Noct.

Kár, hogy csak most tanulta meg észrevenni az apró ajándékokat, amivel ez az egész elátkozott élet kedveskedni próbált neki. Például hogy Ignis legalább annyira szereti őt a nevén szólítani, mint amennyire ő szereti tőle hallani.

- Iggy - fordul vissza. Ha ki lehetne mondani, most mondaná ki. - Egyébként a répát nem ettem meg.

Ignis olyan lassan mosolyodik el, mintha tudná, hogy ennek a mosolynak minden rezdülését meg akarja őrizni és magával vinni holnap. Bárhová is viszi őt a holnap.