Final Fantasy XV, Ignis/Noctis, OOC.
a keze
egy fiúé
egy férfié
az érintése
az üdvözlésé
a búcsúé
Hajnalodik. Hajnal hasad, szokás mondani, élesen és némán, a várakozásban elmerült legutolsó és az emlékektől kísértett legelső nap időtlen-mély peremén. Az elhagyottak csöndje ez, nem a győzteseké; valahol a meddő hit és a reményvesztettség között. Irtóztató és törődött. Csak Prompto kapkodó zihálása, ahogy kimondhatatlan szavakat nyel és könnyeket, és a tétovázás Gladio nehéz lépteiben, mintha elfogadhatóvá tehetné az elfogadhatatlant még néhány, illúzióba ragadva reszkető lélegzetvétel. Nesztelenül nyílik a trónterem ajtaja; sóhaj-suhanással tárja ölelését két óvó szárny. A hazatért fiúnak többé már nem kell védelem. Libabőrt borzol a bezúzott ablakokon átömlő szél, a mindig makulátlan padlón ropog a leomlott törmelék. A győzelem színtere.
Felcsukló zokogás és elfúlt szitokszó.
Fémes szag.
Fekete folt a megfakult fényben, mint hasztalan pupilla üres világa, fájdalom és élet nélkül, temetetlenül temetve diadalának áldozatában. Szóval ilyen. A búcsúzás, a beteljesült végzet és valóra vált látomás, amit csak elhallgatni volt idő. Mert tíz év csupán egy szemhunyásnyi sötétség az örökkévalóság előtt.
a keze
mozdulatlan
(de mindig is nehezen ébredt...)
az érintése
jéghideg
(de soha nem volt szabad... nem lett volna... volna... soha.)
Örök és hiábavaló szerelemmel ölelni most először – most az egyszer –, igazán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: