Jövőtervek

Roxfort. Tekergők, Regulus, suli utáni tervek, háborúemlítés.

- Ti tudjátok már, hogy mit fogtok mondani McGalagonynak? - Peter a kezét tördeli. James egy ásítás kíséretében megropogtatja az ujjait; hanyag és menő, így kell ezt csinálni.

- Nem tervezek dolgozni, van elég pénzünk. Elveszem Evanst, és boldogan eléldegélünk abból, míg meg nem halunk - összegzi a következő pár évtized terveit, és zárásként Sirius felé hajít egy párnát, oda se nézve, csak úgy megszokásból.

- Hé, most meg se szólaltam! - Sirius Remus ágyán fekszik, Remus túloldalán, szóval a párna Remus arcát találná telibe, ha Remus nem nyúlna érte már a levegőben, megszokásból. Könnyedén elkapja.

- De akartál - von vállat James. - Bocs, Holdsáp.

Sirius nem tagad. Ellopja Remustól a párnát, visszadobja, James fél kézzel lehúzza. Farkas- és kviddicsreflexek. Peter irigységgel vegyes csodálattal figyeli őket. Siriust jelenleg kizárólag Remus felcsúszott pólója, pontosabban a póló felcsúszásából fakadóan feltáruló bőrfelület, még pontosabban a Remus köldöke melletti apró anyajegy foglalkoztatja. Szeret Remuson új dolgokat felfedezni. Végre van egy hasznos hobbija.

- Holdsáp, te? - fordul feléjük Peter. Már nem süti le zavartan a szemét, ha ilyenkor rájuk néz. Meglepően hamar hozzászoktak az új helyzethez mind. (Talán mert tulajdonképpen nem is számít annyira újnak.)

Remus felsóhajt, hosszan és mélyen - emelkedik és süllyed az anyajegy, aztán megreszket, ahogy felkuncog kurtán, keserűen és sötéten.

- Vérfarkas vagyok. Fölösleges jövőterveket gyártanom.

- Néha nagyon hülye vagy ahhoz képest, hogy te vagy köztünk a legokosabb - summázza James. Peter bólogat. Sirius ujjai csiklandozón fürge lépésekben megindulnak Remus hasfalán, hogy az ujjai közé gabalyodjanak. Meleg és erős a tenyere. Remusé izzad.

- Hülye vérfarkas. Még jobb kilátások.

- Majd kiirtom a családomat és gazdagok leszünk mi is - ajánlkozik Sirius. - Vagy megyünk a híd alá. A csillagok alá. Romantikus lesz - teszi hozzá, és elengedi Remus kezét. Átkalandozik az érintése Remus csípőjére, onnan lejjebb még egy kicsit, még egy kicsit, még…

Remus megfogja és visszatereli az ujjait.

Sirius újra megpróbálkozik.

Remus még följebb, egészen a szívéig irányítja vissza. Sirius szeretheti azt a helyet is, ott marad a tenyere engedelmesen.

- A kiirtós részt mindenképp mondjad majd McGalagonynak is - javasolja közben Peter. Sirius egyetért.

- Azzal kezdem.

- Aztán jöhet a részletes szexuális életetek Holdsáppal.

- Simán.

- Elválok - tiltakozik Remus.

- Visszahódítalak. - Sirius úgy néz rá, hogy Remusnak nincsenek ellenérvei. - Amúgy ki tudja, még az is lehet, hogy besegít…

- McGalagony?

- Jah.

- A szexuális életetekbe? - Jamesnek néha jobb volna meg se szólalnia. (Jamesnek általában jobb volna meg se szólalnia.)

- Mi?! Nem, dehogy, pfuj! - Sirius fintorog. Remus beletörődőn konstatálja, hogy nem tud olyan idétlen képet vágni, ami ne állna jól neki. - A kiirtásba. Emlékeztek a fejére, mikor még elsőben, a beosztás után betoppantak anyámék?

Felnevetnek. Kötelezőn és ál-vidáman.

- És hogy akarod rávenni?

Sirius a legsiriusosabb félmosolyával hanyagul az arcára mutat.

- Na ez undorító - kommentálja James.

- Evans is megöregszik majd egyszer.

- De Evans nem McGalagony.

Ez vitathatatlan.

- Tuti bejövök neki - elmélkedik Sirius. - Különben már rég kicsaptak volna.

- Akkor Dumbledore-nak is bejössz - lép szintet az elmélkedésben Peter.

- Na ezt most fejezzük be! - Remus nevet, Remus gyönyörű. Sirius átfordul a hasára (Sirius ráfekszik Remusra), hogy jobban lássa.

- Persze lehet, be se megyek holnap... - morfondírozik. - Jobb dolgom is akad.

- Ne tárgyiasíts. - Remus durcáskodni próbál, szelíd-szemérmes mosollyal, halványan pirulva. A pillantása arany, a pupillája fekete végtelen. Sirius zuhan. Még nem vészesen és szédítően, csak amolyan édes-puhán lubickolva és lebegve, Remus keze a kezében, az illata az orrában, a hangja a fülében, túl sok és túl varázslatos ahhoz, hogy a szavait is megértse.

- Hm?

- Nem vagyok dolog. - Remus suttog-kuncog, kiszáradt a torka és elveszett a hangja, valahol arrafelé, ahol Sirius lélegzete a nyakát simogatja. Végigcirógat az arcán, az ujjai belefésülnek a hajába; Sirius belesimul az érintésbe, így húzza közelebb magához.

- Pfuj, ne előttünk - szivárog be a külvilágból Peter idillromboló hangja.

- Nem csinálok semmit - duzzog Sirius.

- Most tényleg nem csinál semmit - biztosítja Remus.

- Rajtad fekszik - mutat rá(juk) James.

- De nem úgy.

- Úgy amúgy is ő fog majd rajtam feküdni - jelenti be Sirius spontán és ünnepélyesen egyszerre.

Kínos-döbbent csend. Remus piros, mint egy alma. És harapnivaló. És édes.

- Öhm, ezt majd... akkor megbeszéljük… kettesben.

- Kiváló javaslat, öt pont a Griffendélnek! - ért egyet James.

Sirius hozzávág egy párnát. Csak úgy megszokásból. Aztán bűnbánó kutyusként utána kullog és visszahozza, mikor rájön, hogy Remus második kedvenc párnája volt a fegyverből lett áldozat. (Remus olyan szerelmes mosollyal fogadja az ágyába vissza, amiért már megérte az elmúlt másfél perc. A kicsúszott megjegyzés, az eldobott párna, a felkelés az eldobott párnáért. Mind megérte.)

*

Akkor is megérte ez az egész esti beszélgetés, ha Sirius órákkal később, hajnal háromkor a Griffendél klubhelyiségében ül, Remus kedvenc fotelében, Remus kedvenc plédjében, az Esti Próféta egy teáscsésze alátétnek használt, pecsétfoltos számával a kezében. Remus bizonytalan léptekkel csoszog oda hozzá, egyrészt mert hirtelen riadt fel, másrészt mert hajnal három múlt, és harmadrészt mert fordítva vette fel a kutyás mamuszát, ami annak idején még ugyan pártatlanul viszonyult az oldalválasztás kérdéséhez, mostanra azonban már éppen úgy idomult a lábához, mint két hűséges eb a gazdájához, és az egyik inkább a jobb, a másik pedig inkább a bal oldalon szeretett sétálni.

- Megint nem tudsz aludni - csetlik Remus, aztán botlik is azzal a lendülettel, a saját balból jobbá és jobból ballá lett lábában. A romantikus az lenne, ha Sirius ölében landolna, helyette botladozva-dülöngélve, a fotel karfáját markolászva parkol le előtte. Sirius szerencsére vágyik a romantikára:

- Huppanj le - mutat az ölére.

- Az fájna.

- Óvatosan huppanj le.

Remus lehuppan, óvatosan. Sirius öle otthonos, kényelmes, a karjai ráfonódnak a derekára, az arcát beletemeti a nyakába. Jó így lenni vele. Biztonság-nosztalgia.

- Nagyon régen nem ültem senkinek az ölében. Pedig kiskoromban sokszor aludtam el így anyával vagy apával...

- Az enyémben meg még soha nem ült senki...

- Ágas?

Sirius legyint. James más. James mindig más, más, mint Remus, más, mint...

- ... csak az öcsém, mikor még kicsi volt meg normális. - Sirius nyel egyet. Visszanyel valamit, ami kimondhatatlan, mégis kikívánkozik. - Nem fogom hagyni, hogy bántsanak téged. És én se foglak soha bántani. Ha valamikor olyat mondok vagy csinálok, amivel bántalak, szólj rám. Ígérd meg.

- Te is. - Remus feltartja a kisujját, Sirius köré kulcsolja a sajátját.

- Megígérem.

- Megígérem - emeli a szájához Remus az ujjaikat, és nyom rájuk egy puszit. Csókkal pecsételt eskü. A pillantása a földre hullott újságra siklik közben; újabb rejtélyes eltűnések, újabb halálfalókról szóló hírek. Ma már mindennaposak, nem is olyan még csak mindenhetesek voltak. - Háború lesz. Igazi.

Sirius nem szól semmit. Ökölbe szorul a keze, visszafojtott düh és féltés reszket az érintésében. Remus kiszabadítja a hüvelyujját, megcirógatja Sirius csuklójának belső oldalát, azt a részt, ahol a legfinomabb, legérzékenyebb a bőr. Apró köröket rajzol rá, egymásra és egymás mellé, a körök összeérnek, egymásba olvadnak és egymásba kulcsolódnak, akár az ujjaik az imént. Végtelenjelek.

- Beszélned kéne vele - mondja Remus csendesen. - Amíg nem késő.

- Már késő. - Sirius nem néz rá, a kezében szorongatott vékonyka ujjakkal van elfoglalva, gyürkészi őket, hajlítgatja. Mint egy kisgyerek, aki a bizonytalanság sötét barlangjának mélyére merészkedve magával vitte a legkedvesebb játékát, és most azt szorongatva igyekszik a valóságról tudomást sem venni. Ritkán látni Sirius Blacket menekülni. Olyan zárkózott ilyenkor, hogy néha még Remus sem találja hozzá a kulcsot. Most elhúzhatná a kezét (kegyetlenség elvenni a játékot egy gyerektől), és az álla alá nyúlva kényszeríthetné, hogy rá nézzen. Vagy belecsókolhatna a hajába, itt vagyok, nekem elmondhatod, üzenné az a csók, amit Sirius a tömött hollótincsei alatt inkább sejtene, mint érezne. 

Remus belecsókol a hajába.

- Nem tudhatod, ha nem is beszélsz vele.

- Pipogyuszékkal haverkodik. Láttad.

- Csak tartozni akar valahova, valakikhez. Legalább az esélyt add meg neki, hogy te lehess az a valaki.

- Adtam.

- Három éve.

Sirius abbahagyja Remus ujjainak gyurmázását. Úgy néz most a tenyerébe, mintha a jövőjüket próbálná kiolvasni onnan.

- Nem is tudom, miért foglalkozom még vele - dörmögi, és olyan hévvel zárja vissza a markába a kezét, hogy a szorongató gyanú hosszú hetek óta most először töri át a rózsaszín vattacukorfellegekből épített gátat Remus tudatának peremén: talán olyasmit látott benne, amit nem akart látni. Vagy talán nem is látott semmit. (Talán nincs is jövőjük, azért nem látta.)

- Mert szereted.

Sirius megdermed.

- Nem szeretem. Nem akarom szeretni - teszi hozzá halkan és sebezhetőn. Remus ilyenkor szereti őt a legjobban. Mikor a hangja beszél, nem a szavai, az érintése ragaszkodása, a meggörnyedt válla, az állkapcsa feszülő íve, a lesütött, hosszúpillás szemei. Remus megint beleszeret; minden egyes alkalommal jobban és jobban egy kicsit.

- Én se akartalak szeretni - mosolyog szelíden. - Nem hittem volna, hogy... így éreznél te is, szóval próbáltam megkímélni magam a csalódástól.

- De hát szerettelek akkor is - kapja fel Sirius a fejét. A pillantása kétségbeesett; szürke felhő (pihepuha - esni fog), szürke acél (pengeéles - vágni fog), neheztel és bocsánatért is esedezik. Remus a tenyerébe zárja az arcát. Addig néznek farkasszemet, míg Sirius veszít, aztán nyom egy hosszú, puha csókot a felső ajkára.

- Ezért mondom, hogy beszélj vele.

*

Regulus lemarad a többiektől edzés után. Egy árnyat látott a lelátó tövében, ismerőset, aztán egy fekete kutyát, aztán már azt sem. Most mégis vár. Egész életében árnyakba kapaszkodott.

- Miért? - szólal meg mögötte a valódi létezés az árnyék fölött olyan felzaklatóan érzékborzoló, rekedtes hangon, amire mindig is vágyott, és mintha csalfa tükörbe nézne, felnéz az arcba, a vonásokra, amikre mindig is vágyott. Talán mégis a bátyja a valódi, ő pedig mögötte az árnyék. (Hiába fordul a nap, akkor is csak árnyék marad.)

- Muszáj. Valamit muszáj.

- Mást is lehet.

- Neked.

- Ha nekem lehetett, akkor neked is lehet.

- Én nem vagyok te. Én az vagyok, akinek neked kellett volna lenned.

Sirius káromkodik. A Rengeteg felé kanyarodik, Regulus követi. Pont, mint egy árnyék. Elérhetetlen és elválaszthatatlan is.

Sirius leül egy korhadt farönkre, a hajába túr és kinyújtóztatja hosszú lábait. Ez új mozdulatsor, elegáns és hanyag. Regulus, míg elrendezi a pulcsiját és helyet foglal rajta, megjegyzi, megtanulja. Később, majd ha egyedül lesz, elpróbálja párszor, de most csak ülnek egymás mellett csendben.

- Jó vele? - töri meg végül a hallgatást Regulus.

- Hm?

- Az aranyszemű fiúval.

- Tudod a nevét.

- Lupin. Loup. Lupus. Farkas.

Sirius ereiben a másodperc töredéke alatt hűl meg és forr fel a vér.

- Mit beszélsz?!

- Nem vagyok olyan hülye, mint amilyennek gondolsz vagy gondolni akarsz - közli Regulus félvállról. A fájdalmat nemtörődömséggel leplezni, ez már egész jól megy neki. (Ezért kell a legjobbtól tanulni.) - Teliholdkor mindig sápadt, eltűnik pár napra, te pedig olyankor fáradt és gondterhelt vagy. Látlak. Csak nem szoktál észrevenni.

Sirius beszívja a levegőt, hosszan és indulattól reszketőn, ökölbe szorul a keze, megfeszülnek a tagjai. Kitörni készülő vihar, ez pedig most a vihar előtti csend. Regulus kiélvezi a pillanatot, az első esőcseppeket és felsistergő villámokat, mielőtt folytatja:

- Nem mondom el senkinek - ígéri, és tudja, hogy Sirius hisz neki. - De Perselus gyanakszik. Nem konkrétan erre, de előbb-utóbb rá fog jönni.

- Állítsd le. - Siriusnak elernyednek az izmai. Tényleg hisz neki. - Elvégre a barátod - köpi aztán annyi gúnnyal és megvetéssel, amennyit csak lehetséges belepréselni ebbe az egyetlen szóba. Egy kicsi talán még többel is.

- Nincsenek barátaim.

- Nem foglak sajnálni.

- Tudom. - Regulus arca, hangja rezzenéstelen. Mintákat rajzol a felázott földbe a bakancsa orrával, vonalakat húz oda és vissza, oda és vissza. Oda és vissza, mintha más irányt nem ismerne. Sirius megelégeli, arrébb rúgva a lábát az oda és visszát keresztben áthúzza. Kifordul egy fűcsomó a dühödt lendülettől. Regulus sajnálkozva nézi, miközben Sirius azt mondja:

- Figyelj... ha... ha úgy alakul, hogy egyszer tényleg választanod kell, csak... jussak eszedbe, oké?

Regulus bólint.