Limonádé

Final Fantasy XV, Prompto/Noctis, kb 15-16 évesen, OOC-n. Első csók, vagy valami olyasmi.

- Azért ez fura lehet - kezdi Prompto. Újra. Eddig úgy nagyjából tizenhétszer hallgatott el, hogy aztán valami egészen váratlan, és a korábbiakhoz semmilyen módon nem köthető témával újrakezdje, nem törődve azzal, hogy holnap suli, és már rég aludniuk kellene. Hogy Noct aludni szeretne.

Felhullámzik a matrac a lendülettől, amivel hasra dobja magát, aztán besüpped két kráterben kínlódva, ahogy csontos könyökére támaszkodva már-már zavarba ejtően közel hajol, hogy meglesse, Noct ébren van-e. Vicces ebből a szögből az orra.

- Hmngh... - mormogja Noct a párnának és Prompto vicces orrának. Bosszankodna talán, ha nem sikerült volna nemrég egy lopott szemvillanásban elcsípnie azt a bátortalan szomorúságot a külvilág felé mindig vidáman csillogó zafírkék íriszek titokzatos mélyén. Mint egy kincsekkel és rejtélyekkel teli hajóroncs, vagy talán egy egész elveszett város a tenger fenekén, ami csak rá vár, hogy felfedezze. Prompto az első ember, akit elég érdekesnek tart ahhoz, hogy felfedezze. (Ezt hívják barátságnak, nem?) Talán rémálmok nem hagyják aludni. Azokat meg ő is jól ismeri.

- Szóóóval - Prompto úgy örül a félig (negyedig) ébren mormogó Noctnak, ahogy egy túl lelkes kölyökkutya a kétperces mosdószünetből hazatérő gazdinak - hogy fura.

- Mihogy?

Az, hogy hiába ágyazott meg neki a földön, mégis az ágyban fekszenek mindketten? Vagy hogy ez egyáltalán nem kellemetlen? Vagy eleve az, hogy ilyen közel engedett magához valakit?

- Hát - Prompto nyugtalanul túr a hajába. Napfény csillan az éjszakában. - Tudod. Hogy már most el van így előre döntve, hogy kihez mész majd feleséghez. Férjül. Ehm, nincs valami jobb szó erre?

Hajnali háromkor nem nagyon. Nem mintha Prompto délután háromkor bármivel is összeszedettebb volna. Noctis egyik első felfedezése a barátság nevű ismeretlen tájon kódorogva az volt, hogy ez a fiú annyi zagyvaságot képes összehordani, mintha még mindig nem hinné el, hogy valaki figyel rá, és nem csak magában csacsog. Valahogy mégis jól megfér a csacsogása az ő csendjével. Mint a cukor és a citrom a limonádéban.

- Megházasodni? - ásítja, és hangosan nyel egyet.

- Azt. Megházasodni. Tényleg. Annyira hihetetlen.

- Jahm.

- Sokat szoktál rá gondolni?

Noct erre megint nyel egyet. Vajon ez más füleknek is hangos, vagy csak mi belülről halljuk annak? És ha hallják mások is, mennyire lehet árulkodó a hangja? Mert nem csak ásítás után nyelünk ekkorát, hanem akkor is, mikor idegesek vagy izgatottak vagyunk, és kiszárad a szánk. Érdekes, mennyire hasonló a test reakciója, mintha zavarában nem tudná eldönteni, mihez is kezdjen, és aludna és ábrándozna és cselekedne is egyszerre. Noct azért is szeret aludni, hogy a hajnal hármas filozofálást elkerülje.

- Néha - feleli kurtán. - De nem úgy.

- Nem úúúgy - ismétli Prompto, és felvihog, mint egy kisgyerek, aki először hallja a mesét a virágról és a méhecskéről. Aztán elkomorul hirtelen. A száját harapdálja, a párnahuzatot birizgálja, a takaró melegében rohamtempót dobol a lába. Zavart kuncogástól szaggatott sóhaj vezet fel szemérmes vallomást: - Én szoktam ilyenen gondolkodni. Tudod, hogy milyen lehet egy lányt megcsókolni…

- Ugyanolyan, mint megcsókolni egy fiút, gondolom. - Noct maga se tudja, hogy ezt viccnek szánta-e, vagy hogy úgy egyáltalán miért mondta ki. Hajnal háromkor előfordul, hogy beszámíthatatlan dolgok hagyják el az ember száját. Sőt, néha még az is előfordul, hogy beszámíthatatlan dolgokat cselekszik.

- Nah - Prompto tovább ficereg, aztán felkuncog újra idegesen - ezt most miért mondtad?

Noct vállat von.

- Elpirultál - állapítja meg inkább. Lassan megtanul az emberekkel bánni. Az egyik legfontosabb lecke az, hogy ha kínosra fordul a helyzet, legjobb a másikra terelni a figyelmet.

- Nem is! - Prompto reflexből tagad, de azért az arcához kap.

- Sötétebb lett az arcod. Itt és itt, főleg. - Noct még a kezét is hajlandó felemelni, hogy megmutassa.

- Azok csak a szeplőim - védekezik Prompto, és megdörgöli az orrát, mintha ezzel eltüntethetné a szeplőket róla. Noctot nem nagyon érdekli mások külseje, de annak valamiért nem örülne, ha Prompto szeplői eltűnnének.

- A szeplőid is elpirultak.

- Nem.

- De igen.

- De nem. Miért nem alszol?

Noctból kipukkad a nevetés. Prompto kivár kicsit, mintha meglepődne - vagy mintha mindenről megfeledkezve elgyönyörködne a ritka pillanat varázsában, hogy Noctist nevetni hallja, látja. Jó lenne tudni, mi jár a fejében, még mielőtt eszbe kap, és durcásan szipog egyet.

- Ne nevess ki, Noct - gyűrődnek muris grimaszba a szeplői. - Ez nem vicces.

- Szerintem az.

- Tudod, hogy nekem nem az - suttogja hirtelen tengerfenék-komollyá mélyült hangon, és mintha még több árnyfolt pirulna az arcán az éjszakai fényben. Elfelejtették behúzni a függönyt.

- Hm?

- Nem félsz az esküvődtől?

- Nem. Nem tudom. Fura lesz, az biztos.

Ez a beszélgetés is elég fura. Ez a legjobb szó a ma éjjelre. Fura. Az ilyen furaságok miatt jobb az éjszakákat átaludni. És nappalokat is.

- Én félek tőle - vallja be Prompto lesütött szemekkel. Aranyszőke hajához képest meglepően sötétek a szempillái.

- Te mindentől félsz. A zárt terekről, a magasságtól, a bogaraktól, a kígyóktól, az esküvőktől, a…

- Magánytól - mondja csendesen. - Te vagy az egyetlen barátom. Félek, hogy azután többet már nem leszünk, tudod, így…

Noct még mindig a szempilláit nézi. Szépek. A szeme is szép. Az orra vicces. Puha lehet a szája. Promptónak kifejezetten szép arca van, bár lehet, csak azért látja annak, mert kedveli őt. A barátainkat valószínűleg mind szépnek látjuk - mondjuk az, ami most erről a szépségről eszébe jut, jó eséllyel nem tartozik már a szűk értelemben vett barátság fogalomkörébe...

- Hé, szeretnéd, hogy…

- Hogy? - egy csapásra visszatér az örökvidámság Prompto szemébe, és mellé még valami, valami játékos kíváncsiság, ami Noctist zavarba hozza.

- Öhm, felejtsd el, mindegy - hátrál ki. Úgyse tudná kimondani. Hirtelen jött ötlet volt egyébként is, a lázadó kamaszhormonok válasza egy másik test szokatlan közelségére, a lepedő szálai közt hívogatón bizsergő idegen testmelegre. Őrültség. Semmi több.

- És ha szeretném… Akkor is mindegy? - Prompto hangjában csalódott bizonytalanság csendül. Mintha magában csalódott volna. (Talán nem is örök az a vidámság, ami ilyen törékeny.)

- Jahm.

Hagynia kéne, hogy elforduljon. Hogy az oldalukra gördülve, egymásnak háttal, aludjanak végre. Noct utánanyúl mégis, a pólója nyakát a markába gyűrve húzza őt lassan magához, elég lassan ahhoz, hogy mindketten tudják, mi következik, és meggondolhassák magukat.

Nem teszik. 

Valószínűleg nem így kell csókolózni. Összekoccan a foguk, az orruk egymásnak ütközik, a hajuk útban van, az arcukat csiklandozza és húzódik. Promptónak talán csak a csodálkozástól maradt nyitva a szája, de ha már úgy van, Noct kihasználja. Fura érzés. Túl sok is talán. Elhúzódna, ha Prompto keze nem kúszna éppen akkor felbátorodva a karjára, a vállára, onnan pedig a nyakára. Inkább ártatlan és kíváncsi az érintése, mint vágyakozó - de éppen elég ahhoz, hogy Noctot kizökkentse a megfigyelő semlegességéből. Elkezd az ingerekre figyelni. Nem látja, inkább csak érzi magukat, a bizsergést, a forróságot, Prompto ujjait a hajában, a lélegzetét az arcán, az ajkait az ajkán. Tényleg puha a szája. (És gyerekfogkrém ízű.) Nem olyan őt csókolni, mint egy lányt, és nem is olyan, mint egy fiút. Olyan, mint egy angyalt. Angyalt csókolni talán bűnös, talán a legtisztább szeretet a világon.
 

Szóval nem kellene ilyen durván ellöknie. 

Még akkor se, ha az angyal félreérthetetlenül belesóhajt a csókba, az ágyékában ébredező kíváncsiság pedig egyértelműen érdeklődni kezd a másik test iránt. 

Prompto olyan arcot vág, amiről nem derül ki, hogy nevetni fog vagy sírni.

- Huh... hűha... Ez vicces volt. Csinálhatnánk újra, talán? - kérdi, és kivirágzik, mint egy pipacsos rét. 

- Talán - feleli Noct, mert nem akarja, hogy elhervadjanak a pipacsok.

- Talán most?

A baj csak az, hogy Prompto szótárában a "talán" jelentései között nem szerepel a "nem".

- Most nem. Álmos vagyok.

- Oh. Oké. Jóéjt, akkor?

- Ühüm. Neked is.

Noct átfordul a másik oldalára. Be kéne húzni a függönyt. Normál esetben nem zavarná, hogy így maradt, mert normál esetben már régen aludna, de most idegesítik a város fényei fölött leskelődve hunyorgó csillagok. Lusta felkelni, szóval visszafordul inkább. Prompto összegömbölyödve fekszik, mint egy kiscica, a lepedőt gyűri, a párnát öleli. Olyan mosollyal üdvözli Noct visszatértét vagy ébrenlétét, mintha nem számított volna rá. Mintha legalább az esélyt megadná, hogy elszundítson.

- Vicces szó amúgy - kezdi tizennyolcadszor újra, Noct nem reagál, szóval folytatja. - A megházasodni. Valamiért a csigák jutnak eszembe róla. A ház miatt, gondolom. Szívás lehet meztelencsigának lenni. A rendes csigáknak csak megfogjuk a házát, és arrébb tesszük őket az úton, de a meztelencsigákat nem sok mindenkinek van gusztusa megfogni. Pedig nem tehetnek róla, hogy másmilyennek születtek…

- Te nem vagy meztelencsiga - jelenti ki Noct abszolút megingathatatlanul, félig artikulálva, teljesen csukott szemmel.

- Kösz, pajti.

- Szóval gubózz be a házadba, és próbálj meg aludni végre. Vagy legalább engem aludni hagyni.

- Lemenjek a földre?

- Döntsd el - sóhajtja Noct. Mégis be kéne húzni azt a függönyt.

- Senkivel nem aludtam még egy ágyban. Félek, hogy megrúglak.

- Majd visszarúglak.

Mint a szétguruló gyöngyök, pattog a falakon Prompto nevetése. Nem hallott, nem látott még ez a szoba hajnalban ekkora élénkséget, talán ezért ismétli meg most újra és újra. Hegyes könyök bök közben játékosan Noct oldalába. Noct viszonozza. Nem történt semmi. (A csillagok hallgatnak, nem árulják el a holdnak.)

- Te gondolkodtál már azon, hogy hogy találták fel a csókot? Mármint, volt egyszer két ember, két ősember, akik valamiért úgy döntöttek, hogy kipróbálják, milyen, ha egymásnak préselik a szájukat. De miért? Vajon honnan jött a...

Tizenkilenc.

Noct a fejére húzza a takarót.