Túl

Roxfort, este, leckekörmölés.

- Már így is túl okos vagy.

Megreszket a pergamen körül lebegő mécsesek varázslángja, ahogy Remus összerezzen; hunyorognak a fények, mint a szapora szívdobbanások. Bosszantóan árulkodó néha a mágia, Remus mégis próbál nyugodt lenni. Nyugodtnak és fegyelmezettnek és szigorúnak és felelősségteljesnek és érettnek (és Siriusba egy cseppet sem menthetetlenül beleszerelmesedettnek) tűnni.

- Sosem lehetsz túl okos. Jó dolgokból nem lehet túlnak lenni - zavarodik össze mégis, mert Sirius csak úgy helyet foglal az ágyon mellette. Zuhanyillata van, és egy tincs nyirkos göndörségben tapad a homlokára. Fekete a fehéren. Vízcseppek gördülnek a kulcscsontja medrébe. Remus úgy tesz, mintha a mágiatörténet lecke sokkal izgat… izgalmasabb lenne. - És egyébként se tanulok, a házidolgozatot írom keddre. Neked se ártana végre elkezdened.

Sirius vállat von.

- Ráér - mondja, aztán ráharap az ajkára, mintha elgondolkodna (vagy mintha roppant kínosan flörtölni próbálna). - És lehet. Lehetsz túl okos, túl szorgalmas, túl kedves, túl jó, túl szép…

- Nem fogom megírni helyetted - szakítja Remus félbe.

Sirius felnevet. Összeér a karjuk, ahogy feltápászkodik, Remus pírtól hevült bőrén vízcseppek sisteregnek.

- Komolyan mondtam. - Sirius visszafordul, mielőtt összehúzná maga mögött az ágyfüggönyt.

- Hogy?

- Hogy szép vagy. Túlságosan is - teszi hozzá szokatlanul szelíden, és olyan mosolyt hagy mellé szépálmokat-ajándéknak, ami tökéletes ellentéte a híres-hírhedt siriusos félmosolynak. Ami nagyon szerény, nagyon szégyellős, nagyon bizonytalan és kicsit talán szomorkás is. És amin Remus egész éjjel gondolkodhat majd tanulás helyett.