Vajas keksz

Nem-százszavas bigyók mézeskalácsos-levendulás Remus kisujjáról és egy béndzsa kis karácsonyfáról. Meg James szarvasos csúcsdíszéről. Töményfluff.

– És ez? – kérdi Sirius, és némi erőlködés árán maga mellé állítja a kiszemelt fát: legalább két és fél méter magas, büszke, képeslapra illő fenyő. Pompás. Impozáns.

– És ő? – kérdi Remus talán egy törtmásodperccel lemaradva, és félkézzel, de féltőn, felemel a földről egy fácskát: vézna, girbe-gurba kis fenyőfa, az álláig sem ér fel. Tipikusan az a fácska, ami még karácsony reggelén is az árusnál várakozik félredobva. Árválkodik. Árválkodna.

Megvan a karácsonyfájuk, Sirius rögtön tudja.

– Az… – cuki, mondaná, de Sirius Black nem mond ilyeneket. – Tetszik – mondja helyette, és tekintettel Remusra és a közelgő ünnepekre (de főleg Remusra), szó nélkül tűri, hogy az elhaladó középkorú mugli pár nagy szemeket meresztve összemérje előbb a két fenyőfát, majd a két fenyőfát tartó két fiatalembert, egyúttal pedig felmérje magát a helyzetet.

Maga a helyzet félreérthetetlen.

(James szerint messziről látszik, hogy röhejesen szerelmesek egymásba.) (És Jamesnek jó szeme van az ilyesmihez.) (Azt is mindig meglátta, hogy mikor kell kicsalogatnia Petert a szobájukból egy-két órára.) (Vagy nem felengedni őt.) (Nem felengedni senkit.) (Ezért jó a saját ház.) (De persze hiányzik a Roxfort.) (Örökké hiányozni fog.)

– Tényleg tetszik? – kérdi Remus, és gyanakszik és szégyenkezik és reménykedik egyszerre.

Sirius néha még mindig rácsodálkozik ilyenkor, hogy mennyire szereti ezt a fiút: az egyszerre gyanakvó és szégyenkező és reménykedő pillantását, az ehhez a pillantáshoz társuló, komoly kis ráncot a homlokán, közvetlenül a sapka melegéből előmerészkedő, bátor kis hajtincs alatt, a fagycsókolta pírt az arcán, az apró heget a felső ajkán, amit valahogy mindig élesebben rajzol ki a hideg, szereti azokat a forróságot ígérő lélegzetpamacsokat, és szereti még Remus mindenét, minden porcikáját és minden mozdulatát, szereti az ötleteit (ezért vannak most itt, ezért vesznek most mugliként karácsonyfát) és terveit, szereti a reményeit, az örömeit. Talán még a kesztyűjét is szereti valahol, azt a viharvert, ősrégi darabot.

– Tényleg tetszik – bólint, és lép oda Remushoz, végigcirógat a fácska hajlott, gyantakönnyes törzsén, majd megszorítja Remus kesztyűs ujjait.

A kesztyű valóban viharvert és ősrégi, és valószínűleg – Sirius legalábbis titkon reménykedik benne – nem él meg újabb telet: itt egy kis lyuk, ott egy nagyobb, vígan lengedező cérnaszálak jelzik a korábbi varrásokat, pár perce ráadásul már tűlevelektől zöldell, és ragad is. És mellesleg mustárszínű.

Mustárszínű.

(Az igazság az, hogy Remusnak meglehetősen… sajátos elképzelései vannak a divatról.) (Mert nem elég, hogy vannak ezek a bizarr, élénk színek, ott vannak mellettük azok a minták is…) (De az igazság az is, hogy nélkülük Remus nem lenne Remus.) (Szóval Sirius szereti azokat is.) (Sirius tulajdonképpen még azt a kesztyűt is szereti.) (És persze Remus minden bizonnyal hasonlóan érez a szakadt, fekete farmerek és pólók, és biztosítótűkkel teletűzdelt bőrdzsekik láttán.) (De nélkülük Sirius sem lenne Sirius.) (Szóval Remus szereti őket.) (Sőt, néha még hordja is.) (Az ilyen néhákat pedig Sirius kifejezetten nagyon szereti.)

– Lehet a másik – kezdi Remus. A hangjában leplezetlenül bujkál némi szomorúság, de semmiképp sem megbántottság, és Sirius tudja, hogy ha akarna, erre most nyugodtan rábólinthatna. Bármelyik másik fára rámutathatna. A józan ész is azt diktálná… – Amit te néztél ki, a nagy. Tényleg. Mégiscsak az első karácsonyfánk lesz…

Sirius már régóta nem hallgat a józan észre.

Főleg nem Remus közelében.

– Ő lesz az első karácsonyfánk – mondja határozottan ki. Összeölelkeznek az ujjaik a fenyő vékonyka törzse körül.

Szóval eldöntötték, a kis fácska egyértelműen hazajön.

Egyértelműen a kis fácska jön haza.

Az eladó előbb meglepett képet vág, aztán szánakozik, aztán – mikor Sirius zsebéből előkerül egy vastag köteg mugli pénz – szimplán őrültnek nézi őket.

(Meg röhejesen szerelmesnek.)

*

– Nem bántad meg? – dünnyögi Remus, és sietve visszabújtatja a kezét a takaró alá, miután feljebb igazgatta magukon. Sirius még szorosabban öleli őt magához. Nem mintha létezne az ilyen öleléseknél még szorosabb.

– Mit?

– A fát.

– Komolyan mondtam, hogy tetszik – mondja Sirius hunyt szemmel, de igazán komolyan, és a nyomatékosítás kedvéért megcélozza Remus homlokát egy gyors csókra. Remus persze pontosan akkor pillant fel, a csók az orra hegyén landol. Álmosan kuncognak.

Aztán Remus sóhajt egyet.

– Nem baj, hogy ilyen kicsi?

– Feltesszük az asztalra.

– Azért a másik szebb lett volna…

– Ez még szebb lesz, ha feldíszítjük.

– Azt várom a legjobban...

– Hm?

– Hogy feldíszítsük. Együtt – ásítja Remus, és belefúrja az arcát Sirius nyakába. Kivételesen nem levendula, hanem mézeskalács illatú a haja. Mézeskalácsos levendula. Mézeskalácsos-levendulás Remus.

Mézeskalácsos-levendulás Remus már békésen szuszogva alszik, mikor Sirius, hosszú-hosszú percek múlva, egészen halkan suttogva bevallja:

– Még soha nem díszítettem karácsonyfát. Abban a házban mindig a házimanó csinálta.

Remus karja finoman megszorul a dereka körül, és cuppan egyet az ajka a nyakához simulva.

*

Sirius másnap úgy dönt, meglepi Remust, és megveszi ő a díszeket.

Az Abszol útra megy, bármiféle konkrét elképzelés nélkül járja az ünnepi giccsbe öltözött boltokat. Egy vörös-arany gömbkollekció az első, amire ösztönösen lecsap: bűvölhetnének rájuk oroszlánokat, gondolja egészen felvillanyozva – és egyúttal szinte hallja, ahogy Remus szelíd-kedvesen lebeszéli róla. Azért megveszi őket. A fehérek, amik olyanok, és pontosan úgy is szikráznak, mintha csak hóból volnának, szintén kellenek, ahogy kellenek azok a mosolycsaló üveggömbök, félholdak és csillagok (és szívecskék) is, a szivárvány színeiben ragyogva, amik sötétben világítanak, és egy gyors bűbájjal bármikor dalra fakadnak (és elhallgatnak). Remus mindet imádni fogja.

Sirius büszke és elégedett. (Sirius persze úgy általában mindig büszke és elégedett.) (De most különösen az.)

Indulás előtt még megáll egy utcai árusnál, vesz, és visz haza puncsot is: papírpohárban adják, a poháron piros orrú rénszarvas vigyorog. Olyan, mint Ágas, amikor náthás.

*

Remus hallhatta a motort; a csípős hideg dacára a ház előtt várja. Gyors üdvözlő csók, jó, hogy hazaértél, aztán Remus a bejárati ajtót körülölelő aranyboán csillanó napfényt túlragyogva elújságolja, hogy járt délelőtt azon a mugli piacon, ahol mindenféle régiséget árulnak, és talált díszeket. Sőt, még puncsot is vett.

Szóval négy pohár punccsal és négy doboz karácsonyfadísszel magukat körbebástyázva helyet foglalnak a kandalló előtti szőnyegen.

A díszek, amiket Remus vett, gyönyörűek. Finoman kidolgozott, pasztellszínű, törékeny kis üvegfigurák: hóemberek, angyalkák, csengettyűk és tobozok, kiscsizma, kismozdony, hintaló, Mikulás. Varázslat nélkül is varázslatosabbak, mint amiket ő talált, Siriusnak szó szerint tátva marad tőlük a szája. Remus egy mély, fűszeres csókkal orvosolja a problémát.

(A csúcsdíszről persze mind a ketten megfeledkeztek.)

(Sirius ezt véletlenül elkotyogja Jamesnek.)

(Úgyhogy James még aznap este beállít egy univerzálisan felhasználható, tetszés szerinti méretűvé nagyítható [de huszonöt centinél kisebbre nem zsugorítható] szarvasos dísszel, ami az ünnepek minden egyes külön töltött percében emlékezteti majd őket – rá.)

((James amúgy náluk tölti majd 24-én az egész délelőttöt, 25-én ők hivatalosak Potterékhez ebédre, 26-án pedig Lilyvel jönnek majd át, és maradnak késő estig.))

*

Végül úgy döntenek, nem válogatnak a díszek között: mindből tesznek fel, annyit, amennyit csak a kis fácska elbír.

– Ez is mehet? – kérdi Sirius, némi bizalmatlansággal méregetve az ujjára akasztott, rózsaszín-arany szívecskét. A Jamestől tavaly karácsonyra kapott, ritka ronda, rénszarvasos egyenpulcsi van rajta (az ujja feltűrve – James nem igazán törődött olyan mellékes aprósággal, mint a megfelelő méret), alsónadrág, és Remus elnyűtt, letaposott, kutyás mamusza. A mamusz persze kicsi rá, lelóg róla a sarka. Nem zavarja. A haja, a komoly munkálatok tiszteletére, férfias kontyban összefogva. Jól áll neki. A pulcsi, a mamusz, a konty, az izgatott, gyermeki felelősségtudat, amivel a díszek és ágak közt matat, minden jól áll neki. Remus bármeddig elnézné. Azután bármeddig ölelné.

– Persze – vágja rá végül, majd úgy tesz, mint aki nem vesz észre, ahogy Sirius suttyomban felcsempész a fára még egy csillámos szívecskét. Magában azért megmosolyogja. Aztán hátrébb lép, és megszemléli az alakuló karácsonyfát: még mindig menthetetlenül csálé. Azt is megmosolyogja.

Lelkesen akasztgatják tovább a díszeket. A rádióból karácsonyi zene szól, a sütőben vajas keksz pirul (és Remus nagyjából kétpercenként rohan ki ellenőrizni, nehogy odaégjen, megint) illatozik tőle a lakás. Odakint szállingózik a hó.

Ugyanazért a gömbért nyúlnak, a kezük összeér.

A tekintetük összeakad.

Összemosolyognak.

*

A sütemény, nos, az odaégett. Csúnyán odaégett. Megint. Remus az ajkát biggyesztve kocogtat a tányérhoz egy elszenesedett karácsonyfát. Bánatosan néz rá.

– Biztos nincs valami bűbáj, ami helyrehozhatná? – kérdi Sirius, úgy nagyjából tizenhetedszer az elmúlt négy-öt hónap során. Remus válaszpillantása láttán aztán megfogadja magában, hogy legközelebb inkább csendben marad. Legutóbb is megfogadta. Meg azelőtt is.

Szerencse, hogy Remus – a legutóbbhoz meg az azelőtthöz hasonlóan – a tészta másik felét előrelátón félretette.

A sütő előtt gubbasztva várják, hogy elkészüljön. Remus tekintete felháborítóan tiszta és elszánt, a kezében, biztos, ami biztos, ébresztőóra, a sütési idő leteltére felhúzva. Sirius tekintete még mindig kótyagos kicsit, a haja kócosan kibomolva, a nyakán halvány csóknyomok. Az ő kezében nincsen semmi. Üresnek, magányosnak érzi.

– Hozzád se érhetek? – kockáztatja meg félpercnyi sütőbámulás után.

Remus megrázza a fejét.

Sirius, mint egy kivert kutyus, szívszorítón felnyüszít.

Remus megszánja. Odanyújtja a kisujját neki.

Mikor jelez az óra, Sirius még mindig azt a kisujjat szorongatja. Az igazság az, hogy az elmúlt tíz percben félreérthető módon simogatta. Puszilgatta. Mikor a szájába akarta venni, Remus megfenyegette, hogy elveszi. Azóta viszonylag nyugton van, és – Merlinnek hála – immár a sütemény is épségben készen van.

A díszítéssel pedig várniuk kell, amíg kihűl.

Szóval addig van pár szabad percük.

Megint.

*

A karácsonyfa meseszép. Mesebeli szép.

Vékonyka ágai puhán meghajlanak a díszek alatt, gömbök ragyognak, szívecskék szikráznak, csillagok világítanak, Griffendél-büszkeség, szivárványvidámság és hópehelycsillanás, és a mugli díszek nemes, egyszerű bája, pasztellfinomsága – és persze James szarvasa a tetején, ami túlságosan nagy, és idegesítően mindentudó a vigyora, és részegen dülöngélő táncra perdülve forog körbe-körbe időről időre.

Talán kicsit kusza, talán kicsit vézna, talán kicsit csálé, talán nem való akármilyen képeslapra, de meseszép kis karácsonyfa. Büszkék rá.

– Az első karácsonyfánk – sóhajtja Remus, és nekidől Sirius mellkasának.

– Az első karácsonyfánk – ismétli Sirius, és átfogja Remus derekát.

– Az első karácsonyunk az otthonunkban.

– Az első karácsonyunk az otthonunkban.

– A mi közös karácsonyunk, a mi közös otthonunkban.

– A mi közös karácsonyunk, a mi közös otthonunkban.

– Szeretlek – hunyorog fel Remus Siriusra.

Sirius féloldalasan vigyorog rá: szép csapda volt, ismeri el.

– Szeretlek – mondja aztán, és cuppanós csókot nyom Remus arcára.

Jó érzés, hogy kimondta.

Remus persze anélkül is tudja.

De most kimondta. Elvégre, mégiscsak karácsony van. Ilyenkor belefér.

Az első karácsonyuk az otthonukban az első karácsonyfájukkal meseszép.

(Szóval egy újabb „szeretlek” és egy „nagyon szeretlek” még bőven belefér.)

(A karácsonyfa pedig egyértelműen… )

– Cuki.