"... minden nap halloween"

Három halloween – és még sok másik. Roxfort és Roxfort után, háborúemlítés, mozizás, és az az éjszaka.

(Szégyellem magam, mert erre az alkalomra (ezekre az alkalmakra, mert Sirius szülinapjára valószínűleg nem lesz már időm pötyögni semmit :() illett volna valami mélyebb bigyót hozni, de csak ennyire futotta, ez is utolsó pillanatos rögtönzés volt. Bocsánat. :()

– Lehetne minden nap halloween – mondta Sirius. Szép arcú fiú volt, és ez valamiért zavarta (zavarba hozta) Remust.

– Egyik nap karácsony, másik nap halloween – kontrázott rá James. – És Valentin-nap, néha – tette hozzá, széles vigyort villantva a majdnem velük szemben ülő, Lily nevű lány felé. Egy félig megrágott gumicukor-pókláb rögtön kihasználta a lehetőséget: megszökött a fogai közül, és az orrlyukában próbált menedékre lelni. James a nyelvével utána nyúlkálva, bandzsítva igyekezett visszaterelni. Lily a kezdeti megrökönyödésben még szemforgatni is elfelejtett; olyan fintorral nézte pár másodpercig a mutatványt, mintha valami orrfacsaró bűzbe burkolózó, ép ésszel felfoghatatlan jelenetnek lett volna a szemtanúja, egy olyan jelenetnek, amit legszívesebben azonnal el is felejtett volna, de hiába, mert örökre beleégett a retinájába – aztán elfordította a fejét. Pont az előtt, hogy Sirius segítőkészen kirángatta James orrából, és visszatömködte a szájába a lázadó édességet.

– És szülinap. Az fontos, az is kell – egészítette ki közben a kívánságlistát Peter. Annyira lefoglalta a tányérját sűrű, ragacsos epersziruppal elárasztó zombisüti boncolása, hogy teljesen lemaradt az iménti attrakcióról.

– Ősöregek lennénk, ha egy évben több szülinapunk lenne – hívta fel rá a figyelmét James. Szipogott egyet, aztán megdörzsölte az orrát.

– Ősöregek, de nagykorúak – jegyezte meg Sirius. – Varázsolhatnánk sulin kívül. Meg csinálhatnánk egy csomó mást is. – Megeresztett egy féloldalas mosolyt, és Remus nem értette, miért olyan nehéz levennie róla a szemét.

– És te, Mr. Titokzatos Hallgatás? Te mit szeretnél?

– Remusnak hívják – komorult el James egyetlen pillanat alatt. – Ne kezdd megint.

– Tudom én azt – vont vállat Sirius. – De attól még lehet becézni.

– Ez nem becenév.

– De legalább mosolyog ilyenkor.

– Én nem változtatnék semmit az ünnepeken – szólt közbe Remus halkan, de határozottan. Inkább szolgáljon beszédtémául a halloween és a karácsony, mint ő. – Szerintem mindben van valami izgalmas és szép, és szeretem, hogy mindet másért lehet várni.

– De mi a kedvenced? – érdeklődött a zombiagynak álcázott marcipánon csámcsogó Peter.

– Én kitalálom! – Sirius akkora lendülettel fordult felé, hogy Remus majdnem leesett a padról. Talán ettől tódult az arcába a vér, talán attól, ahogy Sirius lassú, kritikus kíváncsisággal végigmérte őt. Nem voltak barátai, nem szokott hozzá a vele egykorúak néha már-már tolakodóan fesztelen társaságához, biztos csak ezért érezte magát olyan furcsán kellemetlenül. És mert volt valami kifürkészhetetlen, egyszerre aggodalomra és bizalomra is okot adó talány a rá szegeződő szürke szemekben, amik mintha egészen más titkokat próbáltak volna megfejteni benne... – Karácsony. Lefogadom, hogy a karácsony.

– Miben fogadsz? – kotyogott bele James.

– Egy csókban a fagyöngy alatt! – Peternek eperszirup-vér bugyborékolt elő a szájából, úgy vihogott.

– Pfuj, azt nem! – grimaszolt Sirius nevetve, majd Remusra nézett újra. Különös fény csillogott a szemében. – Na, eltaláltam?

– Igen.

– Illik hozzád – folytatta még mindig azzal a különös, melengető tekintettel.

– Illik?

– Aha. Nem ezek a puccos karácsonyi összejövetelek, mint nálunk, hanem olyan, amilyet egyszer egy mugli képeslapon láttam. Az olyan csendes volt és egyszerűen szép. Szeretnék egyszer egy olyan karácsonyt – tette hozzá elmerengve, de a pillantását Remuson felejtette.

– Én is jobban szeretem a forrócsokit a sütőtöklénél – csacsogott Peter közbe –, de a karácsony olyan uncsi. A szörnyek és a rémes és undorító dolgok sokkal izgibbek!

– Nézz rá Pipogyuszra, az folyton rémes és undorító – javasolta James. A vidám zsibongás és evőeszközcsattogás elnyelte a szavait, mielőtt Lily Evans fülébe juthattak volna; valószínűleg ezért nem végezte sütőtöklétől csöpögő tincsekkel.

Nevetgéltek és beszélgettek még tovább, de Remus már nem figyelt rájuk. Úgy tett, mintha a mennyezeten gomolygó komor viharfelhők, vagy a töklámpások fényét borzolva repkedő denevérek nyűgöznék le ennyire, miközben izgatottan és félve fogalmazgatta magában a kérdést, amiről pontosan tudta, hogy sosem merné feltenni: hogy hogyan hívja meg magukhoz Siriust, és talán a másik két fiút is egy csendes és egyszerűen szép karácsonyra. (És hogy vajon mennyire találnák rémesnek és undorítónak, ha megtudnák, hogy egy valódi szörnyeteggel alszanak egy szobában, és ülnek egy asztalnál most is…)

*

– Lehetne minden nap halloween – csodálkozott rá Sirius gyermeki rajongással a halloween tiszteletére horror-dekorációba borult mugli mozira. Lily pedig saját magán és Remuson csodálkozott, amiért nem jutott eddig eszükbe Jamest és Siriust moziba hozni. A jegyet azért úgy kérte, hogy lehetőleg ne üljön a közelükben senki.

– Halloweent nézünk halloweenkor – vonta le a következtetést James, mikor már jó tíz perce stírölte a jegyet, a moziműsort és a filmplakátokat. – Ez milyen vicces már!

Sirius ugatva nevetett. Az előtérben az is feléjük fordult, aki eddig nem őket nézte. Lily és Remus összemosolyogtak a popcornos sorban állva – elnézően és kissé elbizonytalanodva. Hogy mégsem volt olyan jó ötlet Jamest és Siriust moziba (ráadásul pont egy horrorfilmre) hozni, az azonnal nyilvánvalóvá vált, amint helyet foglaltak odabent.

– De a végén hátra tudunk menni? – Sirius a nyakát nyújtogatva ficánkolt a székben.

– Majd megbeszéljük – pisszegte le Remus.

– De ígérd meg, hogy a végén hátramegyünk!

– Megyünk, csak most csend – hagyta rá Remus.

– Mit akartok ti csinálni hátul? – érdeklődte meg James olyan diszkréten, hogy mindössze kétszer visszhangozta a moziterem. Most már tényleg őket nézte mindenki, rosszallással és megbotránkozással vegyes kíváncsisággal. Remus ösztönösen lejjebb süllyedt a székben.

– Meg akarja nézni, hogy hogy működik a vetítőgép – felelte fojtott hangon.

– A micsinálógép?

– Amiből átmegy a kép a vászonra. Oda – mutatta és magyarázta Sirius lelkesen. – Baromi jó találmány lehet, egy szerkezet, amit egy csomó kis alkatrész működtet, és azok között történik a film ilyen kicsiben, a gép pedig felnagyítja és felteszi a vászonra az egészet.

– Igazából egy hosszú szalagon vannak a filmkock... a képek és a hangsáv, és azt játssza le a vetítő – korrigálta finoman Lily, aztán kihasználva, hogy lekapcsolták a világítást, maguk köré szórt egy hangszigetelő bűbájt.

– A kisgyerek a gyilkos!?

– Tapmancs, nézd a filmet.

– Megszökött? Basszus, tuti megszökött!

– James. Nézd, ne beszélj.

– Így szökik meg? Most meg fogja ölni?

– James!

– Durva ez a zene...

– Ühüm. Nézd a filmet.

– Ott van bent? Miért veszi így a levegőt?

– Maszk van rajta. Láttam az egyik plakáton. Most mi fog történni? 

– Remus, most mi fog történni?

– Nem tudom, én is most látom először.

– Lily?

– Csak öt percig maradjatok csendben, jó? Öt percig.

– Ott van! Láttátok, ott volt!

– Igen, Ágas, láttuk...

– Pisilni kell.

– Nekem is.

– Mondtam, hogy menjetek el a film előtt.

– De akkor még nem kellett.

– Bírjátok ki.

– Ott van a kocsiban! De ott van a kocsiban! Nézz már hátra, bazmeg!

– Sirius!

– Az nem igazi vér. Ez csak ilyen filmes trükk!

– Sejtettük, drágám.

– Én nem ijednék meg tőle.

– Én se.

– Tapmancs, tedd el a pálcát. Ágas, te is.

– Hát ilyen nincs. Megöleti magát, mint egy hülye. Érted, az oké, ha feláldozza magát, és meghal, hogy a barátnője közben el tudjon menekülni, de így... 

– Ez csak egy film...

– Áááá! – Utólag megoszlottak a vélemények, hogy a két rettenthetetlen hős lovag közül ki visított hangosabban és ki előbb (Sirius előbb és James hangosabban), az viszont vitathatatlan (és feledhetetlen) tény volt, hogy Sirius felpattant ijedtében, minek következtében a popcorn részben a földön kötött ki, részben James ölében, James pedig teljes egészében Lily ölében. Ez volt az a pillanat, mikor Lilynek minden maradék kétsége elpárolgott afelől, hogy élete legjobb döntése volt megadni magának a lehetőséget, hogy beleszeressen James Potterbe.

*

– Lehetne minden nap halloween – gondolta Sirius. Állandó féltés és gyanakvás helyett egy éjszakányi rémület az egész évben, az is csak játék, cukorka és csíny.

Már csokoládé sem volt otthon.

Lassan kikopott az otthonukból minden, ami Remus, ahogy az illatát is elfelejtette már a párnája és a közös takaró, olyan gyakran töltötte valahol máshol (olyan ritkán töltötték együtt) az éjszakát. Talán az lett volna a legjobb, ha ő is elfelejti; pálcát szorít a halántékához, és Remusszal együtt elveszíti a legnagyobb örömét és fájdalmát (Remusszal együtt elveszíti önmagát), mert amíg emlékszik rá, addig keresni fogja őt (szeretni fogja őt), ahogy mindig, mindenhol őt keresi. Találjon rá Remus. És találjon rá Voldemort, ha ezt akarja, ha valóban képes rá – ez egy próbatétel, utolsó esély és utolsó remény, hogy képes-e őt tényleg feladni, hogy képes-e őket tényleg elárulni... Jamesék már biztonságban vannak, csak ez számít, az ő életükkel nem játszik. A sajátja pedig így is, úgy is túlságosan összefonódott már Remuséval ahhoz, hogy az árulását túlélje.

Nem bírta tovább az üres lakásban.

Farmer, bakancs, bőrdzseki. A pólóját sem ártott volna átvenni, izzadtságtól volt nyirkos, vagy észrevétlenül elsírt könnyektől talán, de nem számított már. Berúgta a motort, és elindult Peter búvóhelye felé. Feltámadt a szél, csípte az arcát, a szemét. Ezek szerint tényleg sírt. Mugli gyerekek varázslónak, boszorkánynak, vérfarkasnak öltözve jártak házról házra.

Peternél üres lakás várta.

Átkozva magát és a világot száguldott Godric's Hollow-ba. A motor máskor kéjesen dorombolt alatta, most szűkölt és morgott, mint egy csapdába esett, rettegő vadállat.

A romok közé lépve mintha egy rémálomban botladozott volna. Mert ez nem történhetett meg, ez nem lehet a valóság, nem lehet, nem lehet. James üveges tekintetébe nézve csak fojtogató idegenséget és értetlen ürességet érzett, mintha valami... mintha minden felismerhetetlen, metsző és dermesztő darabkákra törött volna. Nem bírta megérinteni, magához ölelni, mert csak a valóságot lehet érinteni és ölelni. 

Odafent egy kisgyerek kétségbeesetten sírt.

Odafent Harry sírt, élt és sírt, kétségbeesetten és szemrehányóan, amiért Lily ott aludt a földön előtte, és nem mozdult, nem kelt fel hozzá. Sirius remegett. Az egész testét néma zokogás rázta, könnyeknél mélyebb fájdalom, felfoghatatlan veszteség és emésztő önvád. Megválaszolhatatlan miértek.

– Hadd vigyem el őt, Hagrid, bízd őt rám, vigyázni fogok rá, Remusszal vigyázni fogunk rá, Remusszal felneveljük, a családja leszünk, Remusban bízz legalább...

(Ha már én nem bíztam eléggé benne. Kettőnkben.)

*

Az Azkabanban minden nap halloween.