Emlékbuborékok 1-2 (töredékek)

Ez elvileg egy kisregény lett volna a Jamesék esküvőjétől egészen Harry keresztelőjéig terjedő időszakról.

Ez gyakorlatilag egy kisregény lett volna Sirius hajáról (téves infón alapuló kisregény ráadásul: úgy emlékeztem, hogy Siriusnak a Jamesék esküvőjén készült fotón volt rövid a haja, de azóta utánanéztem, és kiderült, hogy nem azon, hanem a főnix rendjés fényképen. :$).

Valójában ez egy olyan kisregény, ami sosem fog megszületni, mert 4-5 éve nem haladtam vele, és már motivációm sincs, hogy megírjam olyannak, amilyennek eredetileg terveztem. Néhány rövidke töredék-jelenetke készült el belőle csupán - ezeket most összeszedtem, sorba rendeztem, kicsinosítottam kicsit, hátha találtok bennük valamit, ami elgondolkodtat a fiúk kapcsolatáról, vagy netalántán tetszik. :)   

1

– Áúáúáú! – jajdul fel Sirius, olyan hirtelen és olyan keservesen, hogy Remusnak ijedtében megbicsaklik a könyöke. Teljes súlyával rázuhan. Sirius erre felnyög, elakadó lélegzettel, csodálkozón, valahol a fájdalom és a meglepően intenzív élvezet határán, és egy pillanatra még a jajgatásról is megfeledkezik. Csukva vannak a szemei, és ha mondott is valamit, szavai elvesztek a kábulat ködében, Remus csak pihegő párájukat érzi. Az izmait próbálja megfejteni, mert ha van olyan titkos nyelv a világon, aminek ő az egyetlen tudója, aminek az ismeretében különlegesnek és büszkének érezheti magát, az Sirius teste. Ő az egyetlen, aki ennek a testnek a titkait megfejtette.

Sirius izmai a legősibb, legtisztább módokon, mindig őszintén üzennek. (ismered a kelletlen-kellemetlen feszülésüket, amikor az ajkai makacsul hallgatnak, mert annyira félt téged saját magadtól, a bűntudattól és az önvádtól, hogy sosem rója fel neked, ha túl mohón szereted, ismered a sóvár remegésüket, mikor ugyanazok az ajkak zihálva elnyílnak, ismered a kéjes vonaglásukat, mikor a nyakadat cirógató sóhajokban a saját neved zilált töredékeit fedezed fel, és ismered az érzést, mikor Sirius teste egyetlen, mindenható izomként rándul össze, és lüktetve húz magához-magában még mélyebbre...) Valahonnan a mostani érzés, ez a görcsös, egyszerre ragaszkodó és ellenálló feszülés is ismerős, de Remus még túl bódult a szerelemtől ahhoz, hogy értelmezze.

– Fáj? Durva voltam? – aggodalmaskodik, közben igyekszik feltápászkodni. Hisztérikusan remegnek a mozdulatai. – Bocsáss meg… Nagyon rossz?

Sirius válaszul mormog valamit; Remus egy szavát sem érti, túlságosan lefoglalja a művelet, hogy maga alá húzza a karját, és megtámaszkodjon rajta, viszonylag stabilan, Sirius arca mellett. Reszketőn feszülnek az izmai, ahogy ránehezedik. És Sirius felnyüszít megint.

– Hu-hu-húzod... – préseli ki a fogai között.

– Mi? – Remus tekintete kétségbeesve cikázik a testükön, szabad kezének érintése riadtan iramodik utána. Nem érti. Semmit nem ért, legfőképpen azt nem, hogy ha fájdalmat okoz neki (és egyértelműen fájdalmat okozol neki), Sirius miért szorítja olyan kitartóan (olyan szerelmesen) magához mégis.

– A hajamat... húzod... a hajamat...

Eltelik egy másodperc, kettő és három, mire Remus megérti.

– Oh – szakad ki belőle a megkönnyebbült sóhaj, és nekiáll, hogy óvatosan kiszabadítsa nyirkos ujjait a hajszálak erdejéből. Erdő, erdő, esőerdő. Kapaszkodó fekete liánok, fojtón tekergő koromkígyók – Sirius haja puha, buja esőerdő éjszaka. Sirius azt ígérte, egyszer, majd, amikor (ha…) ennek itt vége lesz, elutaznak együtt a világ másik felére, egy mágia nélkül is varázslatos, érintetlen vidékre. Remus kíváncsi az egzotikus virágok illatára: csukott szemmel, mélyen szívná magába, hogy minden sejtjét átmossa. (megtisztítsa.) Érzéki illat lehet, mégis megrendítően tiszta. Olyan lehet, mint Sirius csókja. Sirius valószínűleg csillagok alatt, tengerben és parti homokban átszeretkezett éjszakákra vágyna. A bőrének már most olyan az illata, mintha a fáradt angol nap helyett egész délután ragyogó fényben sütkérezett volna. Napmeleg az ajka és csupa ígéret a csókja: menedéket ígér, szabadságot és biztonságot, virágokat és tengert, és hogy egyszer még ennek is vége lesz. (és hogy ti itt lesztek egymásnak akkor is.)

– Baj van? – Nem illik a kérdés Sirius szájába („Nincs baj.” – ezt szereted ezekről az ajkakról hallani), mégis, egyre gyakrabban kérdezi.

Remus megrázza a fejét válaszul. Elterelő hadműveletbe kezd, és puszikörútra indul az alatta heverő testen: csókot lehel Sirius nyakára, puszit nyom a vállára, a mellkasára, a szíve fölé, a mellbimbójára, azokra a pontokra, a közös kis titkaikra, ahol Sirius a legjobban szereti a csókjait érezni, majd gondosan félresöpri a haját, a kezét becsúsztatja a háta alá, és magához öleli. Az arcán érzi, ahogy Sirius elmosolyodik. A dereka köré fonódnak a combjai, az ujjai közé az ujjai. Siriusszal művészet a szerelem, érzéki tánc a birtoklás állatias aktusa helyett (a farkas nem képes máshogy szeretni) (a farkas nem képes szeretni), és a teste maga a tökéletes műalkotás. Élő, lélegző szobor, forró és selymes márványból. Remus elhúzódik, hogy gyönyörködjön benne. Az arcát nézi, a párnán szétterülő haját, a csontjai vonalát, az izmai domborulatát, a süllyedő-emelkedő hasfalát. Rásimítja a kezét. Sirius felkuncog, ahogy az ujjai araszolva megindulnak a bordái felé.

– Ez alattomos volt, hé – nevet, aztán elhalványul a mosolya, mint amikor komor felhő úszik a nap elé, mikor észreveszi, hogy Remus nem nevet vele; a pillantását is kerüli, a kezét nézi megbabonázva Sirius bordái fölött. Sirius felsóhajt. Kezdődik. Megint… Megcirógatja Remus nyakán a pihéket. – Elmondod, hogy mi jár ilyenkor a fejedben?

Remus kellemesen borzong bele az érintésbe, míg a szavakat keresi. Sirius szíve ott lüktet a tenyerében. Megindító az odaadása és a bizalma. (képtelen vagy betelni a percekkel, mikor a karjaidban tarthatod) (mikor megrészegít a dominancia mámora) (mikor elcsitítja a felelősség tudata) (ha egyszer összeszámolnád, vajon hány józan pillanatot, hány emléket vesz el tőled az, ami vagy...) Sirius szíve ott lüktet a tenyerében. Egy életet tart a kezében.

Sirius ujjai leereszkednek közben az arcára; gyöngéden rajzolja körbe Remus száját, mintha így próbálná megkaparintani a választ, őszintén és egészben, még mielőtt visszanyelhetne belőle bármit is. Remus belecsókol inkább a tenyerébe. Sirius homlokán válaszul megjelenik egy ránc (jól ismered már. egyre gyakoribb vendég nálatok, mióta a háború árnyai, a bizonytalanság és fenyegetettség beférkőznek az ölelkezéseitekbe is) (és végül mégis mindig Sirius az, aki addig ölel, míg a háborúról, a farkasról és mindenről megfeledkezel) (ő ad menedéket neked, pedig neki sincs hová menekülnie), Remus kisimogatja onnan.

– Te – mondja végül, és Sirius úgy tesz, mint aki elhiszi. Elhiteti magával, hogy elhiszi. Remus hálás neki. Hagyja, hogy közel húzza magához, nézi, ahogy a mosolya újra kiszelesedik. Hódító, incselkedő, magabiztos. Sirius.

– Az jó – fonja Sirius még szorosabban (még ragaszkodóbban) (még kapaszkodóbban) Remus nyaka köré a karjait. – De tudod, mi az, ami még jobb? Hogy több vagyok puszta gondolatnál. Testem is. Ilyen – biccent maga felé, pontosan a felé a pont felé, ahol egymáshoz simulnak. – Tudom, hogy hihetetlen, néha még engem is meglep, de...

Remus egy csókkal elhallgattatja.

Óvatosan gördül az oldalára, a száját végig Sirius száján tartva. A mozdulat egyszer csak megakad. Sirius haja beragadt. A karjukba, vállukba gubancolódva, izzadtságcseppekbe tapad. Gurulnak ide-oda, és nevetnek, mert nincs meghittebb annál, mint amikor játékká szelídül a szerelmeskedés.

*

– Tapmancs, így nem tudok aludni. – Remus egyszerre bosszankodik és kacag. – Csinálj vele valamit.

– Hm? – Sirius álmosan dünnyög hátra, nem is fordul meg, csak beletörleszkedik még jobban Remus ölébe. (cseles.) (saját magadnál is jobban ismer talán, és mégsem ismer még eléggé.) 

Remus nem hagyja magát.

– Tele van vele – túr Sirius hajába – a szám.

– Az jó – motyog Sirius. – Szeretem, amikor tele van velem a szád.

– Disznó – konstatálja Remus.

– Kutya – kéri ki magának Sirius valamivel élénkebben.

– Rossz kutya.

Sirius erre már hátrafordul – és beveti a szívszaggatóan bánatos kiskutyaszemeket. Remus szemforgatással felel:

– Ne gyere ezzel a kivert kölyökkutya nézéseddel nekem. Nálam már rég nem működik.

(dehogynem.)

Sirius megereszt egy álmos, szemöldökemelgetős félmosolyt.

– Milyen?

– Bolond. – Remus játékosan beleöklöz a vállába. Sirius vigyorogva zuhan vissza a párnára és Remus karjára. A haja pedig az arcába. (ha tudna, most biztosan az is vigyorogna...) – Legalább éjszakára fognád össze – méltatlankodik tovább Remus.

– Az nem áll jól.

– Csak én látom.

– Pont ez az.

– Befonhatom?

– Azt mernéd.

– Ha nem csinálsz vele valamit, nem alszunk többet így – adja ki az ultimátumot, és hátat fordít Siriusnak. Sirius kiskutyatekintetében a világ minden fájdalmát és ártatlanságát megcsillantva hajol fölé. A haja függönyként hull Remus arca elé.

– Dedede én akarok lenni a kiskifli – siránkozik.

– Az lehet, én viszont nem akarom a hajadat enni – fúj egyet Remus. A függöny megrebben, majd visszahull. Remus megelégeli. Kerít egy hajgumit, összefogja Sirius haját, előbb lófarokba, aztán csinos kontyba. Befonni végül nem fonja, szóval Sirius hagyja. Aztán kiszedi. A hátára fekszik, Remust a hasára fekteti.

– Megfelel? – kérdi durcásan.

– Tökéletes – dünnyögi Remus, a simítása végigsiklik Sirius hasfalán. Forró a bőre, és forró a csókja a homlokán. (tökéletes.)

(– Szeretlek – suttogja Sirius félálomban, mikor azt hiszi, nem hallod már.)

*

– Meglepetés! – löki be másnap Sirius az ajtót.

Remus kiejti a teát a kezéből.

*

James felvisít, amikor meglátja.

Lily alapos szemrevételezés után arra jut, hogy így talán kulturáltabban néz ki valamivel, szinte már emberformája van.

Peter meg sem ismeri.

Remusnak tulajdonképpen mindegy, így is, úgy is szereti.

– De pont az esküvőnk előtt kellett ezt csinálnod magadból – sivalkodik James négy és fél órával később is.

– Ez most úgy hangzott, mintha a mi esküvőnk lenne – jegyzi meg Sirius.

– Nem lepne meg, ha végül inkább úgy döntenétek – nevet Lily. Remusszal az oldalán érkezik, porcukor ragadt a rúzsába, Remus ingujján csokimaszat éktelenkedik. Megdézsmálták a sütit. – Na és ti?

– Mi mi? – Sirius értetlenkedik.

– Lagzi.

– Mi?

– Ti.

– Nekünk nem kell papír arról, hogy szeretjük egymást – kéri ki magának, és kihúzza magát büszkén.

– Nem a papír a fontos...

– Hanem a fotó! – lebegtet meg egy fényképezőgépet James.

Remus lefényképezi Lilyt és Jamest és Siriust, Lily lefényképezi Remust és Siriust.

A fotózkodás után Sirius közli, hogy Lilynek amúgy egyáltalán nem áll jól a rúzs. Lily megkérdezi, hogy szeretné-e, ha inkább őt rúzsozná ki. Sirius hezitál. Aztán igent mond.

Aztán lemossák mindketten.

*

– Te is szeretnél ilyet?

– Milyet?

– Esküvőt.

– Ez... ez nagy dolog, egy esküvő. Egy életre szóló döntés.

– Én már akkor döntöttem, mikor Evans még reflexből ganajtúróvá változtatta Ágast.

– Nem őt változtatta ganajtúróvá. Egy hatalmas ganajtúrót varázsolt elő, ami aztán végiggörgette őt a folyosón.

– Tényleg úgy volt.

– Ühüm.

– Tulajdonképpen nem is olyan rossz.

– Hogy?

– Hogy Evans az. Ha már valakinek lennie kell, akkor nem is olyan rossz, hogy ő az.

*

– Á, hagyjad. – Sirius fintorog. Sirius azzal a nemtörődömségnek álcázott fintorával fintorog, mikor legbelül valószínűleg úgy toporzékol és zokog, mint egy kisgyerek, akitől elragadta a vadonatúj lufiját egy aljas széllökés. Eltolja magától Remust finoman, és a takaróért nyúl, hogy elrejtse a tragédia nyomait is.

Remus nem hagyja.

– Meggyógyítom – közli elszántan, mint a lehetetlent nem ismerő mesebeli hős lovag, és minden nyelvtudását bevetve olyan hosszú, olyan mély és olyan érzéki ébresztőcsókkal próbálkozik, amitől száz Csipkerózsika is sárkányriasztó lendülettel pattanna ki az ágyból. Sirius felsóhajt, rekedten és valahonnan egészen bentről, onnan, ahová csak azt engedjük be, aki előtt nem félünk teljesen védtelennek és csupasznak mutatkozni. Az ujjai ösztönösen keresik Remus szabad kezének ujjait. (így tudsz visszaadni valamit abból, amit tőle kapsz.) A tragédia azonban, úgy tűnik, megmakacsolta magát (pedig nem is hívtad Csipkerózsikának.) (hangosan.), Remus felvakarva töpreng az egyértelműen változatlan helyzet fölött. – Hm – összegzi az egyértelműen változatlan helyzetet.

Sirius egyszerre megszeppenten és megsemmisülten bámul a végtelenbe vagy a semmibe.

– Ez tönkrement – vonja le a következtetést olyan drámaian, hogy Remus felnevet.

– Itt van baj – simítja Sirius szívére a tenyerét, miközben felkúszik hozzá, majd megkocogtatja a homlokát: – Vagy itt?

– Nem tudom – Sirius vállat von. (Sirius másodperceken belül ki fog fakadni.) – Biztos csak a tudat, hogy Ágaséknak is most van a nászéjszakájuk... – borzong meg, aztán a nyomatékosítás kedvéért még öklendezést is imitál. (Sirius mindent túlzásba visz, mikor zavarban van.) (és akkor is, amikor nincs.)

– Nem hiszem, hogy ez lenne az első éjszaka, mikor ugyanazt csinálnánk – hívja fel rá a figyelmét Remus. Megvárja, míg Sirius látványosan kiszörnyülködi magát, aztán hozzáteszi: – Mondjuk ahogy elnéztem ma őket, szerintem örültek, hogy bezuhanhattak az ágyba, és már rég édesdeden durmolnak.

– Milyen esküvő az, ahol egy kortyot sem ittunk, és este tízkor már ágyban van mindenki? – fakad ki Sirius, és úgy néz Remusra, mint egy elveszett, elárvult kiskutya, aki balszerencséjére éppen tőle várna segítséget. Remus megcirógatja a kézfejét, mert másban, másként nem tud segíteni. (mert még együtt is túl kevesek vagytok ahhoz, hogy ezen lehessen segíteni.)

– Olyan, amilyet háború idején kötnek.

Sirius elfordítja a fejét. Felrajzolja a profilját a szekrényajtóra a holdfény, felnagyítja az apró törést az orra ívében az árnyék. (egy mugli legenda szerint így született az első festmény. egy szerelmes körberajzolta kedvese falra vetült árnyképét, hogy az elmúlt pillanatot megragadva a hiányából emlékezzen rá örökké.) Gyönyörűszép.

– Sietünk az életünkkel, Remus. Menekülünk. Valami elől vagy valami felé, nem tudom, de talán rossz felé futunk. Nem jól van ez így – folytatja rövid szünet után. A plafont nézik mind a ketten. (biztos vagy benne, hogy nem ugyanazt látjátok a repedésekben.) (abban már nem vagy biztos, hogy melyikőtök látomása lehet sötétebb.) – Ágasból férj lett. Jövőre talán már apa lesz, ha ez így megy tovább. Én meg impotens lettem – sóhajtja Sirius, lepislog, és grimaszol látványosan még egyet.

– Csipkerózsikán szerintem tudnék segíteni – jegyzi meg Remus, csak úgy mellékesen. (nem akarod, hogy még mélyebbre süllyedjen, ma éjjel főleg nem. ha a csókjaid nem váltak be, talán a nevetéssel majd kimented.)

– Csipke... MI?! – visszhangzik a sikeres mentőakció eredményétől élesen a szoba. (ha a vidéki házikó helyett azt a belvárosi kuckót béreltétek volna ki, a szomszédok most átkopogtattak volna) (a szomszédok valószínűleg gyakran átkopogtattak volna...)

– Alvó szépség? – Remus beveti azt a mosolyát, amitől normál körülmények között az alvó szépség menten éberen érdeklődő szépség lenne. 

Sirius felugat-felkacag.

– Inkább ne adj Neki nevet.

– Neki?

– Neki.

– A nagy Ő? – somolyog Remus tovább.

Sirius felméri odalent a helyzetet.

– A kis Ő? – javasolja inkább grimaszolva.

Remus rásimítja a tenyerét a szóban forgó testrészre, mielőtt még jobban megsértődne.

– A pont tökéletes Ő – súgja Sirius fülébe egy arcra puszi kíséretében, mint egy titkos szerelmi vallomást (hát, tulajdonképpen nem elhanyagolható része a szerelem-csomagnak) (csak rég nem titok már ez a vallomás). – Minden úgy lesz, ahogy eddig volt. Ne aggódj emiatt.

– Nem akarom, hogy úgy legyen, mint eddig. Azt akarom, hogy jobb legyen, mint eddig – mondja Sirius. Egyszerű, őszinte szavak, pont, mint amilyen a leplezetlen pőresége is. Kap érte még egy puszit.

– Nincsenek titkaink? – Remus a kérdést játékosnak szánja, őt is meglepi az aggodalom a hangjában. A kerti fák leveleit borzolja a szél, tekereg a testükön a holdfény. Mintha vacognának, olyan. (mikor a nevetéstől táncoltak rajtatok az árnyak, olyan volt akkor is.) Ő nyúl ezúttal a takaróért, hogy elrejtse a holdat és magát, de akkor megérzi Sirius tenyerét a karján, derekán. Enged neki. Visszadől a hátára, és odakínálja magát merőn a holdnak és a hasára sikló érintésnek. Sirius nem szól semmit, csak ül fölötte, érinti és nézi, csodálón, csodálkozón és szórakozottan, mintha nem tudná, hol simítsa, hol kezdje, mintha mindenét akarná egyszerre. 

– Nincsenek titkaink – ismétli végül.

Remus bólint. Végigcirógat Sirius hátán, fel a gerince mentén, ösztönösen túr, markol a hajába. Szokatlanul rövid tincsek között keresnek kétségbeesett kapaszkodót az ujjai.

– Elárulhatok akkor valamit?

– Mhm... – dünnyög Sirius, ahogy lehajol hozzá és tovább cirógatja. Nem figyelsz rám, fut át Remus egyre vágyködösebb gondolatai között, aztán helyesbít magában: túlságosan is rám figyelsz... A tört holdsugarak élesek, Sirius ujja végigkövet Remus hasán egy sebhelyet, nyomába szegődnek az ajkai. Apró, elmélázó csókokat lehel rá. (sosem kérdezted meg, mire gondol ilyenkor.)

– Hiányzik a hajad.

– Nekem is – pillant és sóhajt fel Sirius szívszaggató tragikummal. – Amúgy szólj, ha fázol.

– Fázok kicsit – füllent Remus, mert tudja, hogy Sirius soha nem mondaná ki, hogy inkább a takaró rejtekébe vágyna most ő is. És mert akarja, hogy Sirius betakargassa, a paplannal, a testével, a melegével, akarja, hogy elbújtassa. (hogy menedéket adjon.) És mert egyszerűen csak jó vele összebújni a takaró alatt. A csillagokat nézi, míg Sirius a mellkasát birizgálja, puszilgatja. Kezd karcolni-csiklandozni a borostája.

(sötétség nélkül nem látnátok a csillagokat.)

– Behúzzam a függönyt?

(senki nem ért úgy, mint Sirius, és senki nem tud úgy félreérteni, mint Sirius)

– Nem kell.

– Biztos?

– Biztos. Sirius?

– Hm?

– Elárulhatok még valamit?

– Mondd.

– Szeretném – mondja ki Remus. (meglepően könnyű és nagyon jó kimondani.) – Szeretném. Nem most. Majd. Ráérünk. De egyszer majd. Szeretném.

A mellkasán érzi, ahogy Sirius elmosolyodik. Irigylésre méltón határozottak még az izmai legapróbb rezdülései is.

– Akkor is, ha Csipkerózsika örök álomra szenderült?– sandít fel Remusra.

– Akkor is, ha bolond vagy – borzol Remus a hajába. Édes, ahogy kócosan mered szanaszét ahelyett, hogy visszahullna a vállára.

– Papírt is szeretnél róla?

– Arról, hogy bolond vagy?

– Ezt most komolyan kérdeztem, hé!

– Azt nekünk nem lehet.

– Majd kitalálok valamit.

– Mindig ezt mondod.

Sirius felkönyököl.

– És mindig kitalálok valamit – jelenti be büszkén, és kitárja a karjait. Remus belebújik az ölelésébe.

– Őrültségeket – kuncogja. 

– Szereted az őrültségeimet. – Önérzetes él zendül Sirius hangjában.

– Szeretem az őrültségeidet – biztosítja Remus. – Ha csak egyszer csókolhatnálak most, hova kérnéd?

– Hova adnád?

Remus elgondolkozik; az érintése követi a gondolatait. Végigsimít Sirius hasfalán, a bordái mentén, a mellkasán, az anyajegyen a mellbimbója alatt (arra esett legelőször a pillantásod, mikor első alkalommal bújtattad ki őt a pólójából), a varázsponton a kulcscsontján (árulkodón nagyot ugrik az ádámcsutkája, ahogy nyel egyet), a másik varázsponton a nyakán (és itt a libabőr máris), egy gyerekkori mágiabaleset nyomán a karján (emlékeztető neki az öccsével elkövetett közös csínyekre), egy harcban szerzett átokhegen az alsó ajkán (emlékeztető neked, hogy ő sem sebezhetetlen, hogy elveszítheted), végül szájon csókolja, lassan és puhán.

– Te? – kérdezi aztán.

Sirius megrázza a fejét.

– Kizárt dolog, hogy meg tudnék állni egynél...

*

Remus reggel arra ébred, hogy valami, valami nagyon ismerős az orrát, száját csiklandozza. Nem nyitja ki a szemét, csak kiszabadítja a kezét Sirius karja alól, hogy elhessegesse. Beleakadnak az ujjai. Meg sem próbálja őket kiszabadítani, inkább még jobban belekapaszkodik; közelebb araszol hozzá, belesóhajt – aztán belefúrja az arcát a Sirius-illatú éjfekete loboncba. Csodálatos dolog a mágia.

2

Szól a rádió.

Remus a kanapén fekszik, a lába túllóg a karfán; bágyadtan biccenti Siriust fenékbe, valahányszor ellibben előtte. Sirius a hetedik és nyolcadik gombóc jégkrémet hozza, akkorák, mintha merőkanállal porciózta volna ki. Valószínűleg merőkanállal porciózta ki.

– Elcsapod a pocakod.

– A mit? – torpan meg Sirius megütközve. Remus a lábfejével a pólója alá bújva megböki a hasát.

– Pocak – mondja, és felnéz azzal a nézésével, amitől Sirius elfelejt nevetni és felháborodni is. Csak áll a kanapé mellett, a kezében tálca, a tálcán két tálka, benne két óriásgombócnyi olvadásnak indult jégkrém. Odakint megdörren az ég, a szobában rekkenő a hőség, fullasztó, nehéz, álmosító levegőt kavar a ventilátor lustán – Sirius ragaszkodik mágia helyett a ventilátorhoz, mert a ventilátor elektromossággal működik. (Sirius ragaszkodik a telefonhoz is – órákig képes elcsacsogni Jamesszel. és még mindig rosszul tartja a kagylót.)

– Így maradj – hadarja végül, az asztalhoz szökken, igazságtalanul ruganyosak a mozdulatai és igazságtalanul szép, a tálcát gyakorlatilag ledobja, csörren-zörren-koccan a fém a virágmintás porcelánhoz (Remus öröksége a nagyszülői házból), az egyik kanál bukfencezik és a földre pottyan: – Az lesz az enyém – jegyzi meg Sirius futólag, közben visszalép a kanapé mellé. Remus talpa rásimul a pocakjára újra. – Szóval pocak... – vonja fel a szemöldökét.

Remus alaposan megtapogatja a szóban forgó területet, mintha nem ismerné Sirius minden egyes porcikáját a saját testénél is jobban. (a saját tested örökre kiszámíthatatlan marad.)

– Poci – kicsinyít, mert mégsem lehet azokat a tökéletesen lapos és kemény izmokat csak úgy lepocakozni.

Sirius ujjai a bokája köré fonódnak alattomban. Ha harc, hát legyen harc.

– Mondd még egyszer.

Legyen harc.

– Poci?

Sirius felszusszan, színpadias lemondással és vérig sértettséggel – aztán felcsillan a szeme, és addig csiklandozza Remus talpát, míg ki nem pirul egészen az arca, míg gyerekek nem lesznek mindketten újra. (olyan rég nevettetek már egyszerre ennyit, hogy beillik hasizom gyakorlatnak is.)

Siriusnak hirtelen ellágyul a vigyora.

– Mi az? – pihegi Remus, miközben helyet szorít neki maga mellett. – Mit nézel így?

– Téged – csüccsen le Sirius, visszahúzza Remus térdeit az ölébe, és azzal a lendülettel át is hajol fölöttük a jégkrémért. – Kisebb vagy nagyobb?

– Vagyis nagyobb vagy még nagyobb?

– Melyiket?

– Mindegy.

A még nagyobb jut Remusnak. Talán mégis nyomott hagyott Sirius hiúságán a pocak. (vagy talán a nagyobb adag fagylaltról való lemondás is része a szerelem-csomagnak.)

– A csokis elfogyott? – tereli el Remus a gondolatait.

– Ühüm. – Sirius a lábával próbálja magához ügyeskedni az asztal alá esett kanalat. – De a vanília amúgy is finomabb.

– Akkor miért a csokisat ettük eddig?

– Mert te azt szereted jobban – navigálja vissza Sirius azokat az elterelt gondolatokat. (a sok apró gesztus, amiket már nem veszel… nem akarsz észrevenni, mind része a szerelem-csomagnak.)

(háború van, és háborúban nem szabad szeretni. és legfőképpen nem szabad szeretve lenni.)

Remus megcirógatja Sirius karját. Aztán emlékezteti, hogy varázslók, és egy könnyed pálcaintéssel megakadályozza a kanál szökési kísérletét; magához hívja, portalanítja, szöszteleníti.

Némán nyammognak a jégrémen, mint akik elfáradtak a nevetésben.

Szól a rádió.

A bemondó neveket sorol, monoton bariton, míg az egyiknél (Amanda. a vezetéknév érthetetlen, valószínűleg francia.) meg nem remeg a hangja. Alig észrevehető szakadás az eltűntek-elhunytak szalagján. Amanda. Talán ismerte. Talán a testvére volt, a barátja, a szerelme, gyerekkori játszópajtása, roxfortos iskolatársa. Valaki, aki fontos volt neki, vagy akinek a neve emlékeztette valakire, aki fontos volt neki. Remus lehunyja a szemét. Megkeseredik a nyelvén olvadó vanília íz.

Arcokat lát maga előtt, egy ideje szokása ez, arcokat képzelni a nevekhez és igazságtalanul megszakadt élettörténeteket, rostról rostra alkotni magában újra minden eltépett életfonalat, és hozzájuk kötni családokat, akik aggódnak, akik gyászolnak, akik csökönyösen remélnek.

A rádió szól.

A fagylalt keserű.

Az ablakon ütemes koppanások.

– Esik? – eszmél fel.

– Szakad. Már egy ideje – Sirius nevet, de hamar lehervad és gondterhelt sóhajtásba fullad a mosolya. Egy pálcaintés, a rádió elhallgat. Jégkrémtől ragacsos csók cuppan Remus térdén. – Tudod, mit nem csináltunk még soha?

Újabban ez Sirius egyik kedvenc mondata.

Őrültebbnél őrültebb dolgok jutnak rendre az eszébe, akkora őrültségek, hogy néha még Remust is sikerül meglepnie velük. Remus szereti – hát, legalábbis elméleti szinten, elképzelni mindenképp szereti… – Sirius őrültségeit. Azt is szereti elképzelni, hogy ezeknek az őrült ötleteknek nincs közük a bizonytalansághoz, amiben élnek, hogy nem tudják, vajon lesz-e még ma este vagy holnap, hogy mennyi minden van, amit nem tapasztalnak meg soha sem ebben az életben. Remus azt is szereti képzelni, hogy amíg együtt vannak, és közös őrültségeket csinálnak, nem érheti őket baj, és Remus azért is szereti Sirius őrültségeit, mert amikor róluk beszél, megcsillan a szemében a régi, kamaszosan pajkos fény. Sirius fénye beragyogja ezt a borult, esőkönnyes délutánt is.

– Mit?

– Sosem csókolóztunk még esőben – jön a válasz, és érkezik vele Sirius keze is; megragadja Remus alkarját, mire feleszmél, már vonszolja is magával az ajtó felé, mint egy cserfes kislány a kedvenc játékbabáját. Egyszerű, ócska rongybaba, Sirius mégis úgy bánik vele, mintha porcelánból volna. (néha nem érted, miért ragaszkodik hozzád annyira.) (hogy miért szeret téged.) (pont téged, csak téged.) A fű hűvös, és nedvesen siklik zoknis talpa alatt, megcsúszik rajta. Sirius elkapja, mert Sirius mindig ott van, hogy elkapja. Az esőcseppekben rezeg az ugatós kacaja. Mint egy könnyű lepel, Remus úgy érzi, egészen beborítja; tele van vele a szeme, a szája, a szíve, a bőrét csiklandozza, és Remus vele együtt kacag. Megcsúszik újra a lába, megcsúsznak az ajkaik egymáson.

– Megint nevetsz – állapítja meg Sirius, és Remus rájön, hogy nem emlékszik, mikor nevetett utoljára egy nap ennyit, így, ilyen felszabadultan. A nevetés jó, valami kiszakad az emberből vele. (ilyenkor még elhiszed, hogy egyszer talán átnevethetitek magatokat egy nyugodtabb életbe.)

– Bolondok vagyunk… – Nyitott szemmel tartja az égnek az arcát; minden csupa víz, elmosódott és sötét, az eső zúgó morajlása olyan békés és nyomasztó egyszerre, mint az óceánfenék fekete csendje. (ha bele lehet fulladni az esőbe és a szerelembe, nem csodálkoznál, ha lassan megfulladnál.) A póló vizesen rátapad, fojtogatja és szorítja, mint egy túl mohó szerető, Sirius tekintete viharos óceán, vad és veszélyes, mindent elnyelő, lenyűgöző mélység.

– Remus… – (Sirius szereti a nevedet ismételgetni. a többiek előtt még rendre Holdsápnak becéz, a Remust a különleges pillanatokra, kettőtöknek tartogatja.) – Remus, hahó!

– Hm?

– Tudom, hogy lélegzetelállító vagyok, de te azért lélegezz, oké? – Sirius a két tenyere közé fogja az arcát, úgy húzza magához. Megrendült mosollyá szelídül a vigyora, ahogy a tekintetük egymásba olvad, az ujjai hátrasiklanak Remus tarkójára, az ajkai közé sóhajtja forrón és puhán: – Basszus, olyan jó, hogy vagy.

Nagyon lágyan csókolja meg, mielőtt Remus válaszolhatna. Csókolóznak a szakadó esőben, nagyon lágyan, egymást ölelve. Sirius tenyere lekalandozik Remus fenekére, de mintha illetlennek ítélné a mohó érintést ehhez a csókhoz, hamar visszarebben az arcára, az állát tartja, a csók lassú és érzéki, mintha a világ legfinomabb fagyaltját ízlelné, és egyszerre kívánná mindent falatját és azt is, hogy el ne fogyjon soha. Sirius röhejesen romantikus néha. Talán még a szőke hercegről és fehér paripáról is álmodik olykor. Remus hercegnek nem herceg, de majdnem szőke, paripa helyett pedig csak egy farkast tud adni. Siriusnak fura az ízlése és vannak megmagyarázhatatlan őrültségei. (képtelenségnek tűnik, hogy egy válogatós és igényes aranyvérű kölyök a szerelemben veled is beérje…)

Mikor elszakadnak egymástól egy pillanatra, hogy levegőhöz jussanak kapkodva, Sirius pillantása olyan éhesen siklik végig Remus testén, hogy kérdés, melyikük a farkas és ki lenne képes a másikat felfalni. Az átázott póló és vékony nadrág alatt nem sok titok maradt, Sirius most már szemérmetlen lassúsággal futtatja végig Remus hátán, fenekén a tenyerét. Libabőr borzong az érintése mentén. Remus körbenéz, mielőtt lehunyja a szemét, a szomszéd néni az ablakból néz, figyelmeztetné Siriust, de akkor megérzi az arcához simulni a mosolyát, hallja a vágytól érces hangját, fülledt-kéjes lehelet cirógat a bőrén:

– Tudod, mit nem csináltunk még soha?

– Mit?

– Sosem szeretkeztünk még esőben... – súgja, és csókolja esőfüggöny mögé bújva, mielőtt Remus a szavai értelmét felfoghatná, szenvedélyesen és mélyen, a keze a hátán, derekán, magához szorítja. Egyszerre sóhajtanak és mosolyognak bele a csókba, ahogy egymáshoz simulnak. Remus ujjai elmerülnek Sirius hajában, hátrafeszíti a fejét, hogy a nyakához férjen; nedves, forró a bőr, részegítő és szédítő, bódító bájital, veszélyesebb mint az Amortentia. Az eső monoton morajlása, a vér zubogása az ereiben – érintéstöredékeket regisztrál csak a tudata: Sirius ajkai az ajkain, a nyakán, a kulcscsontján, a kezei a csípőjén, a lélegzete forrósága az alhasán, a saját ujjai, ahogy elmerülnek a víztől súlyos hajtömegben. Nem tudja őket kiszabadítani, arra eszmél fel. Sirius a felázott gyepen térdel előtte, ruhán keresztül csókolja, ügyetlen sietséggel bontogatja a nadrágja gombját.

– Ne, Tapmancs... – kuncogja Remus bódultan, de az eső elnyeli a hangját, kénytelen határozottabban megismételni. – Sirius, ne!

Sirius tekintete szerelemfátyoltól kába, ahogy felnéz.

– Gyerünk be – mondja, kéri Remus.

Sirius néhány pillanat késéssel, egyetlen bólintással felel. Mozdulni nem mozdul, a fejét ráhajtja Remus combjára, mélyeket lélegez. Remus a háta, a vállai hullámzását figyeli, elmereng, csodálkozik. Mekkora lehet az a vágy, amit ilyen nehéz elcsitítani arra a pár lépés távolságra, míg elérnének az ajtóig… A pihegő másodpercek mozdulatlanságában lecsusszan a karjában, átöleli. Egymást ölelve térdelnek a szakadó esőben. (kiszolgáltatottan, egymást óvva és egymásban védelmet keresve.)

Villám tépi ketté az égboltot, vakító és éles robajjal. Remus összerezzen. Az ilyen viharok arra az éjszakára emlékeztetik, Sirius tudja.

– Tényleg gyerünk be – mondja, és Remus kezéért nyúl, az ujjai az ujjai között, az érintése villámütésként fut át érzékein.

Kizárják az esőt.

A vihart nem tudják.

Sirius megindul a hálószoba felé, Remus visszahúzza, egyetlen pillantással üzen, kihívó és kacér (tudod, hogy mennyire szereti), Sirius válaszul megereszt egy kaján, féloldalas vigyort, aztán már koppan is Remus háta az ajtón, ahogy újból csókolja.

(Kizárták az esőt.)

(A vihart nem tudják.)

Illúziója csak a biztonságnak, amit az otthon melege ad, zárt ajtó, zárt szemek, a világ sötétje kint, a legszínesebb sötét idebent, mintha színe lenne minden ilyenkor feltörő érzésnek, szeretet, csodálat, bizalom, ragaszkodás kékje, zöldje, vöröse – és fekete, Sirius haja vizesen az arcába csapódva, mikor elszakad és elfordul tőle hirtelen.

– Várj itt – kiáltja még hátra, és eltűnik a hálószobában. Remus lehunyja újra a szemét. (mintha a pillanat magányát sem bírnád elviselni) (a pillanatot az esőben, mikor nem tudtál nélküle lélegezni) Soha nem akart senkihez ennyire kötődik, a farkas miatt nem is hitte, hogy akarhat valakihez ennyire kötődni. Azzal nem számolt, hogy lesz majd valaki, akit a farkas is ennyire fog akarni.

Akarni.

(Szeretni.)

Birtokolni.

– Csukott szemmel várod a meglepetést, vagy elképzelted a folytatást? – kuncog Sirius az érzékborzoló kuncogásával.

– Is-is – hazudja Remus, és próbál meggyőzően mosolyogni (mert nem mondhatod el neki, hogy nem tudtál nélküle lélegezni) (mert félsz, hogy egyszer elijeszti őt a ragaszkodásod).

– Nem hiszem, hogy meg tudlak még lepni – sajnálkozik Sirius, miközben térdre ereszkedik előtte, kihámozza Remust a vizesen tapadó nadrágból, egyik láb, másik láb, megtartalak, támaszkodj rám. Elhúzódik picit. Mindig így néz rá, nem puszta vággyal, inkább valamiféle felfoghatatlan és érthetetlen, elfogódott csodálkozással és meghatottsággal, mintha alig hinné el, hogy tényleg őt érintheti, az ő csupasz bőrére simulhatnak az ujjai, az ő sebhelyei rejtőznek szégyellősen a tenyere alá. Megcirógatja őket. – De azért igyekszem majd…

Megdörren az ég, megremeg az ajtó Remus háta mögött.

Belekapaszkodik Sirius hajába, vállába, a csókjai ütemére hullámoznak az izmai, mert Sirius az egész testével csókol, ölel, szeret, mert Sirius mindent egészen és teljesen csinál. Újra és újra megdöbbenti az odaadása. (legszívesebben zokognál) (talán te félsz ragaszkodni)

– Gyere ide – húzza fel magához, és az érintése utat talál Sirius pólója alá a derekán. Lehúzza előbb róla, aztán magáról is a sajátját, egyszerű mozdulat, semmi csábítás, semmi bujaság. Átölelik egymást. Sirius haja becsempészte az esőt, az illatát, a vízcseppek kopogó ütemét, a viharsötét eget, mégis szivárványszikrákat hív létre a közelsége, a bőre melege, az érintése. Remus kitapogatja maguk között az övcsatot, gombot bont és cipzárt, a combjával besegítve, sietve gyűri le Sirius csípőjéről az átnedvesedett farmert.

– Kanapé? – zihálja Sirius két csók között.

– Kanapé.

– Kapaszkodj.

– Mi?

– Repülünk – figyelmeztet, mindkét kezével megszorítja Remus combját-fenekét, és Remus repül. Eltűnik a padló a lábai alól, Sirius izmai megfeszülnek az érintése alatt, a karjai erősek, magasra emelik, a viharfelhők fölé, fel egészen a napig… Remus csillagokat lát a szeme előtt nap helyett. És egy rémült-riadt Siriust, aki féltőn szorítja őt magához. A földön fekszenek.

– Basszus, nagyon fáj? – cirógatja Remus sajgó kobakját.

– Nem – feleli Remus megszeppenten. – De ezzel tényleg megleptél. Azt hittem, elbírsz.

– Megbotlottam – ismeri be Sirius, és egy kínos-bűnbánó grimasz kíséretében a lábuk felé biccent. Remus a szeme sarkából követi a pillantást: Sirius vádliját látja és a bokáját, a bokája köré tekeredve pedig… a nadrágját. Kiszakad belőle a nevetés, mikor megérti, mi történt. Most Sirius az, aki nem nevet vele, óvón rásimítja a tenyerét Remus fejére, közben aggodalmaskodik tovább (miattad lett ilyen… gyenge.) (ezért kérted, hogy soha ne küldjenek titeket közös bevetésekre) – De biztos jól vagy?

– Igen.

– Biztosbiztos?

– Biztosbiztos.

– Akkor folytatjuk? – vigyorodik el, de Remus megragadja a kezét, és összefűzi az ujjaikat, mielőtt azok az ölére simulhatnának.

– Kezdek fázni.

– Ágy?

– Zuhany – nyom egy puszit Sirius szájára. – Közben képzelheted azt, hogy kint vagyunk az esőben…

A zuhanyból végül persze ágy lesz. Aztán újból zuhany.

Remus megszédül, mikor azon kapja magát, hogy mugli rajzfilmek szerelmes betétdalait dudorássza magában, és nem sok választja el attól, hogy szívecskéket rajzoljon a csempére tapadt párába. Elzárja a vizet, kapkodva törölközik. (mert éppen úgy veszíted el magad a szerelemben és Sirius karjában, mint a teliholdas éjszakák öntudatlan ösztönlény-borzalmában.)

Sirius pontosan úgy fekszik az ágyon, ahogy nagyjából tíz perccel ezelőtt hagyta: a feldúlt, hófehér lepedőn sötét glória a haja, kócos, átizzadt és esővizes, markolj-belém éjszaka, elrévedve vigyorog a plafonra, mint akinek meglágyították az agyát a boldogsághormonok, a hold ezüstje márványbőrét nyaldossa, hosszú lábai épp akkora terpeszbe szétvetve, amibe pontosan belesimulna (simult) (és simulni fog, ha még pár percig így bámulod) Remus teste.

– Semmi szemérmesség nem szorult beléd, te – bújik hozzá Remus kuncogva, és egy cuppanós puszival a fülébe csókol, hogy kicsalogassa a szerelmes révedezés illatos-szivárványos habfelhői (emlékfelhők. emlékbuborékok, azok.) közül, ahol egyre többet időzik újabban. Beválik. Sirius duzzogva dörzsöli a fülét.

– Ez aljas volt – nevet aztán azzal a nevetésével, amiben Remus azóta szeretne elmerülni, hogy először meghallotta. (az egyik legkedvesebb emlékbuborékod őrzi a pillanatot) Elmerülne most is benne, de nem lehet, mert újra az a kisfiú fekszik mellette, aki azon a legelső napon olyan térdremegtetően nevetett, és addig nem nyugszik, míg nem végzi Remus is csengő füllel. Fülekkel, mert Siriusnak van egy olyan szokása, mondhatni babonája, hogy mindig eggyel több csókot ad Remusnak, mint ő neki. (most már örökké visszhangozni fogják a dobhártyáid a csókjait.)

– Te amúgy tudod, hogy ez mit jelent?

– Hm?

– Tudod – hangsúlyozza Sirius, és Remus tudja. Felkönyököl, hogy kényelmesen ránézhessen.

– Nagyjából igen, de majd Lily elmagyarázza neked. Fürödj meg – gördül le Siriusról, és azzal a lendülettel gyengéden taszít egyet rajta –, aztán siess vissza.

– Miért akarod ilyen sürgősen lemosni rólam a szerelmünket? – Sirius kényelmesen fekszik, Sirius lusta és mostanra valószínűleg már éhes is, vagyis Sirius viccel, nyafog és drámázik. (te pedig rémeket látsz csak.)

– Mert ragad és reggelre bebüdösödik, és az nem túl idilli.

– Te most… Lebüdösözted a szerelmünket!

– Szagos – finomít Remus, visszahúzza az időközben engedelmes ágyelhagyó mocorgásba kezdő Siriust, majd kitapogatja az éjjeliszekrényen a pálcáját. – Kibírod inkább?

Sirius fintorog válaszul, és fintorog a bőrét csipkedő mágiaszikrák kereszttüzében is.

– Nekem jó vagy szagosan is – dünnyögi aztán. Átöleli Remust, merengve rajzolja körbe az ujjaival a vonásait. – Amúgy… Azért nem biztos, hogy akkora hülyeség ez – jegyzi meg rövid csend után csak úgy mellesleg. Siriusnak az is szokása, hogy csak úgy mellesleg megjegyzésekbe gyűjti a legmélyebb kétségeit, félelmeit, vágyait és kívánságait.

– Nem mondtam, hogy hülyeség – kanyarodik vissza Remus is az első fagylaltgombócok alatti témához. – Soha nem mondanám.

– Tudom, csak… Azért tényleg van benne valami. Hogy van valahol valaki, aki irányítja itt a dolgokat.

– Lehet.

– Biztos. Majdnem biztos. Mert most gondolj bele. Él ezen a földön vagy több millió ember…

– Milliárd – korrigál Remus. Siriusnak mindig is gondja volt a realitásérzékkel.

– Milliárd. Az még több. Szóval itt ez a sokmilliárd ember. Mekkora volt az esély, hogy mi ketten pont találkozzunk?

– Most arról beszélünk, hogy létezik-e Isten és létezik-e az egyetlen, az igazi, a nagy Ő? – mondja ki félig viccelődve-félig komolyan Remus azt, amit Sirius nem tudna. Vannak, akik képtelen szavakba foglalni azokat a dolgokat, amik igazán sokat jelentenek nekik. Sirius ilyen.

(Néha még mindig rácsodálkozol, hogy valójában mennyire szentimentális. Mikor fáradtan hazaérkezel az éppen aktuális munkádból, ahová reggelente nem akar elengedni, mert nem érti, hogy gyűlölöd a kiszolgáltatottságot, és nem akarod, hogy ő tartson el, úgy vár az ajtóban és úgy néz rád, mintha mégiscsak a fehér paripás herceg lennél.) (Hogy egy jó félórával ezelőtt úgy ölelt magához izzadtan és remegve, mintha egy sárkány karmaiból mentetted volna ki, pedig csak sikerült egymás után párszor viszonylag jó szögből, jó ütemben eltalálnod a prosztatáját.) (Hogy amikor a bal keze a nyakadra simul, a jobb pedig belefésül a hajadba, úgy tud rád nézni, mintha azzal a csókkal átkot törtél volna.) (Reggel, mikor ő a borotvahabos arcával úgy nézett ki, mint egy korhatáros filmből előbukkant szívtipró Mikulás, neked pedig lázmérőként fityegett a fogkefe a szádban, valószínűleg nem ugyanazt láttátok a tükörben.) (Mert Sirius szerint a háború véget ér, és győzünk, és Sirius talán az életét adja majd, mert Sirius a hős, te pedig még áldozat sem lehetsz, mert téged még a halál is kivet hónapról hónapra magából.)

– Miért, szerinted nem létezik? – kapja fel a fejét durcásan Sirius.

– Mármint melyik?

– Utóbbi.

– Hát, eléggé létezőnek tűnsz – böki meg Remus a vállát. Sirius vigyorog. Remus reméli, hogy kap a válaszért egy csókot, amit viszonozhat, hogy még több csók legyen belőle (Sirius még nem jött rá, miért szeretkeztek újabban olyan sokat beszélgetés helyett), de Sirius most túlságosan elmerült a gondolatai fejtegetésében, mert Sirius képes arra, hogy mindig mindent teljesen megéljen. Sirius a jelenben él, Remus a keserű múltban és a bizonytalan jövőben. (néha tényleg nem érted, hogyan találkozhattatok.)

– De most tényleg gondolj bele – mondja Sirius, és a feje fölé emeli a karját. Észre sem veszi, hogy ellopta ezzel Remus támaszát. Remus nem reklamál, inkább kapva a lehetőségen megcsiklandozza Sirius hónalját. Azt sem veszi észre. Sirius talán mégsem valódi. – Lehetne tíz év is közöttünk. Nem találkoztunk volna a suliban. Ágasékkal se.

– Szóval ha a világ másik végébe születsz, és sosem találkozunk, még mindig ártatlan és érintetlen lennél? – kérdi Remus, és halványan mosolyog mellé azzal a mosolygással, amit Sirius annyira szeret.

– Lehet, hogy kipróbáltam volna, hogy milyen. De nem élvezném. A hiányodból tudnám, hogy létezel valahol. És elindulnék, hogy megtaláljalak.

Megtaláljalak. Sirius céltudatos, egyszerűen átugorja a keresést, mintha nem létezhetne előtte akadály. (Talán a céltudatossága, határozottsága miatt szerettél bele. És a szemébe, a borongós, bánatszürke esőfelhők titkába. És az arcába, a bohóc valódi arcába a felmázolt nemtörődöm és hanyag vigyor alatt. És a lelkébe, a láthatatlan sebekbe, a tökéletes tökéletlenségébe.).

Remus megszorítja a kezét.

(Talán mégis az volt az első, amibe beleszerettél. A napmeleg érintésébe.)

– És ha lánynak születtem volna? – firtatja tovább. Sirius megint nevet. (A nevetését is szereted.)

– Akkor plátói szerelemben élnénk.

– Én és te és a jobb kezed?

– Te és én és mindkettőnk jobb keze.

– Jogos.

– És ha én születtem volna lánynak?

Remus elgondolkodik.

– Ugyanúgy lennénk, mint most, azt hiszem.

– Unod a farkamat? – ugat-kacag Sirius. Talán az ég dörög, talán visszhangzik valami a kérdés mögött, amitől Remusnak elszorul a torka. Fázósan hozzábújik. Sirius előbb a testével, aztán a takaróval is betakarja. – Ezt nemnek veszem – kuncogja. Egyszerre feszülnek meg és lazulnak el az izmai, ahogy Remus megcsókolja. Megindító az odaadása és a bizalma.

(Sirius nem tudja, hogy a szemben lakó nagyszülőknél nyaraló lánynak pont olyan puha volt a nyelve, mint az övé. Hogy a közeli mugli kocsmában a pultos fiúnak – aki csúnya monoklival fizetett egy tőled elcsent érintésért, mert Sirius észrevette, mikor a söröskorsót a kezedbe adva az ujjaidhoz ért – pont olyan forrón lüktetett a teste, mint az övé, mikor visszamentél, hogy bocsánatot kérj. Hogy a kedvenc antikváriumodban – ahová soha többé nem teheted be a lábad – az eladósrác pont úgy markol a hajadba és feszíti hátra a fejedet, míg a nyakadat csókolja, mint ahogy ő szokta. És hogy mindig az ő nevét suttogtad a végén.)

– Aludjunk – leheli Remus az utolsó két csók közé, mielőtt belerejti az arcát Sirius vállgödrébe. (túl tiszta, túl szerelmes ilyen csókok után a nézése) (megrémít ez a fény a szemében, mert ha megtudja, akkor megöl-öd). Sirius átöleli, magához szorítja.

– A másikat még nem beszéltük meg – emlékezteti.

– Hogy?

– Hogy néha jó azt hinni, hogy van valahol valaki, aki vigyáz ránk, tudod.

Remus felsóhajt. Megcirógatja Sirius mellkasát, csak ujjbeggyel és alig-érintéssel, félszegen és csitítón inkább, mint vágykeltőn vagy érzékien. Nem akarja elmondani, hogy a muglik háborúkat vívnak Isten nevében, hogy sokan azok közül, akik hisznek, bűnnek tekintik a szerelmüket. Hogy annyi borzalom, igazságtalanság és szenvedés van a világban, hogy ha van is Isten, talán rég összeroppant már annak láttán, amit teremtett.

– Sirius? – néz fel rá.

– Hm?

– Nagyon fogsz haragudni, ha nem megyek el a keresztelőre?

Kipukkan egy újabb szivárványszínű emlékbuborék; Siriusnak elkomorul az arca. Árnyékban is gyönyörű. (Ilyenkor közelebb érzed magadhoz.)

– Ágasékat kérdezd. Őket kerülöd mostanában – húzza el a karját, és felül. Remus bólint egyet.

Tagadnia kéne most és magyarázkodni, de nem akarja elmondani, hogy félti magától Harryt. És hogy legbelül mardossa a keserű irigység, amiért Jameséknek van valamijük, ami neki sosem lesz, sosem lehet. (Mert te nem olyan vagy, mint Sirius, akinek ez a természetes, aki nem vágyott, és soha nem is fog vágyni többre, mint hogy keresztapa lehessen.) (Nem akarod elmondani, mert ez azt jelentené, hogy nem ő az igazi.)

Beleragadnak a kimondatlan szavak a csendbe. Az eső újult erővel kezd rá odakint, úgy kopogtat az ablaküvegen, mintha be akarna jönni, hogy rájuk (közétek) szórja a könnyeit. Öngyújtó kattan, füstbe burkolóznak Sirius vonásai. Ne cigizz az ágyban, mondaná Remus, de...

– Szeretlek – mondja inkább, mert ez az egyetlen dolog, amiben ebben a percben biztos. Régen rettegte a szót, ma már ezt a legkönnyebb hangokba vagy tettekbe foglalni. (Szerelemből építesz falat kettőtök közé.)

(Sirius karja erős, átemel, magához ölel.)