Félelem

Háború. Nemtudommiez.

Vasárnap van. Szombatot ígért vagy szerdát, nem emlékszik már. Arra sem, hogy melyik szombatot vagy szerdát.

Az éjszaka csendes és csillagos. Remus felnéz az égre, beleszédül a csillagok mögötti fekete mélységbe. Csípi a bőrét és kaparja a torkát a hideg. Kézfejére húzza a pulóver ujját, nem azért, mert fázik, azt már megszokta, a sebeket takarja és a körmei alatt a vért, amit hiába sikál, nem tudja eltüntetni az emlékét. Hoppanál. Valószínűleg hányna, ha a gyomra nem lenne teljesen üres, így csak émelyeg és remeg, mint a mellkasában a félelem. A motor nincs a ház előtt, de a hátsókertben még lehet. Kinyílik az ajtó, mielőtt kopogtatna.

– Jelzett a riasztó – mondja Lily köszönés helyett. Végigméri Remust, az arca mosolytalan és hűvös a tekintete. – Gyere be.

– Itt van?

Lily az állával int a nappali felé, kibontott hajába belekap a könnyű légörvény. Holyhead Harpies mez van rajta és James cikeszmintás alsónadrágja, a combjain a bőrt egy ölében fekvő nehéz test gyűrte pirosló jégvirágmintába. Nem tűnik szemrehányónak, inkább szomorúnak és fáradtnak.

– Jól vagytok? – Remus a cipőjét veszi le, vacakol a fűzővel hosszan, mintha a várakozás bármin is segítene. Megtorpan a mozdulat és megtorpan egy pillanatra az idő, ahogy Lily tenyere rásimul végre a vállára. Remus lehunyja a szemét. Bezárja a könnyeket, amiket a hetek óta most először érzett baráti érintés hívott elő.

– Jól – sóhajtja Lily. – A körülményekhez képest.

– James?

– Fent altatja Harryt – felel Lily, Remusért nyúl, belekarol és felhúzza. A viseltes kabáton és pulcsin keresztül is érzi biztosan, hogy milyen vészesen le van fogyva. Remus szégyelli. – Nagyon aggódtunk érted.

– Sajnálom. – Remus bocsánatot kér olyasvalamiért, amiről nem tehet. Erről szól az élete. Hálás és csalódott is kicsit, amiért Lily már meg sem kísérli kifaggatni, hogy hol járt, mit látott, mi történt vele.

– Rántott sajt van és csirkemell, melegítsd majd meg, és szedjél mellé krumplit és salátát is. Anyáék küldték, nyugi – teszi hozzá mosolyogva Lily. (Egyszer, egy ízetlen, félig nyers, félig égett lasagne-én nyammogva felmerült köztük a kérdés, hogy ki főz négyük közül a legrosszabbul. Gyors tanakodás, sok-sok érv és elenyésző mennyiségű ellenérv birtokában végül az az ítélet született, hogy Lily és Sirius foglalják el holtversenyben az utolsó helyet, őket egy fél hajszállal előzi meg Remus és egy háromnegyeddel James.) – Nyissátok ki a kanapét, párnát tudok még adni, takarónak ott a Siriusé.

– Nem... – kezdené Remus, Lily leinti.

– Itt maradsz éjszakára te is. Nem mászkáltok ilyenkor.

– De tényleg nem...

Lily úgy néz rá, hogy Remus azonnal elhallgat. (Ez az a nézése Lilynek, amitől még Sirius is azonnal elhallgat.) A szőnyeget bámulja megint és billeg kicsit, mint aki még azt sem tudja eldönteni, melyik lábára helyezze a súlyát, vagy mint aki nem is találja az egyensúlyát, talán azért, mert az nem is létezik. Egyszer csak felpillant. Összemosolyognak, őszintén és a régi cinkossággal végre: a hirtelen beállt bizonytalan csendben odafentről a Jó hippogriffem, szállj az égbére emlékeztető fals dallamok szűrödnek le.

– Korán kezditek a karácsonyt – jegyzi meg Remus. Furcsán görbe lehet a mosolya, mintha az arcizmai görcsösen kínlódva próbálnának emlékezni, hogy hogyan is kell nevetni. November közepe van, de valahogy nem illik ezekhez az időkhöz a karácsony.

– Most épp ez a nagy sláger. Előtte az I Will ment meg a We Are The Champions. Harry imádja őt. – Lily a jegygyűrűjével babrál, pirul és ragyog. Szerelmes. Egyszerűnek és tisztának tűnik a szerelmük, a fanyar irigység alattomosan kúszik fel Remus torkában, hogy a mosolyát még jobban eltorzítsa. Lily szerencsére nem veszi észre, túlságosan eltölti a boldogsága: – Felmegyek hozzájuk. Ti addig… beszéljétek meg. Aztán egyél. Ígérd meg.

Remus bólint, és ott áll az otthonillatú előszobában, megint egyedül. A kabátját Sirius bőrdzsekijére akasztja.

A nappaliban nem ég lámpa, a függönyök behúzva, csak James kedvenc mugli találmánya, a televízió áraszt sápadt, hideg fényt. Futballmeccs megy épp. Remus leül a kanapéra, Sirius az ölébe hajtja a fejét – nem úgy, ahogy az övébe szokta, hanem ahogy a Lilyébe hajthatta az imént. Ránézésre a kettő között nincs nagy különbség, érzésre akkora, amekkora a találni és a keresni között feszül. Sirius elveszett és feszült. Mint egy ökölbe szorított kéz, ami ütni készül, csak még nem döntötte el, önmagát bántsa vagy a másikat vagy az egész világot, pedig tulajdonképpen mindegy is, neki és Remusnak mindenképpen fájni fog. Remus az arcát nézi a reszkető fényben. Száraz a bőre és fakó, többnapos borosta emel rá éles kontrasztként sötét ívet, a szemeiben kialvatlanság és talán könnyek rajzolta vonalkák vörös labirintusa, alattuk gond- és bánatárkok. A haja kócos tincsekbe tapadva ömlik ziláltan mindenfelé. Izzadtságszagú a bőre, mély és szúrós, de nem kellemetlen egyáltalán, Remus kedvenc illata, átszerelmeskedett éjszakák illata. És most már a fájdalomé és a keserűségé is. (Az elhagyottságé és az elárultságé.)

– Hazajöttem – mondja Remus egy idő után, olyan hangon, ami saját maga számára is idegen. Sirius nem szól semmit. A csendje fenyegetőbb és veszélyesebb, mint amikor teljes fokon izzik és tombol a dühében elszabadult mágiája. Remus az oldalára simítja a tenyerét habozva, úgy folytatja: – Mikor láttam, hogy nem vagy otthon, féltem, hogy valami…

– Féltél? – Sirius hangja érdes, Remus összerezzen, ahogy végigkarcol rajta.

– Igen.

Sirius nevet, gúnyosan és elesetten. Aztán felül, hirtelen, mint a támadásra kész vadállat (Remus kamaszkorukban, az első szerelem naiv hevében még végtelen büszke volt legbelül magára, amiért neki sikerült, ő megszelídítette Sirius Blacket. már nem is számolja, hányszor döbbent rá azóta, hogy mekkorát tévedett, ahogy azt sem, hogy azóta hányadik szerelmükben járnak.), Remus a karját nézi, márványbőre alatt pattanásig feszülnek az izmok és kidagadnak az erek.

– Te féltél? Nézz rám, Remus!

Remus felnéz. Dacos és jéghideg pillantással állja az ütést, amit Sirius a tekintetével rámér. Menedéket kellene hogy nyújtsanak egymásnak, helyette fájdalmasabban pusztítják egymást, mint bármelyik tiltott átok.

– Tudod, mit mondtam Lilynek nem sokkal azelőtt, hogy betoppantál?

– Nem tudom. Nem voltam itt.

Sirius felhorkan.

– Azt mondtam, hogy az lenne a legjobb, ha nem is ismertelek volna meg soha. Mert akkor nem kellene félnem. Mert akkor nem lenne semmim, amit elveszíthetnék, amit ez a rohadt háború elvehetne tőlem – vágja Remushoz, minden szó egy-egy pofon, és a legkitárulkozóbb szeretlek-vallomás, ami valaha elhagyta a száját. Felnevet keserűen, szánalmas kis nyikkanással. Aztán a szemében megtörik valami, nyomorultul és űzötten borul Remus mellkasára, köré fonja a karját, átváltozástól megkínzott csontok roppannak az érintése alatt, sebzett húsba mar, a vállába kapaszkodik mindkét kezével. Fáj az ölelése. Remus magához szorítja minden erejével, amennyi csak maradt, amit nem emésztett fel a vérfarkasok között eltöltött hat hét.