Keserédes Remus-szülinap, James cameóval. Siriusom nem tud se sütni, se énekelni - de azért lelkesen próbálkozik mindkettővel. :D
Orrfacsaró, égett szag csapta meg otthonukba lépve. (Füst. Lángok. Pusztítás.) Ösztönösen megmarkolta a pálcáját. (Nem, nem volt ott a Sötét Jegy a ház fölött… Nem… Nem lehet…)
Háború volt. Nyílt, kegyetlen háború, rettegés, pánik és pattanásig
feszült idegek, és tegnap éjjel még Sirius is kiugrott az ágyból, mikor
az ablakuk alatt osonó macska könnyű lépte nyomán megreccsent egy száraz
gally.
Sirius…
Egy másodpercre lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, mielőtt belökte a konyhaajtót. Minden sejtjében rémület reszketett, mellbe vágta, elszorította a torkát, kilopta arcából azt a kevés, halovány színt is… Feldúlt, kirámolt szekrény és polcok, szanaszét heverő edények az asztalon és a padlón, kiömlött liszt mindenfelé, egy ripityára tört tányér metsző szilánkjai és sötéten fénylő foltok a karcos linóleumon… csokoládé?
Zavarodottan lépett beljebb.
Siriust a földön találta – törökülésben, a nyitott sütő előtt ücsörögve. Csodálkozva bámult egy szív alakú sütőformában szégyenlősen gubbasztó széndarabot, tarkóját vakargatta, hozzá tanácstalanul hümmögött, és viccesen lebiggyesztette a száját.
Talán egy percbe is beletelt, míg észrevette értetlenül pislogó kedvesét - akkor aztán szélesen vigyorogva felpattant, laza mozdulattal berúgta a komótos kis füstfelhőket eregető sütő ajtaját, és egyetlen szökkenéssel Remus előtt termett.
- Korábban jöttél. - Könnyű csókot nyomott a rémülettől és megrökönyödéstől dermedt ajkakra, majd vállainál fogva igyekezett kitessékelni párját a romokban heverő konyhából.
- Sirius… Mégis mi…
- Semmi, semmi – taszigálta tovább finoman az előszoba felé, közben lopva az ablak felé sandított. – Még nincs… kész. - Remus arckifejezését látva aztán felnevetett azzal a minden bajt és gondot feledtető harsány, ugatós nevetésével. – Ne vágj már ilyen kétségbeesett képet, Holdsáp! Akarod, hogy elénekeljem neked a Happy Birthday-t? Úgy, mint az a szőke mugli színésznő…
- Csak azt ne! – sietett Remus a válasszal. Végre elmosolyodott, és karjait szerelme nyaka köré fonta.
- Miért? – kérdezte Sirius megütközve. – Azt hittem, szereted az énekhangomat... Akkor is mosolyogtál, mikor az évfordulónkon az ablak alatt szerenádoztam…
- Igen, de még jobban mosolyogtam, mikor másnap a szomszédok közölték, hogy ha legközelebb sem engedjük be azt a szerencsétlen, keservesen vonyító kutyát, feljelentenek állatkínzásért… - Lábujjhegyre állt, hogy Sirius durcás arcát elérve lecsókoljon róla egy falatnyi árulkodó kakaós krémet, majd mélyen a szemébe nézve felsóhajtott: - Ijesztő, hogy megint öregebb lettem egy évvel…
Sirius megpuszilta a homlokát, majd tarkóját hirtelen megragadva, mellkasára húzta a fejét. Remus lehunyt szemekkel fúrta arcát szerelme biztonságot adó, széles vállába, és beszívta bőrének buja pézsmaillatát. Érezte, ahogy Sirius vele egyidejűleg a hajába szimatol, aztán tincsei közé borzol, és egyenként játszani kezd a szőkés hajszálakkal: ujjai köré tekergeti, húzogatja, cirógatja azokat…
- Mit csinálsz?
- Keresem az ősz hajszálakat – felelte Sirius nagy komolyan, de a következő pillanatban már mindketten hangosan nevettek. Aztán Sirius nevetése lassan elhalt, ujjai elakadtak, mellizmai enyhén megrándultak. Zaklatott volt a légzése és szaporán vert a szíve, és Remus azonnal tudta: talált…
A vérfarkasok nem sokáig élnek. Általában fele annyi ideig sem, mint a varázslók – ezt már harmadikban megtanulták.
- Gyönyörű vagy – mormolta Sirius. – És én nagyon… nagyon szeretlek, ugye tudod?
Tenyerébe fogta az arcát, és úgy nézett rá, mintha nem egy őszülő, betegesen vézna vérfarkas koravén vonásait, hanem a világ legnagyobb csodáját látná maga előtt. És ő ilyenkor, ha csak pár röpke, törékeny pillanatra is, de valóban annak érezte magát…
- Boldog születésnapot, Remus! – puhán lehelte ajkára a szavakat, karjai azonban vad, kétségbeesett ragaszkodással szorították. Remus mégis kuncogott, ahogy félig lehunyt szempillái alól megpillantotta a hátsó kerten át lóhalálában közeledő Jamest - kezében egy hatalmas, Mézesfalás logóval ellátott, torta formájú dobozzal.
- Sirius?
- Hm?
- Szerintem kész a torta…
Sirius…
Egy másodpercre lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett, mielőtt belökte a konyhaajtót. Minden sejtjében rémület reszketett, mellbe vágta, elszorította a torkát, kilopta arcából azt a kevés, halovány színt is… Feldúlt, kirámolt szekrény és polcok, szanaszét heverő edények az asztalon és a padlón, kiömlött liszt mindenfelé, egy ripityára tört tányér metsző szilánkjai és sötéten fénylő foltok a karcos linóleumon… csokoládé?
Zavarodottan lépett beljebb.
Siriust a földön találta – törökülésben, a nyitott sütő előtt ücsörögve. Csodálkozva bámult egy szív alakú sütőformában szégyenlősen gubbasztó széndarabot, tarkóját vakargatta, hozzá tanácstalanul hümmögött, és viccesen lebiggyesztette a száját.
Talán egy percbe is beletelt, míg észrevette értetlenül pislogó kedvesét - akkor aztán szélesen vigyorogva felpattant, laza mozdulattal berúgta a komótos kis füstfelhőket eregető sütő ajtaját, és egyetlen szökkenéssel Remus előtt termett.
- Korábban jöttél. - Könnyű csókot nyomott a rémülettől és megrökönyödéstől dermedt ajkakra, majd vállainál fogva igyekezett kitessékelni párját a romokban heverő konyhából.
- Sirius… Mégis mi…
- Semmi, semmi – taszigálta tovább finoman az előszoba felé, közben lopva az ablak felé sandított. – Még nincs… kész. - Remus arckifejezését látva aztán felnevetett azzal a minden bajt és gondot feledtető harsány, ugatós nevetésével. – Ne vágj már ilyen kétségbeesett képet, Holdsáp! Akarod, hogy elénekeljem neked a Happy Birthday-t? Úgy, mint az a szőke mugli színésznő…
- Csak azt ne! – sietett Remus a válasszal. Végre elmosolyodott, és karjait szerelme nyaka köré fonta.
- Miért? – kérdezte Sirius megütközve. – Azt hittem, szereted az énekhangomat... Akkor is mosolyogtál, mikor az évfordulónkon az ablak alatt szerenádoztam…
- Igen, de még jobban mosolyogtam, mikor másnap a szomszédok közölték, hogy ha legközelebb sem engedjük be azt a szerencsétlen, keservesen vonyító kutyát, feljelentenek állatkínzásért… - Lábujjhegyre állt, hogy Sirius durcás arcát elérve lecsókoljon róla egy falatnyi árulkodó kakaós krémet, majd mélyen a szemébe nézve felsóhajtott: - Ijesztő, hogy megint öregebb lettem egy évvel…
Sirius megpuszilta a homlokát, majd tarkóját hirtelen megragadva, mellkasára húzta a fejét. Remus lehunyt szemekkel fúrta arcát szerelme biztonságot adó, széles vállába, és beszívta bőrének buja pézsmaillatát. Érezte, ahogy Sirius vele egyidejűleg a hajába szimatol, aztán tincsei közé borzol, és egyenként játszani kezd a szőkés hajszálakkal: ujjai köré tekergeti, húzogatja, cirógatja azokat…
- Mit csinálsz?
- Keresem az ősz hajszálakat – felelte Sirius nagy komolyan, de a következő pillanatban már mindketten hangosan nevettek. Aztán Sirius nevetése lassan elhalt, ujjai elakadtak, mellizmai enyhén megrándultak. Zaklatott volt a légzése és szaporán vert a szíve, és Remus azonnal tudta: talált…
A vérfarkasok nem sokáig élnek. Általában fele annyi ideig sem, mint a varázslók – ezt már harmadikban megtanulták.
- Gyönyörű vagy – mormolta Sirius. – És én nagyon… nagyon szeretlek, ugye tudod?
Tenyerébe fogta az arcát, és úgy nézett rá, mintha nem egy őszülő, betegesen vézna vérfarkas koravén vonásait, hanem a világ legnagyobb csodáját látná maga előtt. És ő ilyenkor, ha csak pár röpke, törékeny pillanatra is, de valóban annak érezte magát…
- Boldog születésnapot, Remus! – puhán lehelte ajkára a szavakat, karjai azonban vad, kétségbeesett ragaszkodással szorították. Remus mégis kuncogott, ahogy félig lehunyt szempillái alól megpillantotta a hátsó kerten át lóhalálában közeledő Jamest - kezében egy hatalmas, Mézesfalás logóval ellátott, torta formájú dobozzal.
- Sirius?
- Hm?
- Szerintem kész a torta…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: