Remus gondolatok, a függöny utánról. Váltakozó E/1 és E/3, váltakozó múlt és jelen, sötét, véres, durva, könnyes, többet nem lesz ilyen, ígérem. 18+
Megjegyzés: A karakterekkel kísérleteztem, és azt hiszem, túlmentem a határon: nagyon nem így képzelem őket. Szóval az egész bigyó abszolút kísérleti. :$
Zavartalanul ömlik be a csillagfény a szobába: egyik ablakon sincs
függöny, egy hete mindet leszaggatta. Egy hete nem alszik. Pedig még
aznap éjjel elhozta arról a gyűlöletes helyről a párnáját, a kedvenc
ingét, meg magához vett még néhány apróságot, például azokat az el nem
küldött, könnypecsétes leveleket, amik átfirkált szavakkal, meggyűrve
hallgattak az elmúlt két év kimondatlan szerelméről. Vagy azokat az
ócska kacatokat, amiket még tőle kapott annak idején mindenféle, akkor
roppantmód fontosnak gondolt alkalmakra, évfordulókra. Azt a plüsskutyát
a tizenötödik születésnapjára vette neki, és James eredeti, dedikált
Wigtown Wanderers sálja, valamint Peter Zonko Csodabazárjának
legfurfangosabb termékeiből összeállított óriáscsomagja után
szégyenkezve nyújtotta át a szánalmas ajándékot. Sírásba rándult
vonásokkal és összeszorított fogakkal várta, hogy Sirius kigúnyolja,
kinevesse érte - de ő csak megköszönte csendes-komolyan, átszellemült
mosollyal és csillogó szemekkel. Aztán megölelte és megpuszilta, és az
az ártatlan köszönöm-puszi valahogy lecsúszott a kipirult orcáról, és
ajkai szélén cuppant olyan félreérthetetlen puhatolózással, ami miatt ő
éjszakákon át forgolódott álmatlanul, furcsán bizsergő érzéssel a szíve
táján.
Nem hitte volna, hogy Sirius megtartotta, hogy az ágya mellett őrizte, azoknak a kincset érő fényképeknek a társaságában. Néhány fotóról ők ketten mosolyogtak vissza – fiatalon, gondtalanul, szerelmesen -, másokon Sirius Jamesszel bohóckodott, integetett és vigyorgott idétlenül. Ebből az utóbbiból volt több…
Nem értettem, és gyűlöltem azt az elkeseredett ragaszkodást, ami Harryhez fűzött. Azt mondtad, ő a családod, most, hogy James már nincs. De én még itt voltam…
Pár hete magadhoz ölelted őt búcsúzáskor. Aznap éjjel telihold volt, és nem sokon múlt, hogy rávessem magam, és cafatokra tépjem - ahogy annak idején nemegyszer volt csupán hajszál híja, hogy ugyanezt tegyem Jamesszel is. Sosem beszéltem róla, de a farkas veszettül acsargott odabent, ha a közeledben voltak. Ha bárki túl közel merészkedett hozzád…
Holdsáp rajongott érted. Imádott, talán még tőlem is jobban imádott téged. Dorombolt, dörgölőzött és mohón a bőrömnek feszült, valahányszor csak megérintettél. Azt hiszem, imponált neki a vadságot – talán ezt szerettétek a legjobban egymásban. Mindketten a részeim voltatok, és egyikőtöket sem tudtam sohasem megszelídíteni.
Nem sír. Szomorúságot sem érez, tulajdonképpen már semmit sem érez. Néha talán az üresség puhán és alattomosan fojtogató ujjait, amik alatt moccanni, lélegezni sem bír. Sirius nincs. Időnként mellbe vágja a felismerés, durván, kíméletlenül és kérlelhetetlenül. Olyankor sem fáj, még csak nem is szomorú, csak fél. Átkozottul fél és retteg, mert ha Sirius nincs, akkor mi van? És mi lesz? Nincsenek válaszok, és lassan talán majd meggyőzi magát, hogy még mindig így a legjobb. Így, hogy egyszerűen csak nincs.
Ha bezárnak téged egy ormótlan, tömör faketrecbe, és bedugnak a föld alá, azt nem bírtam volna ki. Beleőrülnék a tudatba, hogy ott rohadsz valahol magányosan egy sötét, bűzös, levegőtlen lyukban. Hogy azt a pompás testedet férgek zabálják fel, hogy erős csontjaidról lerágják a húst, azt a forró, élettől lüktető húst, ami az enyém volt, amit fülledt éjszakákon mohó, tébolyult éhséggel martam, haraptam és jelöltem magaménak. A húst, amibe néha beengedtél. A farkas sosem tudott igazán szeretni. Bírni és birtokolni akart, és én szétszaggattalak első alkalommal. Undorodtam magamtól, mikor megláttam a combodon végigfolyó vér és sperma émelyítően rózsaszínű elegyét. Felfordult a gyomrom. Hánytam, és te mosolyogva simogattad a hátam és elmormolt szerelmes ostobaságokkal vigasztaltál. Akkor jöttem rá, hogy ez több mint vágy, több a beteljesülésnél, a szerelemnél is több. Nekem szükségem van rád. Hogy létezni tudjak.
Megvágta az alkarját egy törött whiskysüveggel. Ma, talán tegnap, vagy azelőtt. Nem mintha bármit is számított volna már az idő. A szilánk sercegő sikítással hasította fel a bőrét, és alkoholt könnyezett a sebbe. Mart, csípett és égetett kegyetlenül, és átkozottul jó volt újra érezni valamit. A szétroncsolt szövetek alatt a farkas riadtan szűkölt. Ő még nem akart meghalni, bár élni sem akart már igazán. Az állat ösztöneinek kétségbeesett élni akarása volt csupán, és bízott benne, hogy ez a feszülő béklyók közti görcsös, fuldokló vergődés előbb utóbb mindkettejüket megöli. Némán ordítva harapta a párnát. Már nem érződött rajta az ő illata, lekopott, lefeslett a megfakult, vérfoltos huzatról. Talán az ing őrzött még belőle valamit, még ha ez a valami nem is volt több mint fanyar alkoholpárlat, maró dohányfüst, kesernyés verejték és épp csak egy leheletnyi abból a mély, fűszeres aromából… Undorodva, szégyentől reszkető sóhajokkal nyúlt magához, valahányszor végigvezette ujjait a leszakadt gombok helyén vakon meredező cérnaszálakon.
Vad voltál, fogságba esett gyönyörű, nemes vad. Éjjelente hallgattam a fejem fölött dobogó lépteidet, ahogy végeláthatatlan monotonitással róttad a köröket szobád börtönében. Bumm-bumm-bumm. A szívem is így vert, talán csak valamivel gyorsabban, mikor egyik éjszaka bemerészkedtem hozzád, és odavetettem eléd egy cafatnyi sovány, beteg húst. Magamat. Sírva, ordítva esedeztem, hogy fogadd el, és boldog voltam, nyomorultul boldog, mikor rám néztél azokkal az üres, fénytelen szemeiddel, és érzéketlen bábként, mozdulatlanul hagytad, hogy vetkőztetni kezdjelek. Remegő ujjakkal gomboltam ki az ingedet, félős sóvárgással csókoltam végig a feltáruló fakó, száraz bőrt, és kéjes izgalommal futtattam végig nyelvemet kulcscsontod élén. Megrészegített az ízed. Az utolsó gombokat már csak leszaggattam. Fáradt pattogással potyogtak a kemény fapadlóra. Megragadtad a karomat, az ágyhoz vezettél, és a hasamra fordítottál. Fájt, hogy nem akartál a szemembe nézni. Más fájdalomra is számítottam ennyi idő után, de mint mindig, akkor is elmaradt. Sosem értettem, hogy csinálod, hogy te, aki mindig forrófejű voltál, féktelen és heves, hogy tudsz egyszerre ennyire gyengéd és figyelmes lenni, hogy tudsz ilyen önzetlenül adni. Hogy hogy tudsz ennyire szeretni.
Végtelenül hosszú és kínkeserves szeretkezés volt az az utolsó. Háromszor mentem el, mire te egyszer, zokogva. Forró csermelyként csorogtak végig könnyeid gerincem medrében. Szótlanul zártam a karjaimba rázkódó testedet. Olyan voltál, mint egy ártatlan és elveszett gyermek, és én önző, kaján örömmel simogattam a hajadat, mert végre tudtam, hogy neked is szükséged van rám. Nyirkos ujjaim belegubancolódtak hosszú tincseidbe. Nagyon szerettelek. Nem mondtam akkor, és már csak remélni merem, hogy tudtad.
Vár valamit. Tegnap még csodát, ma már csak magyarázatot, hogy miért most, miért így...? Az utolsó pár nap volt a legrosszabb. Akkor már nem is szóltak egymáshoz. Korábban még veszekedtek, és azok az elkeseredett és értelmetlen viták majdnem olyanok voltak, mint a régi harcok, a szüntelen, szenvedélyes szócsaták, amik ágyba döngölt, a kanapé párnái közé süppedt, vagy a kemény padlóra tepert izmos testek forrón ziháló ölelkezésébe torkolltak. Ez a végén már csak érdektelen, fásult lemondás volt, amibe lassan beletörődtek mindketten. Akkor tudta, hogy elvesztette. Mikor Sirius, a nyughatatlan, megzabolázhatatlan, lázadó Sirius beletörődött…
Tudod, néha eszembe jut, hogy megmenthettelek volna. Pár lépésnyire voltam tőled, egy egyszerű bűbájjal megállíthattalak és itt tarthattalak volna. Egyetlen ugrással melletted lehettem volna. Elkaptalak volna, aztán átölellek. Duzzadtra csókoltam volna a szád, és vörösre haraptam volna a nyakadat ott, mindenki szeme láttára. Hadd tudják meg, hadd tudják végre, hogy… Már mindegy. Nem számít. Mert én csak néztelek. Mert pont olyan voltál, mint az első alkalommal, mikor Holdsáp fényes nappal, a Roxfort egy viszonylag félreeső folyosóján kívánt meg téged. Nekilöktelek a hűvös falnak, eléd térdeltem, és neked a döbbenettől elkerekedtek a szemeid, halvány, elismerő mosoly játszott az ajkaidon és kecses ívbe feszült a tested az érintésem alatt. Ugyanolyan gyönyörű voltál akkor is. Aztán már nem voltál. Nem maradt belőled semmi, semmi, ami ehhez a földi létezésnek csúfolt emésztő tengődéshez kötne. Szabad vagy. Tessék. Mindig is ezt akartad.
Azért jó lenne azt hinni, hogy Sirius talán mégis van. Hogy valahol messze, nagyon-nagyon messze, de van. „Én soha nem akarok olyan messze lenni tőled, Holdsáp…” A másik oldalára fordul, és kinéz az ablakon. Odafönt, az elérhetetlen messzeségben hamisan kacsintgat rá a Szíriusz. Egyszer régen, egy másik életben talán, kívánt tőle valamit. Nem teljesült.
Észre sem veszi, ahogy kicsordul szeméből az első könnycsepp.
Nem hitte volna, hogy Sirius megtartotta, hogy az ágya mellett őrizte, azoknak a kincset érő fényképeknek a társaságában. Néhány fotóról ők ketten mosolyogtak vissza – fiatalon, gondtalanul, szerelmesen -, másokon Sirius Jamesszel bohóckodott, integetett és vigyorgott idétlenül. Ebből az utóbbiból volt több…
Nem értettem, és gyűlöltem azt az elkeseredett ragaszkodást, ami Harryhez fűzött. Azt mondtad, ő a családod, most, hogy James már nincs. De én még itt voltam…
Pár hete magadhoz ölelted őt búcsúzáskor. Aznap éjjel telihold volt, és nem sokon múlt, hogy rávessem magam, és cafatokra tépjem - ahogy annak idején nemegyszer volt csupán hajszál híja, hogy ugyanezt tegyem Jamesszel is. Sosem beszéltem róla, de a farkas veszettül acsargott odabent, ha a közeledben voltak. Ha bárki túl közel merészkedett hozzád…
Holdsáp rajongott érted. Imádott, talán még tőlem is jobban imádott téged. Dorombolt, dörgölőzött és mohón a bőrömnek feszült, valahányszor csak megérintettél. Azt hiszem, imponált neki a vadságot – talán ezt szerettétek a legjobban egymásban. Mindketten a részeim voltatok, és egyikőtöket sem tudtam sohasem megszelídíteni.
Nem sír. Szomorúságot sem érez, tulajdonképpen már semmit sem érez. Néha talán az üresség puhán és alattomosan fojtogató ujjait, amik alatt moccanni, lélegezni sem bír. Sirius nincs. Időnként mellbe vágja a felismerés, durván, kíméletlenül és kérlelhetetlenül. Olyankor sem fáj, még csak nem is szomorú, csak fél. Átkozottul fél és retteg, mert ha Sirius nincs, akkor mi van? És mi lesz? Nincsenek válaszok, és lassan talán majd meggyőzi magát, hogy még mindig így a legjobb. Így, hogy egyszerűen csak nincs.
Ha bezárnak téged egy ormótlan, tömör faketrecbe, és bedugnak a föld alá, azt nem bírtam volna ki. Beleőrülnék a tudatba, hogy ott rohadsz valahol magányosan egy sötét, bűzös, levegőtlen lyukban. Hogy azt a pompás testedet férgek zabálják fel, hogy erős csontjaidról lerágják a húst, azt a forró, élettől lüktető húst, ami az enyém volt, amit fülledt éjszakákon mohó, tébolyult éhséggel martam, haraptam és jelöltem magaménak. A húst, amibe néha beengedtél. A farkas sosem tudott igazán szeretni. Bírni és birtokolni akart, és én szétszaggattalak első alkalommal. Undorodtam magamtól, mikor megláttam a combodon végigfolyó vér és sperma émelyítően rózsaszínű elegyét. Felfordult a gyomrom. Hánytam, és te mosolyogva simogattad a hátam és elmormolt szerelmes ostobaságokkal vigasztaltál. Akkor jöttem rá, hogy ez több mint vágy, több a beteljesülésnél, a szerelemnél is több. Nekem szükségem van rád. Hogy létezni tudjak.
Megvágta az alkarját egy törött whiskysüveggel. Ma, talán tegnap, vagy azelőtt. Nem mintha bármit is számított volna már az idő. A szilánk sercegő sikítással hasította fel a bőrét, és alkoholt könnyezett a sebbe. Mart, csípett és égetett kegyetlenül, és átkozottul jó volt újra érezni valamit. A szétroncsolt szövetek alatt a farkas riadtan szűkölt. Ő még nem akart meghalni, bár élni sem akart már igazán. Az állat ösztöneinek kétségbeesett élni akarása volt csupán, és bízott benne, hogy ez a feszülő béklyók közti görcsös, fuldokló vergődés előbb utóbb mindkettejüket megöli. Némán ordítva harapta a párnát. Már nem érződött rajta az ő illata, lekopott, lefeslett a megfakult, vérfoltos huzatról. Talán az ing őrzött még belőle valamit, még ha ez a valami nem is volt több mint fanyar alkoholpárlat, maró dohányfüst, kesernyés verejték és épp csak egy leheletnyi abból a mély, fűszeres aromából… Undorodva, szégyentől reszkető sóhajokkal nyúlt magához, valahányszor végigvezette ujjait a leszakadt gombok helyén vakon meredező cérnaszálakon.
Vad voltál, fogságba esett gyönyörű, nemes vad. Éjjelente hallgattam a fejem fölött dobogó lépteidet, ahogy végeláthatatlan monotonitással róttad a köröket szobád börtönében. Bumm-bumm-bumm. A szívem is így vert, talán csak valamivel gyorsabban, mikor egyik éjszaka bemerészkedtem hozzád, és odavetettem eléd egy cafatnyi sovány, beteg húst. Magamat. Sírva, ordítva esedeztem, hogy fogadd el, és boldog voltam, nyomorultul boldog, mikor rám néztél azokkal az üres, fénytelen szemeiddel, és érzéketlen bábként, mozdulatlanul hagytad, hogy vetkőztetni kezdjelek. Remegő ujjakkal gomboltam ki az ingedet, félős sóvárgással csókoltam végig a feltáruló fakó, száraz bőrt, és kéjes izgalommal futtattam végig nyelvemet kulcscsontod élén. Megrészegített az ízed. Az utolsó gombokat már csak leszaggattam. Fáradt pattogással potyogtak a kemény fapadlóra. Megragadtad a karomat, az ágyhoz vezettél, és a hasamra fordítottál. Fájt, hogy nem akartál a szemembe nézni. Más fájdalomra is számítottam ennyi idő után, de mint mindig, akkor is elmaradt. Sosem értettem, hogy csinálod, hogy te, aki mindig forrófejű voltál, féktelen és heves, hogy tudsz egyszerre ennyire gyengéd és figyelmes lenni, hogy tudsz ilyen önzetlenül adni. Hogy hogy tudsz ennyire szeretni.
Végtelenül hosszú és kínkeserves szeretkezés volt az az utolsó. Háromszor mentem el, mire te egyszer, zokogva. Forró csermelyként csorogtak végig könnyeid gerincem medrében. Szótlanul zártam a karjaimba rázkódó testedet. Olyan voltál, mint egy ártatlan és elveszett gyermek, és én önző, kaján örömmel simogattam a hajadat, mert végre tudtam, hogy neked is szükséged van rám. Nyirkos ujjaim belegubancolódtak hosszú tincseidbe. Nagyon szerettelek. Nem mondtam akkor, és már csak remélni merem, hogy tudtad.
Vár valamit. Tegnap még csodát, ma már csak magyarázatot, hogy miért most, miért így...? Az utolsó pár nap volt a legrosszabb. Akkor már nem is szóltak egymáshoz. Korábban még veszekedtek, és azok az elkeseredett és értelmetlen viták majdnem olyanok voltak, mint a régi harcok, a szüntelen, szenvedélyes szócsaták, amik ágyba döngölt, a kanapé párnái közé süppedt, vagy a kemény padlóra tepert izmos testek forrón ziháló ölelkezésébe torkolltak. Ez a végén már csak érdektelen, fásult lemondás volt, amibe lassan beletörődtek mindketten. Akkor tudta, hogy elvesztette. Mikor Sirius, a nyughatatlan, megzabolázhatatlan, lázadó Sirius beletörődött…
Tudod, néha eszembe jut, hogy megmenthettelek volna. Pár lépésnyire voltam tőled, egy egyszerű bűbájjal megállíthattalak és itt tarthattalak volna. Egyetlen ugrással melletted lehettem volna. Elkaptalak volna, aztán átölellek. Duzzadtra csókoltam volna a szád, és vörösre haraptam volna a nyakadat ott, mindenki szeme láttára. Hadd tudják meg, hadd tudják végre, hogy… Már mindegy. Nem számít. Mert én csak néztelek. Mert pont olyan voltál, mint az első alkalommal, mikor Holdsáp fényes nappal, a Roxfort egy viszonylag félreeső folyosóján kívánt meg téged. Nekilöktelek a hűvös falnak, eléd térdeltem, és neked a döbbenettől elkerekedtek a szemeid, halvány, elismerő mosoly játszott az ajkaidon és kecses ívbe feszült a tested az érintésem alatt. Ugyanolyan gyönyörű voltál akkor is. Aztán már nem voltál. Nem maradt belőled semmi, semmi, ami ehhez a földi létezésnek csúfolt emésztő tengődéshez kötne. Szabad vagy. Tessék. Mindig is ezt akartad.
Azért jó lenne azt hinni, hogy Sirius talán mégis van. Hogy valahol messze, nagyon-nagyon messze, de van. „Én soha nem akarok olyan messze lenni tőled, Holdsáp…” A másik oldalára fordul, és kinéz az ablakon. Odafönt, az elérhetetlen messzeségben hamisan kacsintgat rá a Szíriusz. Egyszer régen, egy másik életben talán, kívánt tőle valamit. Nem teljesült.
Észre sem veszi, ahogy kicsordul szeméből az első könnycsepp.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: