Csillaglesen. Roxforti udvar, jókisfiúRemus, rosszkisfiúSirius, százszorszépek, jóslatok, megérzések.
- Én nem értelek, Sirius – Remus félreteszi öléből az asztronómia
leckét, és vet egy kétkedő- csodálkozó pillantást kedvese felé. –
Tényleg nem voltál rá soha kíváncsi?
- Nem – vonja meg a vállát Sirius, és biztos, ami biztos, még távolabb löki maguktól a félig teleírt pergament. - Az csak egy csillag, egy fényes kis bigyó valahol fent az égen. Amúgy – teszi hozzá egy látványos ásítás kíséretében - ez az egész csillagles is olyan bugyuta romantikázás...
Az éjszaka bágyadtezüst derengése sem képes leplezni a Remus arcába szökő rózsás pírt. Szégyenlősen fordítja el a fejét, és csontos térdeit átkarolva, lesütött szemekkel kezdi tépkedni a harmatos fűszálakat.
- Tudod, én már évekkel ezelőtt megkerestem – motyogja, enyhén remegő ujjaival egy százszorszép apró, fehér szirmait cirógatva. - És kívántam is tőle valamit…
- És mit kívántál, Holdsáp? – duruzsolja Sirius, és közben úgy bújik, szinte dörgölőzik hozzá, mint egy simogatásra és szeretgetésre vágyó kölyökkutya.
Remus nyel egy nagyot.
- Azt… azt nem szabad elmondani, mert akkor nem teljesül.
- Miért, még nem teljesült? – végigsimít a kézfején, és ahogy összekulcsolja ujjaikat a kis virág körül, egyúttal a tekintetük is összekapaszkodik. Szavak nélkül beszélgetnek tovább.
Siriusnak sosem jött igazán a szájára a „szeretlek” szó. Valahogy nem is illett hozzá, egyszerűen nem állt jól neki. Valószínűtlenül viccesnek hatott azon a mély, érzékborzolóan rekedtes hangján, és Remus nevetett, valahányszor csak meghallotta. Mikor a szemével, lelkének azzal a vad, végtelen, viharszürke tükrével mondta, az más volt. Ilyenkor valódi volt, ijesztően valódi, letaglózó és megsemmisítő, és mielőtt még a mellkasából feltörő forróság az arcát is elöntötte volna, Remus egy másodpercre mindig elsápadt.
- Ne – suttogja végül. - Ne tépd le. Hadd maradjon itt, szabadon…
- Pedig épp most akartam romantikus lenni – csóválja meg a fejét megjátszott méltatlankodással Sirius, miközben elnyúlik a puha pázsiton. Aztán megragadja szerelme karját, és egy határozott mozdulattal lerántja őt maga mellé a fűbe.
- Na mutasd, melyik az. – Állával a csillagos ég felé bök.
Remus arca egészen felragyog, lelkesen fog bele a magyarázatba.
- Látod ott egy vonalban, egymáshoz közel azt a három csillagot? - Vékony ujjaival mutatja az irányt. - Az az Orion csillagkép „öve”. Tőlük egy kicsit balra, lefelé van az a nagy, erős fényű, ami olyan furcsán hunyorog. Megvan? Az a Szíriusz… Ugye, milyen szép?
- Az - leheli Sirius, és megbabonázva nézi a borostyántekintetben tükröződő csillagfényt. – Gyönyörű…
Remus egy rosszalló pillantás kíséretében két ujja közé csippenti barátja állát, és fejét az égbolt felé fordítja.
- Így már látod?
- Mit…? Jah, nem.
Lemondóan felsóhajt, és felül, hogy folytassa félbehagyott házi feladatát - Sirius azonban rögtön megérzi a veszélyt:
- Várj, megvan! Az a nagy, izé… fényes, ugye!? Szerintem bejössz neki… - Párja kérdő tekintetét látva, vigyorogva folytatja. - Nem látod, milyen kacéran kacsintgat rád? Tuti, hogy beléd van esve…
Remus csak a szemeit forgatja.
- Ezt majd Sinistra professzornak is említsd az év végi vizsgán, hátha így nem buktat meg... - Ölébe veszi és kisimítja a pergament, majd eltökélten keresni kezdi az égen a Jupitert, látszólag ügyet sem vetve a combján egyre feljebb és feljebb araszoló neveletlen ujjakra.
- Rájöttem valamire, Holdsáp – mormolja egy idő után Sirius olyan sejtelmesen simogató, elmélázó hangon, hogy Remus beleborzong, és kiejti ujjai közül a pennát. - Nem lehet túl jó csillagnak lenni. Sőt, borzasztó lehet, hogy hiába kacsintgat rád kitartóan, sosem láthatja közelről azt a komoly kis ráncot a homlokodon, mikor épp róla magyarázol, sosem érinthet meg úgy, hogy a libabőrtől felborzolódjanak azok a kis pihécskék a karodon, sosem hallhatja a hangodat, azokat az édes kis nyögéseket, mikor…
- Elég, Tapmancs! – rivall rá, de ajkain már engedékeny kis mosoly játszik. - Ezt meg kell írnom holnapra. És nem, nem fogod lemásolni rólam. Amúgy mintha épp te mondtad volna az imént, hogy azok csak csillagok, és hogy mennyire rühelled a bugyuta romantikázásomat…
- Meggondoltam magam – feleli egyszerűen Sirius, majd mögé kucorodik, átöleli a derekát, és gyanús segítőkészséggel kezébe nyomja a pennát. - Rendben, Holdsáp - duruzsolja a fülébe - akkor most szépen írd le, amit diktálok: ha a Szíriusz kacéran kacsintgat rám, akkor rövid időn belül kapok egy érzéki, romantikus csókot.
- Ez inkább jóslástan… - pillant hátra felvont szemöldökkel Remus.
- Nem, ez tény. – Sirius elvigyorodik, és nagyon lassan, nagyon finoman érinti össze ajkaikat. Ujjai apró köröket rajzolnak Remus tarkójának érzékeny bőrére, míg másik kezével végigsimít az oldalán, és combjának belső felét kezdi masszírozni.
- És az… az mit jelent, ha a Sirius kezei illetlen… helyeken kutakodnak?
- Természetesen azt, hogy hamarosan eltűnik rólad az összes ruha.
- És aztán?
- Aztán? - Sirius egyetlen, ellentmondást nem tűrő mozdulattal maga felé fordítja, és az ölébe rántja. - Aztán nagyon meg leszel szeretgetve...
Ez a csók már vad és szenvedélyes, és mire Remus feleszmél, a hűvös szellő már csupasz mellkasát nyaldossa. Vékony pulóvere ronggyá gyűrve hever mellettük, ingjének gombjai pedig egymás után engednek Sirius csintalan ujjainak.
- Várj, ezt… - pihegi - ezt nem itt kéne, bárki megláthat…
- Kit érdekel? A kastélyban már rég alszanak ilyenkor - akik meg nem, azok hozzánk hasonlóan nyilván mással vannak elfoglalva. Na jó, Dumbledore-ból kinézem, hogy kukkol, de legalább lesz egy szép estéje az öregnek. – Remus halálra vált arckifejezését látva Sirius hangosan felnevet. - Ugyan, Holdsáp, nem figyel minket senki, csak a Szíriusz meg a társai. De ők nagyon-nagyon messze vannak… Mellesleg előttem már hiába játszod a szemérmes kis szüzet – teszi hozzá, és nemes egyszerűséggel belemarkol Remus forrón lüktető ágyékába. Elégedett kis vigyorral nyugtázza a kedvese torkából feltörő mély, mordulásszerű hangot.
Remus válaszul éhesen kap párja szája után, alsó ajkába harap, majd ellöki magától annyira, hogy ujjai zavartalanul hozzáférjenek a másik türelmetlenül domborodó öléhez. Gyakorlott mozdulattal bontja ki az övcsatot, gombot, aztán a tarkójáért nyúl, hogy a sűrű, éjfekete tincsekbe markolva magához húzza egy újabb csókra szerelmét - de Sirius hirtelen megdermed. Tágra nyílt szemekkel, riadtan pislog át a vállai fölött, az ég felé, a csillagok felé. A Szíriusz felé.
- Mi a baj? – Kedveskedőn megcirógatja a sápadt arcot. – Ennyire lenyűgöznek a csillagok?
Sirius még csak el sem mosolyodik. Megrázza a fejét, és egészen olyan most, mint egy megszeppent kisfiú, aki az imént döbbent rá, hogy talán mégiscsak tele van a világ szörnyetegekkel - még ha azok nem is az ágya alatt bujkálnak…
- Én soha nem akarok olyan messze lenni tőled, Holdsáp… - leheli alig hallhatóan. Idegenül cseng a hangja, és az erdő felől egyszerre hideg, dohos levegőt sodor feléjük a szél.
Remus nem felel, nem tudja, mit feleljen. Szorosan magához öleli szerelme izmos testét, és belefúrja arcát a nyárillatú, fekete hajzuhatagba, hogy elrejtsen egy kicsorduló könnycseppet. Azt sem tudja, miért sír.
- Nem – vonja meg a vállát Sirius, és biztos, ami biztos, még távolabb löki maguktól a félig teleírt pergament. - Az csak egy csillag, egy fényes kis bigyó valahol fent az égen. Amúgy – teszi hozzá egy látványos ásítás kíséretében - ez az egész csillagles is olyan bugyuta romantikázás...
Az éjszaka bágyadtezüst derengése sem képes leplezni a Remus arcába szökő rózsás pírt. Szégyenlősen fordítja el a fejét, és csontos térdeit átkarolva, lesütött szemekkel kezdi tépkedni a harmatos fűszálakat.
- Tudod, én már évekkel ezelőtt megkerestem – motyogja, enyhén remegő ujjaival egy százszorszép apró, fehér szirmait cirógatva. - És kívántam is tőle valamit…
- És mit kívántál, Holdsáp? – duruzsolja Sirius, és közben úgy bújik, szinte dörgölőzik hozzá, mint egy simogatásra és szeretgetésre vágyó kölyökkutya.
Remus nyel egy nagyot.
- Azt… azt nem szabad elmondani, mert akkor nem teljesül.
- Miért, még nem teljesült? – végigsimít a kézfején, és ahogy összekulcsolja ujjaikat a kis virág körül, egyúttal a tekintetük is összekapaszkodik. Szavak nélkül beszélgetnek tovább.
Siriusnak sosem jött igazán a szájára a „szeretlek” szó. Valahogy nem is illett hozzá, egyszerűen nem állt jól neki. Valószínűtlenül viccesnek hatott azon a mély, érzékborzolóan rekedtes hangján, és Remus nevetett, valahányszor csak meghallotta. Mikor a szemével, lelkének azzal a vad, végtelen, viharszürke tükrével mondta, az más volt. Ilyenkor valódi volt, ijesztően valódi, letaglózó és megsemmisítő, és mielőtt még a mellkasából feltörő forróság az arcát is elöntötte volna, Remus egy másodpercre mindig elsápadt.
- Ne – suttogja végül. - Ne tépd le. Hadd maradjon itt, szabadon…
- Pedig épp most akartam romantikus lenni – csóválja meg a fejét megjátszott méltatlankodással Sirius, miközben elnyúlik a puha pázsiton. Aztán megragadja szerelme karját, és egy határozott mozdulattal lerántja őt maga mellé a fűbe.
- Na mutasd, melyik az. – Állával a csillagos ég felé bök.
Remus arca egészen felragyog, lelkesen fog bele a magyarázatba.
- Látod ott egy vonalban, egymáshoz közel azt a három csillagot? - Vékony ujjaival mutatja az irányt. - Az az Orion csillagkép „öve”. Tőlük egy kicsit balra, lefelé van az a nagy, erős fényű, ami olyan furcsán hunyorog. Megvan? Az a Szíriusz… Ugye, milyen szép?
- Az - leheli Sirius, és megbabonázva nézi a borostyántekintetben tükröződő csillagfényt. – Gyönyörű…
Remus egy rosszalló pillantás kíséretében két ujja közé csippenti barátja állát, és fejét az égbolt felé fordítja.
- Így már látod?
- Mit…? Jah, nem.
Lemondóan felsóhajt, és felül, hogy folytassa félbehagyott házi feladatát - Sirius azonban rögtön megérzi a veszélyt:
- Várj, megvan! Az a nagy, izé… fényes, ugye!? Szerintem bejössz neki… - Párja kérdő tekintetét látva, vigyorogva folytatja. - Nem látod, milyen kacéran kacsintgat rád? Tuti, hogy beléd van esve…
Remus csak a szemeit forgatja.
- Ezt majd Sinistra professzornak is említsd az év végi vizsgán, hátha így nem buktat meg... - Ölébe veszi és kisimítja a pergament, majd eltökélten keresni kezdi az égen a Jupitert, látszólag ügyet sem vetve a combján egyre feljebb és feljebb araszoló neveletlen ujjakra.
- Rájöttem valamire, Holdsáp – mormolja egy idő után Sirius olyan sejtelmesen simogató, elmélázó hangon, hogy Remus beleborzong, és kiejti ujjai közül a pennát. - Nem lehet túl jó csillagnak lenni. Sőt, borzasztó lehet, hogy hiába kacsintgat rád kitartóan, sosem láthatja közelről azt a komoly kis ráncot a homlokodon, mikor épp róla magyarázol, sosem érinthet meg úgy, hogy a libabőrtől felborzolódjanak azok a kis pihécskék a karodon, sosem hallhatja a hangodat, azokat az édes kis nyögéseket, mikor…
- Elég, Tapmancs! – rivall rá, de ajkain már engedékeny kis mosoly játszik. - Ezt meg kell írnom holnapra. És nem, nem fogod lemásolni rólam. Amúgy mintha épp te mondtad volna az imént, hogy azok csak csillagok, és hogy mennyire rühelled a bugyuta romantikázásomat…
- Meggondoltam magam – feleli egyszerűen Sirius, majd mögé kucorodik, átöleli a derekát, és gyanús segítőkészséggel kezébe nyomja a pennát. - Rendben, Holdsáp - duruzsolja a fülébe - akkor most szépen írd le, amit diktálok: ha a Szíriusz kacéran kacsintgat rám, akkor rövid időn belül kapok egy érzéki, romantikus csókot.
- Ez inkább jóslástan… - pillant hátra felvont szemöldökkel Remus.
- Nem, ez tény. – Sirius elvigyorodik, és nagyon lassan, nagyon finoman érinti össze ajkaikat. Ujjai apró köröket rajzolnak Remus tarkójának érzékeny bőrére, míg másik kezével végigsimít az oldalán, és combjának belső felét kezdi masszírozni.
- És az… az mit jelent, ha a Sirius kezei illetlen… helyeken kutakodnak?
- Természetesen azt, hogy hamarosan eltűnik rólad az összes ruha.
- És aztán?
- Aztán? - Sirius egyetlen, ellentmondást nem tűrő mozdulattal maga felé fordítja, és az ölébe rántja. - Aztán nagyon meg leszel szeretgetve...
Ez a csók már vad és szenvedélyes, és mire Remus feleszmél, a hűvös szellő már csupasz mellkasát nyaldossa. Vékony pulóvere ronggyá gyűrve hever mellettük, ingjének gombjai pedig egymás után engednek Sirius csintalan ujjainak.
- Várj, ezt… - pihegi - ezt nem itt kéne, bárki megláthat…
- Kit érdekel? A kastélyban már rég alszanak ilyenkor - akik meg nem, azok hozzánk hasonlóan nyilván mással vannak elfoglalva. Na jó, Dumbledore-ból kinézem, hogy kukkol, de legalább lesz egy szép estéje az öregnek. – Remus halálra vált arckifejezését látva Sirius hangosan felnevet. - Ugyan, Holdsáp, nem figyel minket senki, csak a Szíriusz meg a társai. De ők nagyon-nagyon messze vannak… Mellesleg előttem már hiába játszod a szemérmes kis szüzet – teszi hozzá, és nemes egyszerűséggel belemarkol Remus forrón lüktető ágyékába. Elégedett kis vigyorral nyugtázza a kedvese torkából feltörő mély, mordulásszerű hangot.
Remus válaszul éhesen kap párja szája után, alsó ajkába harap, majd ellöki magától annyira, hogy ujjai zavartalanul hozzáférjenek a másik türelmetlenül domborodó öléhez. Gyakorlott mozdulattal bontja ki az övcsatot, gombot, aztán a tarkójáért nyúl, hogy a sűrű, éjfekete tincsekbe markolva magához húzza egy újabb csókra szerelmét - de Sirius hirtelen megdermed. Tágra nyílt szemekkel, riadtan pislog át a vállai fölött, az ég felé, a csillagok felé. A Szíriusz felé.
- Mi a baj? – Kedveskedőn megcirógatja a sápadt arcot. – Ennyire lenyűgöznek a csillagok?
Sirius még csak el sem mosolyodik. Megrázza a fejét, és egészen olyan most, mint egy megszeppent kisfiú, aki az imént döbbent rá, hogy talán mégiscsak tele van a világ szörnyetegekkel - még ha azok nem is az ágya alatt bujkálnak…
- Én soha nem akarok olyan messze lenni tőled, Holdsáp… - leheli alig hallhatóan. Idegenül cseng a hangja, és az erdő felől egyszerre hideg, dohos levegőt sodor feléjük a szél.
Remus nem felel, nem tudja, mit feleljen. Szorosan magához öleli szerelme izmos testét, és belefúrja arcát a nyárillatú, fekete hajzuhatagba, hogy elrejtsen egy kicsorduló könnycseppet. Azt sem tudja, miért sír.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: