Hevenyészett útinapló, avagy két félzombi kalandjai Olaszországban

 

Az alcímet Dettitől loptam. :D (hullafáradtan pötyögöm ezt most, nagyon gagyi lesz, kb mintha szóban makognék, kiábrándító vagyok-leszek, bocsi érte :$) 

 

0. nap, avagy a félzombiság megalapozása

Én az operaházban, Detti hajnalig munkában, a 4 óra alvás egyikünknek sem volt meg napok óta. ^^” Tessék pár fotó a sokmilliárdból elszúrt operaházi páholyokról – igen, se tükör, se függöny, se akasztó, se semmi. Hát gyönyörű, mondhatom. Arról a szintén vagyonba került címerről nem is beszélve...

 

 

 

1. nap, indulás Bp-ről Pisába, aztán tovább Firenzébe

Gyanúsan zökkenőmentesen indult a dolog, még az ellenőrzéseken is simán átmentem (valahogy mindig én vagyok az, aki valamiért gyanús a biztonságiaknak ^^”), én is és a lötyis tasakom is.

 

 

A lötyis tasakon napokig problémáztam amúgy, de végül ki se vetették a táskából, simán jöhetett a borotva, szemöldökcsipesz, műanyagvilla is, pedig mindről hallottam/olvastam, hogy el fogják venni. A hajlakk nem fért a lötyis tasakba, Detti volt a megmentőm, hozzá befért. :) Hátizsákkal + bőrönddel (+a bőröndben még egy kisebb válltáskával) mentem, a térdem meg úgy összességében a fizikai gyengeségem miatt Detti húzta-cipelte a bőröndöt egész úton, leszámítva kb 3 percet az utolsó napon, mikor dacosan úgy döntöttem, hogy én márpedig ezt bírni fogom - aztán rábíztam inkább újra. :$ Szóval minden gyanúsan jól alakult --- míg ki nem derült, hogy gépcsere van, a kb 200 helyből kettőt töröltek az ülések más elrendezése miatt - nyilván az enyém volt az egyik. Se szó, se beszéd, se kérdés, se semmi infó stílusban áttettek a gép másik felébe, fullpánik, hazamegyekhanemoldjukmeg, hosszas várakozás, közben leszedtem az eeszt-ről a mennyi bajom van papírjaimat, szívem, ereim, legyenek kéznél, ha harcolni kell az egymás melletti helyekért. Kb egy órás, laza kis késéssel végre beszállhattunk, Malta Air, igyekeztünk az elsők között feljutni, Detti a szépséges angoljával elmagyarázta, hogy hát a szívbeteg, pánikbeteg "unokatesóját" nem szakíthatják el tőle - a légiutas-kísérők pedig tündérkedves stílusban megoldották a helyzetet, innen is jár a ♥ nekik.

 

 

A repülőút alatt végig figyeltem guglitérképen (igen, működött *-*), hogy merre járunk, az sokat segített, miután Szlovénián túljutottunk, úgy voltam vele, hogy oké, innentől már nem olyan gáz, ha lezuhanunk. XD Pisa fölött tettünk négy kört leszállás előtt, az egyik kedvenc perceim voltam az egész út alatt, gyönyörű volt, imádtam.

Három opciónk volt a Pisa-Firenze útra. Az egyik a pisamover vonatka + rendes vonat, azt hamar elvetettük (nem volt bölcs döntés), a másik olyan busz, ami a pisai reptérről bevisz a vasútállomásra, a harmadik Pisa-Firenze közvetlen busz. Ez utóbbi mellett döntöttünk nagy naivan, mert hát a frissen érkezett két félzombi úgy hitte, hogy az lesz a legegyszerűbb és leggyorsabb megoldás. Hátöhm. Nem. Állunk a semmi közepén, nézzük a buszokat, kisbuszok, nagybuszok, kiírás rajtuk semmi. Vissza a reptérre, megvan a buszos jegyvásárlós bódé legalább, kiírva, hogy 16:30kor indulás, hát várni kell, de legalább megvagyunk, jegyvásárlás, vissza a nagybuszhoz, az lesz a miénk, hah, kényelem, légkondi, mindenjó. És akkor beáll mögé egy 12 fős kisbusz. És akkor nézzük. És akkor odamerészkedünk, és mutatjuk a jegyet, és hát hogy ez az. Bepréseltük magunkat, az indulással persze megcsúsztunk 15 percet itt is, meg kellett várni, hogy megteljen a busz. ^^” A sofőr hamisítatlan olasz stílusban vezetett, dugóba is kerültünk nyilván, az utat végigcsacsogtuk, főleg az abortusztörvényről beszélgettünk, nem tudom, mennyit érthetett belőle a többi utas, a nemzetközi kulcsszavakat biztosan. Útközben hívott apum, hogy úgyamúgy ez a busz nem a pályaudvaron tesz majd ki, hanem a firenzei reptér közelében, szóval még villamosoztunk is egy kicsit. Nagyon meleg volt, ájulásszélén voltam, fotókat itt sajnos még nem csináltam. :( Vettünk izotóniás löttyöt meg gyümölcssalátát (conad névre keresztelt kajásboltban voltunk mindkét városban - ez itt a reklám helye), azok nagyjából helyrebillentettek, de iszonyat stressz lehet velem utazni és elviselni a rosszulléteimet. :(

A szállásokat én választottam, és szerintem mindkettőnk nevében mondhatom, hogy jó választásnak bizonyultak ár-érték-elhelyezkedés szempontjából. A firenzei ez volt, kétágyas, egyszerű, tiszta kis szoba.

A formánkat hoztuk - az ajtót nem tudtuk bezárni, Detti rohant le a recepcióra elmagyarázni, hogy nem forog a zár --- a recepciós meg nézett rá nagy szemekkel, hogy hát izé, ha ránéztünk volna kívülről a kilincsre, láthatnánk, hogy kívülről nem is lehet kinyitni az ajtót. És persze én is hoztam a formámat: azt én itt még nem tudtam, hogy kívülről nem lehet benyitni = Detti se tud visszajönni a szobába, szóval szegénykémnek kétszer kellett kopognia, mert az első kopogást a szomszédok zajongásának hittem, másodszor is csak úgy nyitottam ki, hogy csak ki kéne nézni, hátha mégis itt kopognak. ^^” Szóval vagyunk szépen, mit sem sejtve a szobában, megpihenünk, lehűlünk, én próbálom vállalhatóbbá varázsolni a hajamat a tükör előtt, és akkor… akkor lenézek a bidére, és megállapítom magamban, hogy olyan furcsán, lefelé hajlóan áll a csapja. És ezt a felfedezést megosztom Dettivel. És ő is szemügyre veszi. És akkor indul a kutatómunka és részletes elemzés, youtube videók, használati útmutatók, és az egyik rajzos videóból látjuk, hogy a fiúknak mi-hogy-miként helyezkedik el egy ilyen sekély kis szerkezetben, és… hát, maradjunk annyiban, hogy készüljetek a bidés ficekre, megspékelve egy kis ananásszal, és az eredetileg ananászevés közben elhangzó "be fog az férni" és "nyisd nagyobbra a szád" mondatokkal. XD

 

 

 

Az esti városnézés az egyik legjobb ötletünk volt a három nap alatt, hiába voltunk hullafáradtak, mutatok pár fotót, lényegében egy kis kört tettünk, dóm, piazza della repubblica, fontana del porcellino (nem esett be a pénzem, nyilván ^^”), le az arno partjára, ponte santa trinita, palazzo pitti, vissza a ponte vecchión, piazza della signoria, megnéztünk még Dante házát is, megállapítottuk, hogy megfelelne, majd szépen kérjük, hátha nekünk adják, aztán vissza a szállásra. Sétálás közben végig velünk voltak természetesen a képzeletfiaink, szóval na, lehet, hogy elhangzottak olyan dolgok, amiket nem baj, hogy nem értett rajtunk kívül senki. :D

 

 

Az esti zuhany közben kezdett el vacakolni a szívem (mikor máskor), kellemes kis halálfélelemben magamba öntöttem egy tasak magnosolvot, aztán be az ágyba. Ilyet vittem amúgy, máskor sima lepedőt + párnahuzatot szoktam, ez így praktikusabb. :) Hajnal 3kor felébredtem pár, az ajtónk előtt trécselő olaszra - a szállás mentségére szóljon, hogy a hangok alapján bőrönddel voltak, vagyis épp jöttek/mentek, nem csak úgy leálltak zajongani a folyosón. 

 

 

   

 

 

 

2. nap, Firenze, Firenzéből Pisába

12:00-ra volt jegyünk az Uffizibe, előtte még bóklásztunk kicsit a városban, elnéztünk többek között a Palazzo Medici-Riccardi felé, mert ugyebár az is Hannibal helyszín volt, de be nem mentünk, nem fért volna bele az időbe. Túl hamar érkeztünk amúgy az Uffizihez is, lényegében mindenhez túl hamar érkeztünk, pedig én késni szoktam --- hát, a tapasztalatok alapján a helyiek még nálam is ráérősebbek. :D De a várakozós bóklászás alatt nézegettük legalább a lovakat és a kutyusokat. ^^ 

 

 

A múzeumban szerintem egész jól viselkedtem, azonnal beláttam, hogy fel kell adni a mindentmegkellnézni hozzáállást, szóval a két fő célunkra koncentráltunk elsősorban, minden másra bónuszként tekintettünk csak, minimális bosszankodással konstatálva, hogy a Giotto, Leonardo és Michelangelo nevével reklámozott termek kvázi megközelíthetetlenek. Dettinek megvolt Botticelli Primaverája, nekem megvolt Artemisia Gentileschi, 

 

 

szóval boldogság volt. Meg wc keresés. Meg bunkó dolgozók, akik képesek lettek volna a végigkötözött térdemmel is kizavarni a liftből (az egyik konkrétan nem is engedett beszállni), mert az csak mozgássérülteknek és babakocsis famíliáknak van fenntartva. Ez eléggé megkeserítette amúgy az élményt - gyalog nem tudtam volna lejönni azon a rengeteg lépcsőn, így is végigszorongtam mindhárom napot a térdem miatt, állandóan figyeltem, hogy óvatosan lépjek, hogy nehogy valaki meglökjön, nehogy nekem ütközzön egy bőrönd, figyeltem, hogy mikor kell az autósok, biciklisek miatt félreugranom, borzasztó koncentráció és stressz volt végig, a harmadik napon be is sokalltam és ki is borultam miatta. :( Az Uffiziben meg tényleg azt képzeljétek el, hogy nagy nehezen beengedtek ugyan a liftbe, de a kapun kiengedni már nem akartak, majdnem visszazavartak a lépcsőn, hogy menjünk fel újra, aztán gyalog le a rendes kijáraton, mert itt csak tolószékkel vagy babakocsival lehet közlekedni. Egy tolószékes család jött velünk, ők magyaráztak valamit, így végül kiengedtek - az nem volt elég meggyőző, hogy mutogattam a végigkötözött térdemre. Lehet, el kellett vna vinni a letört darabkát, és azt is megmutatni mellé nekik. ^^”

 

 

Maga a múzeum egyébként kisebb, mint hittem, a másodikról indultunk, ott elég nagy a tömeg, az elsőn már jóval kevesebben voltak, ez alapján a „térkép” alapján tájékozódtunk, de a fontosabb alkotók és infók ki is vannak írva minden terem előtt. Utólag bánom, hogy nem maradtunk tovább, illetve nagyon bekattant, hogy el akarok menni a Louvre-ba, egy teljes napra. :$ Ha valaki jönne velem, itt lehet jelentkezni. :D

 

 

   

 

 

 

Pötyögő esőre jöttünk ki, mire a szállásra értünk, elállt. A táskáinkat a kis csomagmegőrző szobában hagytuk, én még pakolásztam, a mozgásérzékelős lámpa persze folyton lekapcsolt, szóval ültünk a sötét, bőröndökkel és hátizsákokkal teli szobában telefonfénynél - egyszer benyitottak, és kapásból bocsánatot is kértek, mondanunk kellett volna, hogy minket nem zavartak meg semmiben, csak a képzeletfiaink háborognak kicsit. XD

Irány a vonat. Jegy megvéve (ó, igen: érvényesíteni kell még felszállás előtt, bedugjátok ilyen kis fali izébe, ami kilyukasztja szépen -- hát, amennyire sikerül neki ^^”), vonat sehol, információ sehol, vágánykiírás sehol, semmi sehol. Az egyetlen információ, amit nagy betűkkel kiírva láttunk, az volt, hogy NEM információ. ^^” Végül kiírták, hogy természetesen késni fog a vonat is, ami net szerint az 1esről indult volna, a valóságban ott a később induló luccai állt, a kis megsárgult papírtábla a kettesre ígérte a miénket - persze ezt már csak akkor láttuk, amikor a kijelzőn is megjelent végre a szám, és megindult a népvándorlás. ^^” Emeletes vonat volt, teljesen megtelt, ablak mellé sajnos nem tudtunk ülni, így a tájnézés elmaradt, de amúgy is szakadt az eső.

A pisai szállásunk ő volt, a képzeletfiaink valószínűleg lelkesen üdvözölték volna a helyet - Detti simán csak nászutas lakosztálynak titulálta. :D Oké, meleg víz nem volt, és minden lépésünkbe beleremegtek az ablakok, a wc is folyt, de amúgy simán ajánlós szállás, tökéletes helyen van, és nagyon hangulatos az egész, annyi, hogy érkezéskor fel kell őket hívni, hogy engedjenek be az épületbe. (Vagy írni nekem, hogy küldjem el a kapukódot. ;)) Voltak olyan terveink, hogy egyik nap kimegyünk a tengerhez, másik nap felsétálunk a dómhoz és a toronyhoz - hát, ez már eleve borult a vonatkésés miatt. Elindultunk mindenesetre még aznap a torony felé --- aztán vissza is fordultunk, épp időben, mielőtt leszakadt az ég. Azt nagyon sajnálom, hogy nem tartott ki egész éjszaka a vihar, imádtam volna a kis remegő ablakú lakosztályunkban egy éjszakai villámlós-mennydörgős-szélsüvítős vihart. 

3. nap, Pisa, Pisa-Bp haza

Reggel ült egy óriásszúnyog a bidében.

A tengert lehúztuk a listáról, oda eleve buszozni kellett volna, azt pedig ilyen rövid idő alatt is megtanultuk, hogy a menetrendre az olaszok legjobb esetben is csak afféle nagyjábólvalahogyúgy útmutatóként tekintenek, szóval megelégedtünk csak a csodák terével. 

 

 

 

 

 

A dómba 10:15-re sikerült jegyet szereznünk, a köztes időben sétálgattunk még egy kicsit, imádtam a kis girbegurba utcácskákat és „oda még pont befér egy kis ház” épületeket. A térdem viszont a Pisába érkezés után kétszer is ugrott egyet-egyet, csupafélelem, csupafeszültség voltam, rengetegszer eszembe jutott, hogy mi lesz, ha a következő lesz a végzetes lépés, vagy simán csak meglök valaki, elterülök a földön, és ottmaradok... Lemondtam miatta a fagyiról, a fánkról, pedig mindkettőt előre kinéztem, de séta közben nem mertem volna enni, azt meg nem akartam, hogy miattam kelljen üldögélni, és elpocsékoljam a drága időnket. Még a pizzázás is kimaradt végül. Visszafelé pedig azon is kiborultam, hogy még a bőröndömet se bírom el, volt pár elég sötét, síráshatáron billegő, miértvagyokénennyire nyomi pillanatom, ahogy az is megviselt, hogy végig, mindenhol Detti beszélt, én még egy graziét vagy egy buongiornót se voltam képes kipréselni magamból, legfeljebb csak motyogva, hogy ne is hallja senki, annyira szégyelltem a kiejtésemet – semmi dallamosság, semmi lendület nem szorult belém, siralmas. 

 

A hazaút innentől teljes lejtmenet volt, a repülő bő két órát késett, mi eleve bő két órával indulás előtt értünk ki (be sem engedtek először, a várakozás alatt bementünk egy könyvesboltba, szóval van egy olasz hobbitom, hp1-em és 101 kiskutyám :D), a reptéren teljes volt a káosz és hatalmas a tömeg, a szívem meg egyszer csak elkezdett úgy félreverni, mint még soha, nagyon hosszú másodperceket hagyott ki egymás után többször, remegő kezes magnosolvkészítés, telt az idő, nem javult, sírós hazatelefonálás szüleimnek, ami annyiból mondjuk jó volt, hogy anyum feljött így elém pestre -- ekkor még nem sejtettük, hogy akkora késés lesz, amivel nem fogom elérni a tervezett buszt, és a következőt sem értem volna el anyum nélkül (ami amúgy pokoli volt. ne utazzatok a fél7es ózdi busszal, ha nem muszáj…). A várakozás azért is nagyon fájdalmas volt, mert ennyi idő alatt még a tengert is megjártuk volna. :( Összességében ennyi, tudom, hogy szánalmas, de ez nekem hatalmas dolog volt - viszont nagyon nem vagyok büszke így utólag magamra, fizikailag kibírtam ugyan, de nagyon sokszor viselkedtem nagyon idegesítő kis nyomiként. Illetve most mehetnékem van még máshova is nagyvilágszerte, ami ilyen-olyan okok miatt kivitelezhetetlen, így viszont csak a reménytelen sóvárgás maradt a pici, nyomi kis lelkemnek, ami nem biztos, hogy jobb, mint az eddigi nincsensemmi, nemleszsemmi állapot. Lehet, hogy kár volt megpiszkálni, nem tudom, egyelőre nagyon érzem a hiányt és a soksok lehetett volnát. Most egy ilyen furcsán keserédes, megpróbáltam, és sikerült is meg nem is érzés van bennem. Nem tudom. Majd elválik. Meg majd írok. Ígérem. Bocsi. :$ ♥ 

PS. Aki megtalálja Firenze utcáin Dániát és a nevemet, juttassa vissza őket hozzánk. :(