Csak nevek

 

Roxfort, éjszaka, nevekben előre megírt életek.

– Kérdezek valamit – közli Sirius, és Remus bólint egyet. Kérdezhetek valamit?, mondanák mások, de Sirius Sirius, nem pedig mások. Arra sem kért soha engedélyt, hogy befurakodjon Remus mellé az ágyba, csak ledobja magát, mintha mi sem lenne természetesebb a világon két egymáshoz bújó kamasznál, megemeli a takarót, mindig térdből fúrja be magát alá, végül a feje is helyet talál a párnán, és elfekszik kényelmesen Remus ágyán. Teljes testében nekisimul az oldalának. Minden alkalommal belegabalyodik a hajába, de semmi pénzért (semmi mugli motoros magazinért) össze nem fogná. Remus néha eltűnődik azon, mi lenne, ha megkérdezné tőle, hogy neki személyesen mit kéne megtennie azért, hogy összefogja a haját, kizárólag az ő kedvéért. Elmondhatná, hogy ő bármit megtenne, és ez igaz is lenne, csak épp szükség lenne Siriusra is, hogy segítsen kitalálni – és főleg végigvinni a bármit…

– Azon gondolkodtam – kezdi Sirius, és suttog, de ott lobog a hangjában az az izgatott él, ami furcsa, szárnyas varázslényeket kelt Remus gyomrában életre. Alkalomadtán kifaggathatná Kettleburn professzort, hogy vajon mik lehetnek ezek, és miért csak Siriusért léteznek. – Hogy szerinted lehet-e az, hogy így ez az egész – mutat körbe a baldachinra és mutat magukra – előre ki van már találva.

Remus szeretné azt hinni, hogy ő az egyetlen, aki ezt ennyiből is tökéletesen megértette.

– Nem tudom a választ – feleli lassan –, de én is gyakran gondolkodom ezen.

– Ugye hogy? – Sirius felragyog. Bántja a sötétben Remus szemét a fénye. – Például a neveden, azon sokat gondolkodtam. Remus Lupin. Mintha előre el lett volna döntve, hogy neked nem lehet másod, mondjuk golymókod vagy unikornisod, csak farkasod.  – Remus helyesbítene, ő nem biztos benne, hogy a farkas az övé, vagy ő a farkasé, de talán ez nem is fontos most. Sirius a jelek szerint ezzel be is fejezte a hajnal háromnegyed hármas eszmefuttatását, és most rá vár; Remus halkan beszélni kezd:

– Te a legfényesebb csillagról kaptad a keresztneved, a családneved pedig fekete. Csupa ellentmondás. – Nézi Sirius arcát. Félelmetesen szép. – Talán egy nap majd döntened kell, hogy…

– Már döntöttem – vágja rá élesen Sirius, meg sem várva a mondandója végét. Remusnak valami azt súgja, hogy ebből az elhamarkodottságból idővel nagyobb bajok is lesznek, és az mindkettőjüknek fájni fog.

– Akkor lehet, hogy valaki életében te leszel majd a legnagyobb boldogság és legnagyobb szomorúság egyszerre. – Csend. Bánatos, kóbor kölyökkutyus ilyenkor Sirius Black, és Remus Lupin bármit megtenne, hogy felvidítsa, még akkor is, ha a ragyogása elvakítja. – Vagy beragyogod majd valaki sötétjét.

– Gondolod?

– Ühüm. – Remus hazudik.

– Az jó lenne – derül fel Sirius. – Ágasnak ne mondd el, hogy ezt mondtam – teszi gyorsan hozzá, mire Remus a szájához emeli az ujját, és láthatatlan lakatot rajzol rá. Sirius megnedvesíti a saját ajkait, miközben figyeli.

Aztán Remus arcába ásít egy nagyot.

– Itt alszok ma – közli, és nekidönti a homlokát Remus vállának.

Összefonódnak az ujjaik a takaró alatt, és reggel majd megint úgy tesznek, mintha ezúttal sem történt volna meg.