Ez így még biztosan túl korai...

 Még mindig Enidék. :$ Ne utáljatok nagyon. :$

Csókolóznak az előszobában. Ez a csók más, mint minden eddigi, biztosan korai, annyira korai, hogy még kezet se mostak, csak a kesztyűjűket vették le és gyűrték sebtében a zsebükbe, és Enid minden gyógyítói tapasztalata kevés hozzá, hogy eldöntse, melyikük szíve dübörög ekkora erővel és hanggal; furcsán idegennek érzi a saját szívverését és furcsán ismerősnek Teóét, de mosolyognak közben mindketten, az pedig nem jelenthet rosszat sem a népi bölcsességek, sem a tankönyvek szerint. Teo keze rásimul az arcára puhán, és a megszokott félénk tapogatózásnál jóval kevésbé sután lesiklik onnan a nyakára; a mozdulat, amivel meglazítja és félresöpri az útból a sálat, már tétován gyöngéd, Enid érzi és hallja benne a néma kérdést: szabad? Félrebiccenti válaszul a fejét. Teo lehetetlenül hosszú szempillái megcsiklandozzák a bőrét, ahogy kinyitja a szemét, elhúzódik picit – és akkor megáll. Mikor kezd gyanúsan hosszúra nyúlni a szünet, Enid fél szemmel, résnyire nyitott szemhéjai közül kikukucskál: Teo hatalmasra kerekedett szemekkel és tátott szájjal bámul rá, az ajkai duzzadtak, nedvesek, orcáin összemosódva izzik a hideg és a szerelem csípte pír, soha nem volt még ennyire ellenállhatatlan – és cuki.

– Te csillogsz… – ámul. Enid nem érti, mire gondolhat vajon, de faggatózás helyett inkább ő is megosztja vele a saját tapasztalatait:

– Te meg szúrsz – húzza végig incselkedve a mutatóujját Teo borostás állán.

– Sajnálom – pislog rá a szánom-bánom bocitekintetével Teo. – Bántottalak?

– Jajdehogy – nyugtatja meg Enid. – Olyan cuki vagy. Mindig szúrsz egy kicsit, de szeretem. Csak most a hideg miatt érzékenyebb az arcomon a bőr. De itt – húzza félre még jobban a sálját – nem fáztam, szóval… – Teo a nyakához hajol, mielőtt befejezné a mondatot.

És akkor kopogtatnak.

– Ne nyissuk ki – suttogja Enid, és feltett szándéka nem kinyitni.

– Biztos fontos, vagy nem kopogtatnának ilyenkor… – kezdi az aggodalmaskodást Teo.

– Ha elmegy, akkor nem fontos…

Nem megy el, kopogtat újra.

Enid csimpaszkodik még Teo vállaiba egy kicsit, majd morcos szusszanással visszazuttyan a földre, és kelletlenül lenyomja a kilincset. Mire kinyílik az ajtó, már mosolyog újra.

A küszöb túloldalán a házmester néni áll, a férje angol, de ő maga valamelyik közép- vagy kelet-európai országból származik, bonyolult neve van, mássalhangzók egymás hegyén-hátán, Enid képtelen megjegyezni.

– Jó estét, Enid! – kezdi, hogy rögtön rá is cáfoljon: – Sajnos rossz hírt hozok: meghibásodott fent a kazán, vagyis hamarosan le fog állni a fűtés, és nem lesz meleg víz sem. Hívtunk szerelőt, huszonhetedikén délelőtt tud leghamarabb jönni, addig sajnos fagyoskodnunk kell az ünnepek alatt.

– Hűha – nyögi ki Enid. – Ez baj.

– Így jártunk. Azért boldog karácsonyt! – búcsúzik sokmássalhangzós néni, és már kopogtat is a szomszédba tovább.

– Boldog karácsonyt! – csukja be az ajtót Enid. – Hát, ez nem jó – fordul Teóhoz.

– Ez nagyon nem jó! – szörnyülködik Teo.

– Nem lesz baj – ígéri Enid. Nem lesz baj, mondhatná, több bűbájt is ismer, amivel melegebb lesz a víz és a lakás, mint mugli fűtéssel, de azt mondja inkább: – Baldurnak van szép vastag bundácskája, nekem van szép vastag takaróm és plédem, vizet meg majd melegít a vízforraló. Minden rendben lesz.

Teót könnyebb lenne arról meggyőzni, hogy elmarad idén a karácsony, mint arról, hogy minden rendben lesz. Gondterhelten töpreng, hintázik a sarkán, végül nagy levegőt vesz, és azt mondja:

– Gyertek át hozzánk. Tudom, hogy korai – teszi azonnal szabadkozva hozzá –, de ez most különleges vészhelyzet. Gyertek át hozzánk.

– Tündér vagy – nyúl a kezéért Enid –, de már késő van. És Baldur…

– Félne az idegen helyen – fejezi be Teo szomorúan bólogatva.

– Mi pedig egész éjjel vele foglalkoznánk, vigasztalnánk, szórakoztatnánk, és nem aludnánk semmit, pedig holnap sok dolgunk van. – Enid magához húzza Teót egy puha szájrapuszira. – Átvészeljük itt, ne aggódj.

Teo a fejét rázza.

– Azt nem lehet, hogy tudom, hogy ti itt fáztok karácsonyeste, én pedig vagyok otthon a melegben. Itt maradok veletek – jut hirtelen határozott döntésre. – Ha te is szeretnéd… – Néz várakozva-reménykedve Enidre.

Teo nélkül a megszokottan, melegben, kettesben és csendben telik majd az este, mint minden karácsony az elmúlt években. Teóval felborul a rend, fázni fognak (ők ketten biztosan, de Baldurnak megbűvölhetné a fotelt vagy valamelyik kis cicaágyát, talán akkor végre használatba venné azokat is…), zavarban lesznek és jó eséllyel nem fognak aludni egy szemhunyásnyit sem.

– Tényleg itt maradnál dideregni velünk?

– Dideregni?

– Fázni – mutatja kardörzsölve-fogvacogtatva Enid.

– Dideregek veletek – jelenti ki ragyogva-rajongva Teo. – Ha te is szeretnéd.

– Szüleid nem fognak haragudni?

– Szüleim azt fogják mondani, hogy rossz, hogy nem jöttetek át. Aztán meg fogják érteni, hogy Baldurt nem lehet gyorsan költöztetni. Aztán azt fogják mondani, hogy legyek itt, dideregni veletek.

– És a templom? – jut Enid eszébe. Teo elgondolkodik.

– Ha nem baj, ha telefonálnak itt hozzád, amikor hazaérnek, akkor nem baj, ha nem megyek. Szeretnéd, hogy itt maradjak? – mondja rövid szünet után. – Ha nem, azt is megértem, ez még nagyon-nagyon korai.

– Nagyon-nagyon örülnék neki, ha itt maradnál – vallja be Enid.

Aztán csak állnak és nézik egymást.

– Akkor – töri meg végül Teo a kínosan és fülig szerelmesen egymásra vigyorgó, izgatott csendet – hazamegyek, és hozom át néhány dolgot, jó? Sietek – ígéri meg, és puszit nyom Enid arcára. Zálogpuszinak hívja ezeket (Enid legalábbis bízik benne, hogy ezt a szót kereste – még nem ellenőrizték a szótárban): mikor legközelebb találkoznak, Enid visszaadja.

– Teo! – szól utána a lépcsőházban, és Teo csak úgy repül vissza hozzá. Mugli karácsonyi slágereket hallgat valamelyik lakó a szinten, a Rockin around the christmas tree dallamára lüktet a folyosó. – Csak azt akarom mondani, hogy, tudod, nem nagyon aludt még itt nálam senki, csak az öcsém párszor, még régen, mikor ideköltöztem, illetve most pár hete Sirius, amikor is rájöttem, hogy nagyon jó érzés, ha megoszthatom a vendéggel a saját kis dolgaimat, szóval ha nem zavar, hogy vaníliaillatú leszel, akkor nem muszáj hoznod tusfürdőt meg fogkrémet meg ilyesmit – hadarja le, és mosolyog.

– Szeretem a vanília illatát – biztosítja Teo, aztán állnak és nézik egymást még egy kicsit.

 

Ez eddig nagyon másként alakult, mint ahogy eltervezték. Ez eddig leginkább a Sirius-féle forgatókönyvre hasonlít, megírhatná neki, gondolja Enid, de úgyis tudja a válaszát, a pimasz kis szavait és azt a görbe vigyorát, szóval úgy dönt, bármi is lesz ma este, a kettőjük titka marad. Körbejárja a lakást pálcával a kezében (varázspálca nélkül ment sétálni, ez mekkora, mekkora felelőtlenség volt, villan az eszébe, de amilyen hirtelen jött a gondolat, ugyanolyan gyorsan el is hessegeti. nem keserítheti meg a ma estét semmi, nem engedi.), egy kis tisztító bűbáj ide és oda sohasem árt. Kellemes melegre bűvöli a fotelt és Baldur fekvőhelyeit, a fürdőszobai csöveknél hezitál, de végül azok is kapnak egy reggelig kitartó fűtőbűbájt – úgy tűnik, a melegvíz mégsem ment tönkre, karácsonyi csoda, ezt fogja mondani, Teo pedig nyilván örülni fog neki. Ágy. Az kelleni fog biztosan, a kérdés az, hogy egy vagy kettő; kinyitja a kanapét a nappaliban, kikészíti a párnát, takarót, lepedőt. Megcsörren a telefon, Teo, már összecsomagolt, de késni fog kicsit, megfürdik otthon egyszer, de azért igényt tart majd Enid vanília illatú tusfürdőjére is a lefekvés előtti második fürdéskor. Nem kis késés lesz az, Enidnek sanda gyanúja, hogy Teo sokáig szépítkezik, szóval elmegy zuhanyozni ő is.

No lám, csak utolért az idő téged is, ezt mondták a munkatársai, mikor megjelentek az első megfakult szálak a hajában és szarkalábak a szeme sarkában. Kedveskedő-vigasztaló megjegyzésnek szánták, ilyenekbe bugyolálnak minden egyes odaszúrást, és Enid mosolygott rajta velük, mert pontosan tudta, hogy nem az idő az, amibe hirtelen beleöregedett. Leszedi a sebhelyről a tapaszokat (fölösleges színjáték, Teo úgyis tudja, hogy természetellenesen gyorsan gyógyulnak), lemossa a sminkjét, aztán csak nézi magát a tükörben. Ha utol is érte az idő, a testét valószínűleg még ahhoz is túl satnyának találta, hogy foglalkozzon vele: semmit sem változott az elmúlt bő húsz év alatt, talán csak a bordái rajzolódnak valamivel erősebben ki, főleg a mellei között. Ha őket sem zavarta, Teót biztosan nem fogja.

Négy-öt évvel ezelőtt próbálta meg, „ideje lenne már”, „kifutsz az időből”, „az élet nem tündérmese, ne csak várd a szőke herceget”, és ő megfogadta a tanácsokat (miért?), és beengedett az életébe egy szőke herceget. Aztán gyorsan még egy barnát és egy feketét. Egy kicsit sírdogált, egy kicsit sajnálta, egy kicsit gyűlölte, egy kicsit szégyellte magát, végül bezárta a „rossz emlékek” ablakocska mögé ezt az időszakot is (meg bezárt vele önmagából is egy darabkát), és az élet ment tovább, csak folytak szép egymásutánban az ugyanolyan napok, míg meg nem botlott az idő is vele együtt abban a küszöbben.

Várnia kellett volna Teóig.

Nem kell várnia rá; kapkodva bújik csúnya karácsonyi pulcsiba, mert Teo már az ajtón kopog, megismeri a kopogását, még az is dallamos és visszafogott.

– Sajnálom – kezdi kínos grimasszal Teo (Enidnek rögtön feltűnik, hogy megborotválkozott) –: a szüleim ragaszkodtak hozzá, és… Így volt egyszerű… – És a maga után húzott óriási bőröndre mutat. Enid felkacag, csilingelve zengik vissza a lépcsőházfalak.

A benne lapuló hatalmas, vastag, bolyhos, puha, meleg pléd önmagában megmagyarázza a bőrönd méretét – még otthon vették, a hűvös angol estékre készülve, meséli Teo. Előkerül némi nasi, csoki, két doboz tea („sok meleget kell inni a hidegben!” („de kérlek, ne tegyetek bele tejet…”)), és egy szatyor mandarin („ritkán kapni itt ilyen finomat!”); Teo sűrű bocsánatkérések közepette pakol ki. Enid közben akaratlanul is a ruháit figyeli – szinte mindenből legalább kettőt hozott, pólóból van itthoni estére, alvós éjszakára, egy harmadik holnap reggelre és egy tartaléknak, ha leöntené magát, vagy bármi baleset történne, mert Teo szentül hiszi, hogy nevetségesen ügyetlen, amikor zavarban van, márpedig ma este garantáltan sokszor lesz zavarban. Enid biztosítja róla, hogy nem ügyetlen, hanem cuki.

– Hozhattál volna csúnyapulcsit te is – biggyeszti aztán a száját túljátszott búslakodással. Úgy ülik körbe a nyitott bőröndöt, mint egy tábortüzet: Baldur körbe is járja, rövid, dagasztó mancspróba erejéig még bele is lép párszor, azt mérlegelve, megéri-e vajon lecserélni a fűtött fotelt erre az újabb kuckóra.

– Nekem nincs ilyenem – mondja Teo, és a mutatóujjával végigköveti az egyik kacskaringós flittercsíkot Enid flitteres-pomponos-csilivili karácsonyfás pulcsiján.

– Nincs karácsonyi csúnyapulcsid? – döbben meg Enid.

Teo a fejét rázza. Nem tűnik különösen csalódottnak a csúnyapulcsi hiánya miatt, de Enid nem enged belőle, kötelessége nem engedni belőle:

– Kell csúnyapulcsi, fontos, muszáj. Veszünk neked egyet holnapután után – számolja a napokat fejben –, ott toporgunk az ajtóban, amint nyitnak a boltok. Utókarácsonyi ajándék. Az elkésett Mikulásom hozza – dönti el olyan elégedett vigyorral, aminek láttán Teo azonnal beismeri a csúnyapulcsi létszükségességét (meg persze a közös vásárlásra sem mondhat nemet).

– Vagy la Befana. Ő is hozhatja – javasolja lelkesen.

– Befana? – Enid felhúzza a térdeit, megtámasztja rajtuk az állát, ha jól sejti, most mesedélután következik.

Teo bólint.

– Ő egy boszorkány – magyarázza –, de nem rossz boszorkány, hanem jó boszorkány: ajándékokat hoz január ötödike éjszaka, de igazából hatodika a napja. – Enidnek akkorát dobban a boszorkány szóra a szíve, hogy összerezzen tőle. Teo észreveszi; aggódva cirógatja meg a kézfejét. – Rosszat mondtam? Baj van?

– Nem, dehogy. Dehogy. – Enid mosolyog. – Csak nem hallottam még erről soha. Milyen ez a boszorkány?

– Hát… – Teo elgondolkodik, a szavakat keresi. Mindig elbizonytalanodik, mikor rájön, hogy valamiről huzamosabb ideig kell beszélnie, édesen gesztikuláló mozdulatok kísérik ilyenkor a szavait. – Ha ránézel, akkor olyan, mint általában egy boszorkány: öreg, csúnya, az orra nagy, hosszú, és van rajta ilyen, ami nem pattanás, hanem…

– Bibircsók – segíti ki azonnal Enid.

– Bibicsók?

Enid felnevet.

– Bibi-r-csók – hangsúlyozza ki az r-t, aztán hozzáteszi: – Csak azért nevetek, bocsi, mert a bibicsók nagyon-nagyon cuki, mert neki is lenne igazából értelme: a csók ugye csók, a bibi pedig sebet, horzsolást jelent, ez ilyen kis cuki, gyereknyelves szó, szóval a bibicsók tulajdonképpen olyan, mint egy új szó a gyógyító puszira. Öhm, nagyon kusza voltam, vagy tudtad azért követni? – hadarja, és bocsánatkérőn sandít Teóra.

Teo válaszul közelebb húzódik hozzá, és óvatos csókot nyom a sebhelyre az arcán.

– Bibicsók – közli büszkén, jelezve, hogy tökéletes megtanult egy újabb leckét.

– Bibicsók – bólint Enid, aztán lop tőle jutalmul egy gyors rendes csókot is. – Szóval Befana nagy, hosszú orrán van egy bibircsók. És még?

–  Van neki seprűje is, azon repül. Lemegy a kéményekben, mint a Mikulás, de ő piszkos is, és úgy hozza az ajándékot, főleg édességeket, de hozhat csúnyapulcsit is. Szóval ő jó boszorkány, nem gonosz, mint általában egy boszorkány – fejezi be Teo, és csillogó bociszemekkel pislog Enidre, további kérdésekre várva. Enid mérlegel magában. Ez biztosan korai még, és biztosan nem ez a megfelelő pillanat, de túl csábító a hirtelen ölébe pottyant lehetőség, hogy boszorkányokról társalogjanak. Teo kezéért nyúl, játékosan babrálja az ujjait.

– Honnan tudod, hogy egy boszorkány általában gonosz, öreg és bibircsókos? – somolyog rá. Nem tudja, mit vár, ha végre, végre valami egyszerű, egyszerűen jó lenne, akkor Teo most rákérdezne, hogy ő boszorkány-e, ő igennel felelne, meleget varázsolna, tengerpartot vagy havas hegyeket, megmutatná Teónak, hogy milyen a valódi mágia, milyen egy valódi boszorkány, Teo imádná, és boldogan élnének, míg meg nem halnának, mint a mesékben. Teo bűntudattal pislog rá helyette.

– Nem tudom jól kifejezni magam, sajnálom – mondja csendesen. Elhúzza a kezét (Enid elszontyolodva kap utána, ez nagyon nem az a folytatás, amire várt), elbújik a tenyere mögött, úgy sóhajtja:  – Annyira sajnálom, de nehezebben találom a szavakat, mint máskor, mert ideges vagyok. Jó értelemben ideges. – Lehull a keze, tétovázik kicsit, Enid érzi-érti a kérést, hogy ne szakítsa félbe most, végül bólint egyet, csak magának, és folytatja lassú, megválogatott szavakkal: – Te mindig azt mondod, hogy mi most még „randizunk”, de én szeretném, ha mi ketten többek lennénk. Ha te is szeretnéd. Tudom, hogy beszéltünk már a dolgokról, amiket majd a jövőben csinálnánk együtt, de én már most több időt szeretnék tölteni veled, és félek, hogy ha ma valamit rosszul csinálok, akkor csalódás leszek neked. Ezt szerettem volna így kimondani, hogy tudd. – Tart egy rövidke szünetet. –  Az általában ilyen külsőt… ilyen külsővel lévő boszorkánnyal pedig a mesekönyvekben és mesefilmekben rajzolt boszorkányokra gondoltam, de tudom, hogy ez nem helyes. Tudom, hogy ez egy jóval komolyabb téma, hogy honnan ered, hogy valakire azt a vádat mondjuk, hogy boszorkány, és tudom, hogy ez rossz, de most nem tudok erről se idegen nyelven beszélni, és ezt nagyon sajnálom… Öhm, mit látsz? – zavarodik még jobban össze, ahogy Enid rezzenéstelen tekintettel, egyre közelebb hajol hozzá. –  Nézel. Látsz vagy nézel? Pedig ezt tudom, látod, de most nem…

– Csss. Mindkettő. Nézlek és látlak, téged. Gyönyörű vagy. Én meg se próbáltam volna ezt így megfogalmazni kettőnkkel kapcsolatban, pedig nekem ez az anyanyelvem, másikat nem is tudok, nem hogy négyet, egyet se – ne szólj bele, én is hagytalak beszélni –, és, hát, eddig azt hittem, hogy ezt így nem kell kimondani, deee… szerintem a mi önbizalmunknak határozottan kellett. Köszönöm. A boszorkányos megjegyzést egyébként nem értettem félre, de megígérem neked, hogy erre a témára még visszatérünk egyszer. Az pedig, hogy nehezebben találod a szavakat, csak azt mutatja, hogy milyen bonyolult gondolatok laknak ebben a gyönyörű kis buksidban. – Enid szusszan egy nagyot. Izzad a keze, eléggé undi, de azért végigsétál az ujjaival Teo karján, és bekéredzkedik a tenyerébe. Izzad az ő keze is, pedig mindig meleg és száraz szokott lenni, és valahogy ettől lesz hirtelen olyan igazán valódi, hogy ők itt most hivatalosan is szintet léptek. És persze szörnyen kínos is, hogy ennyire nem hisznek magukban, hogy ezt így ki kellett mondani.  – Nagyon kínosak vagyunk megint, ugye?

– Eléggé – ért egyet Teo, és visszakúsznak végre az arcára az imádott gödröcskék. – De együtt nem olyan kínos kínosnak lenni. Vagyis, de, az, de ez így jó kínos.

– Cuki.

– Cuki. És az orvosok nyelvét én sose érteném. És a gyönyörű te vagy.

– Döntetlen? – hozza ki holtversenyre Enid. Teo rábólint. Elterelő hadműveletként módszeres hasvakarást alkalmazva kiment Baldur alól egy nemrég még egyszerű fekete, most már ezüst és fehér macskaszőrrel díszített melegítőfelsőt és egy hozzá tartozó nadrágot, az egyik rekeszben talál még egy üveg gondosan bebugyolált lekvárt és két csomag kandírozott gyümölcsöt, aztán látványosan habozni kezd, ahogy eszébe jut valami.

– Fokozhatom a kínos érzést? – Ez új, ez a fény a szemében, különös és izgalmas, gyermekien félszeg és felnőttesen komoly egyszerre.

– Hűűű, képes vagy rá? – adózik túljátszott, rajongó elismeréssel eme kivételes tehetség előtt Enid; kikerekednek a szemei, nagyon hüly… viccesen néz ilyenkor ki, tudja. Azt is tudja, hogy ezzel a nézéssel képes az izgatott és a szorongó feszültséget is egyforma hatékonysággal elkergetni. Teo megmosolyogja. 

– Én mindig képes vagyok kínos érzést fokozni – húzza ki magát, és kihúzza egyúttal a bőrönd egyik kisebb, oldalsó zsebét is. Tényleg szörnyen zavarban van, nem túlzott, lepődik meg Enid. (olyan cuki.) Teo rápillant, rámosolyog szégyenlős-puhán, aztán elővesz, és Enid ujjai közé csúsztat egy óvszeres dobozt. 

– Nem lesz szükség rá – mondja őszintén, komolyan. – De úgy érzem, hogy ha nem hoztam volna, felelősségtelennek tűnnék. Legyen itt nálad. A jövőre. – És belepirul a gondolatba, és Enid szájon csókolja.  (És elvesztik az egyensúlyukat és beledőlnek a bőröndbe és Baldur felháborodva lepofozza mindkettőjük karját.) (Enid vérzik jobban. Leitatgatja, aztán kap rá bibicsókot.)