Változások

Beszélgetős bigyusz, félnapos nyaralás, Remus, Sirius, Lily, James, Harry, pár hónappal Lily és James halála előtt. Diszfunkcionális örökszerelem, a miért-nem-bíztak-Remusban lett volna a kiindulópont, aztán... ez lett belőle. Vannak benne pillangós hajcsatok. Meg lekváros kenyér, piros szalvétában.  

 

 – Nyaralni? – kérdez vissza James.

– Nyaralni – ismétli Sirius. A szemében az a fény ragyog, ami a legjobb és legrosszabb ötleteikor szokott.

– De… Most? – próbálkozik Remus finoman.

– Most – dörren rá Sirius. – Miért?

– Háború van – vázolja James a tényeket.

Sirius vádlón rámered. A cserbenhagyottak mélységes felháborodással vegyes csalódottsága a tekintete. (Ő már nem az a James, aki volt…)

– Nem hagyom, hogy tönkretegyen egy kiba…. bocs, Harry, fránya háború. Ha kell, belehalok. Megölhetnek. Bármikor megölhetnek, de tönkretenni nem fognak.

Csend a válasz. (Azt üzeni, hogy már tönkretettek.)

– De nem is szereted a meleget… – Remus más irányból próbálkozik. Remus és az átkozott próbálkozásai.

– A hideget se szereted – teszi hozzá James.

– Ki kell szabadulnom. – Siriusban robbanásra kész feszültség és elfojtott, esdeklő kétségbeesés remeg. – Ha folytatjuk ezt bezártságot és bujkálást, én…

– Menjünk – szól közbe Lily. – Harry még sose látta a tengert. Menjünk.

(Ne haljunk meg úgy, hogy nem láttuk együtt a tengert.)

Harry, mint aki érzi, hogy ideje lezárni ezt a vitát és kézbe venni az irányítást, gügyög. James öleléséből kinyújtott kis karokkal ácsingózik Sirius felé.

– Tessék, megszavaztuk! – horkan fel diadalittasan Sirius. 

Aztán hősies jajongások közepette tűri, hogy a többiek közös erővel kibogozzák a hajából Harry ragaszkodón kapaszkodó ujjacskáit. (Az irányítás helyett talán csak Sirius tömött tincseit akarta annyira kézbe venni.) (Nem mintha kizárná egymást a kettő.)

 *

Egynapos nyaralás lesz. Vagyis inkább egy délutános, mert az út hosszú, hoppanálni Harryvel nem tudnak (és egyébként sem biztonságos).

Remus szendvicseket csomagol el. Vaj és sajt, vagy lekvár, precízen ken, összeborít, hajtja a szalvétát.

– A zöld szalvétában van a sós, a pirosban az édes – magyarázza Siriusnak. Sirius az ajtóban áll, a hajából víz csöpög, lecsurog a hátán, felszárítja a törölköző a derekán. Delfinmintás. Vannak pillanatok, mint ez a mostani, mikor el kéne mondania Remusnak, hogy szereti. Helyette azt kérdezi:

– Segítsek?

– Épp végeztem.

– Becsomagoljak?

– Már kész.

– Akkor mit csináljak? – fakad ki. Veszekedni akar, ha másként már nem ér el hozzá, kiabálni és dühöngeni, csapkodni, ahogy egy fulladó próbál minden rettegő erejével az életbe kapaszkodni, de Remus már csak hárítja ezt is. Csókokkal, törődéssel és kimondatlan és félreértett szavak vájta mélységes mély hallgatással hárít mindent.

Odalép Siriushoz, leoldja a derekáról a törölközőt, megtörli a hátát, mellkasát. Az érintése fájdalmasan gyöngéd, a pillantása úgy cirógatja végig Sirius meztelen bőrét, mintha az emlékeibe próbálná örökre bevésni, mielőtt elveszíti.  (Mintha egyszerűen csak elfogadta volna, hogy elveszíti.)

– Készülődj – mondja, és megcsókolja. – Így is késésben vagyunk. Én megoldom egyedül – fordul az asztalhoz vissza. Összeszedi a tálcát, tányért, kést, és nekilát mosogatni.

Egyedül.

Régen még mosogatni is együtt mosogattak. 

Remus most egyre ritkábban van itthon. Egyre ritkábban vannak együtt. És Sirius úgy érzi, hogy az ilyen napokon, mint a mai, mikor végre itt van, vele van, mintha csak még távolabb lenne.

*

– Rohadt meleg van – morogja Sirius.

– Ott a víz – int Lily a tenger felé. Pontosabban Harry, James és Remus bokamagasságban ringatózó hullámok közt pancsoló triója felé. Harry Remus ölében ül, James előttük hasal a vízben, kócos hajában hínárkorona tekereg. Nevetnek. Sirius nem emlékszik, mikor látta Remust utoljára így nevetni.

Keserű fintorral legyint.

– Túl hideg.

A szeme sarkából látja, vagy inkább csak érzi, ahogy Lily vizslatja őt és méregeti. Még Jamesnél is profibb. Vagy tőle tanulta, vagy tényleg ennyire összeillenek. 

– Tudom, mire készülsz – közli vele.

– És?

– És nem. Nem fogok beszélni róla.

– Oké – feleli Lily. Áthuppan Sirius elé, hajgumit, hajcsatot nyom a kezébe: – Megcsinálod a hajam?

– Hogy?

– Mindegy, csak ne lógjon a vízbe.

Az elkészült művet Sirius jobbról, balról majd szemből is megtekinti. Szakszerűen eligazgat még itt-ott néhány tincset.

– Szép vagy – állapítja végül meg.

Lily komolyan aggódni kezd.

– Ennyire rosszul vagy?

Sirius fanyar félmosollyal vállat von.

– Nem tudom. Csak próbálok kedves lenni.

– Nem áll jól.

– A hajad sem.

– Te csináltad.

– Szándékosan még én is el tudok szúrni dolgokat.

– Pillangós hajcsatokkal szabotálnád a házasságomat?

– Á, már beletörődtem – ismeri be Sirius. – Észre se veszi, ha hülyén nézel ki. Az se érdekelné, ha nem lenne hajad. Mindenhogy tökéletes vagy neki.

– Azt gondolod, hogy Remus nem ilyen?

Sirius felsóhajt. Tessék, csak itt vagyunk. Lily tényleg ijesztően profi.

– Nem tudom, mit gondolok – mondja kelletlenül. – Megváltozott. Minden megváltozott. Mindenki megváltozott.

– Mikor beszélgettetek rendesen utoljára? – kérdi Lily csendesen.

– Mindegy – vágja rá Sirius. Észrevesz még egy vörös tincset, ami állhatna jobban is, kiszabadítja a kontyból, az ujjára tekeri, irányba tereli. – Komolyan jó lett amúgy. Keressek tükröt?

Lily megrázza a fejét.

– Elhiszem neked. Mikor beszélgettetek rendesen utoljára?

– Hagyjuk.

Lily nem hagyja. Nem szokása.

– Annyit azért nem változtam. És James szerint makacsabb vagyok, mint te, szóval: mikor beszélgettetek rendesen utoljára?

Sirius feladja.

– Remusszal vagy a férjeddel?

– Bárkivel. Mikor beszélgettél utoljára bárkivel?

Sirius lesüti a szemét. A pléd, amin ülnek, Remusé – bolyhos, puha, meleg színek. Siriusnak kedve lenne kitépdesni a szálait.

– Nem tudom – mormogja maga elé. – Remus nem bízik bennem. James apa lett. Rád – felpillant Lilyre, a tekintete egy kivert kutya nyomora, ahogy kimondja: – féltékeny vagyok. Meg irigy. Rátok. Hogy így megvagytok.

Lily mosolya mindentudó-szomorkás, az érintése egyszerre óvatos és erős, ahogy megszorítja Sirius kezét, és Sirius folytatja:

– Nincs többé öcsém – bukik ki belőle. – Az igazság az, hogy mindig mindent elszúrok... – Zokog és nevet, és mint egy tehetetlen gyerek, hagyja, hogy Lily a mellkasára vonja és átölelje őt. Csak ülnek így egy ideig.

– Tényleg minden megváltozott – dünnyögi Sirius Lily vállgödrébe végül. – A melleid is nagyobbak lettek.

– Te most a melleimet nézed?

– Nyugi, nem jön be – mondja Sirius, és bizonyítékul véget vet az ölelésnek.

– Akkor ne nézd – nevet Lily.

– Nehéz nem látni valamit, ami – Sirius mutatja – ekkora.

– Irigykedsz?

– Nem. Ez pont nem kéne.

– Jamesnek tetszik.

Sirius túljátszott undorral szemforgat.

– De komolyan, nem zavar, hogy ott úgy… lóg?

– Nem zavar, hogy ott – Lily Sirius ágyéka felé mutat – úgy lóg?

Jogos. Sirius fintorog.

– Lehet, hogy egyszerűbb lenne az élet nélküle.

– Nem lenne – mosolyog Lily, és naptejtől ragacsos tenyerét Sirius naptejtől ragacsos mellkasára teszi. – Itt szereted őt. A többi csak következmény.

– Miről pusmogtok? – Remus a semmiből bukkan elő. Törékeny alakja karcsú árnyat húz maga után, mintha nem tudna tőle elszakadni a sötétség sem.

– Rólatok – feleli habozás nélkül Lily. – Meg az én melleimről és az ő farkáról.

– Értem. – Remust ennyi év után már semmivel sem lehet meglepni. – Nem jöttök a vízbe? Harry imádja.

A vékony, fehér póló nedvesen a bőrére tapad, átderengenek rajta a karmolás- és harapáshegek. Az elmúlt hónapokban megszaporodtak, egyre mélyebbek és súlyosabbak, és Sirius képtelen elfogadni, hogy a csókjai nem tudják őket begyógyítani. Lilyre pillant. Látja, hogy Lily megérti. Hogy hiába minden makacssága, minden közös makacsságuk, itt már nem lehet mit tenni.

– Most indultunk – erőltet mosolyt magára Lily. – Csak megkértem Siriust, hogy csinálja meg előbb a hajamat.

– Szép lett – dicséri meg Remus is.

– Álompasid van.

– Az bizony... – Remus a kezét nyújtja feléjük, Lily felpattan, Sirius felkecmereg. Nem engedi el Remus ujjait, és Remus sem húzódik el tőle, pedig tudják, hogy követik őket kíváncsi-megvető tekintetek.

*

A nap lement. Fakó az este, a hold sápadt karéj, még nem bújtak elő a csillagok, csak a Vénusz ragyog. Indulniuk kéne haza, de Harry elaludt, ahogy az alatta fekvő Sirius is szendereg. James betakarta őket mint büszke apa, aztán Lily vállára billenő fejjel bóbiskolt el. Remus és Lily az utolsó lekváros kenyéren osztozik.

A tenger felől hűvös szellő hoz megnyugvás, béke és búcsúzás illatot.

– Nagyon szeret téged – suttogja Remusnak Lily. – Ugye tudod?

Remus bólint.

– Én is őt – formázzák némán az ajkai.

Azt nem mondja ki, hogy Siriust sosem lehet eléggé nagyon szeretni. Hogy hogy is szerethetné egymást eléggé két olyan ember, akik egymás nélkül magukat sem tudják igazán szeretni. Sirius szerelme pusztító, a szeretetre pedig csillapíthatatlanul éhezik. Mert Siriusnak soha, semmi sem tud elég lenni.

*

– Örülök, hogy rábeszéltél a mai napra – mondja Remus, ahogy végigdől az ágyon. Hiába nyitottak ablakot, a szobában megállt a fülledt, párás meleg. Remus mégis takaró alá bújik. Siriushoz bújik. Fölé gördül, megtámasztja az állát a mellkasán, közös lélegzetfelhőn át nézik egymást.

– Mindig igazam van – közli a tényt Sirius, az ujjai közben ösztönös simogató útra indulnak Remus hátán. Szereti őt érinteni. (Szereti őt.) (Szereti, szereti, szereti.)

– Jól éreztem magam – csacsog Remus tovább, és van abban valami megmagyarázhatatlanul szomorú, hogy így feldobta őt a mai nap. – Majdnem olyan volt, mint…

– Régen? – Elakad a cirógatás két kiálló borda között.

– Nem. – Remusnak lehervad a mosolya. – Semmi nem olyan, mint régen.

Sirius bólint. Itt lenne a pillanat, itt lenne egy újabb pillanat, hogy kimondják a kimondatlan dolgokat, de nem vesznek tudomást róla, ahogy Sirius nem vesz tudomást Remus merevedéséről sem. (És még ez is neki fáj jobban, biztos benne.)

– Nem tudom ezt egyedül végigcsinálni – mondja végül egyszerűen.

– Itt leszek, amikor csak tudok – ígéri Remus, és Sirius már nyitná is vitára a száját, mikor rádöbben, hogy nem hazudott.

Amikor csak tudok.

(Amíg még tudok.)