Kísértetek

 Azkaban után, lie low at Lupin's, icipici töredék kis valami.


A kezüket nézik.


Egyszer régen, talán egy másik életben, talán már csak Remus emlékében, a roxfortos ágy baldachintitkában ölelték egymást félszegen-sután, mikor Sirius azt mondta, hogy ő hatványozottan (ez volt akkoriban a kedvenc szava. Remustól tanulta. fogalma sem volt, mi a mugli matematika.) mázlista, amiért Remusnak ilyen szép keze van.

– Ha nem lenne ilyen szép, az vágylohasztó lenne, főleg amikor… tudod – vigyorogta, és a mutatóujjával illusztrálta a folyamatot: csúnya kéz – szomorúúú… szép kéz – boldog! Remus nevetett, mert a folyamat így, Sirius kísértetfehéren derengő mutatóujjával illusztrálva talán még abszurdabbnak és mókásabbnak (és persze kínosabbnak) tetszett. Megcirógatta Sirius kézfejét.

– Mindketten szerencsések vagyunk – súgta a sötétbe. Egymásba fonódtak az ujjaik, Sirius érintése biztonság volt és ígéret, a tenyere melege maga az élet, és ő komolyan hitt benne.


– Megöregedtem. – Sirius keserűen felnevet. Elhúzná a kezét, de Remus marasztalón visszatartja, kísértetkéz vérfarkaskézben, abszurd és mókás is lehetne, ha nem az ő kezük, nem az ő életük lenne.  

A kísértetek kortalanok. Egyetlen pillanatban megrekedt élet, van holnap, van folytatás, de soha többé nincs tovább. Élő emlékek.  „Ne nézz már úgy rám, mintha kísértetet látnál”, ezt mondta Sirius, mikor belépett az ajtaján. „Voldemort visszatért”, mondta aztán, utána meg azt, hogy „éhes vagyok”. Azóta fürdött, evett. Pisilni volt. Fogat mosott. Csupa olyan dolog, amiket nem csinálnak kísértetek, mégis, inkább tűnik emléknek, mint valóságnak, hogy Sirius itt van vele. A keze jéghideg, de húsból és vérből van a pergamenszáraz, fakó bőr alatt. Az érintése ismerős-idegen.

– Nem érzem magam öregnek – szólal meg Sirius újra. A hangja üres és fátyolos, a tekintete elmerült valahova, ahova még Remus sem láthat be soha. – Nem tudom, minek érzem magam. Tizenkét év. Tizenkettő. Nem tudom, hova lett. Nem tudom, mi maradt még belőlem. Nem tudom, ki vagyok.

Ülnek tovább a csendben.

– Nem tizenkettőnek tűnt – kezdi Remus, egyenként simít közben Sirius ujjain végig, mintha azokon (csak azokon) megszámolhatná az elveszett éveket. – Sokkal, sokkal többnek, de… kevesebbnek is. Én sem tudom igazán, mi történt ez alatt a tizenkét év alatt. Csak teltek a napok, és én vártam… valamit. Csak vártam, hogy történjen valami.

– Bármit csinálhattál volna – közli Sirius karcosan. – Te bármit.

– Tudom. Tudtam. De képtelen voltam.

– Továbblépni vagy újrakezdeni?

– Bármit is csinálni.

Nézik a kezüket. Száraz, sebes, vénségesvén finom kamaszkezek. Egymásba fonódnak az ujjaik, megszokásból és próbaképp.

– Még mindig azt mondod, hogy szerencsések vagyunk? – Sirius emlékszik. Remus most először néz a szemébe, közös emlékeket kutatva, egy pillanatot valahol a múltban, ahová jó lenne egyszerűen csak visszatérni, egyszerűen csak onnan továbbfolytatni. Másként csinálni.  

– Talán most kezdődik a szerencsénk. Ideje lenne – mosolyog Siriusra, és a bólintásából tudja, hogy ő sem hisz benne.