Bizalomjáték

Roxfort (és egy csipetnyi Roxfort után), Tekergők, első csók. Egy semmi-értelme-kis-játék, tinimagazinos hódítási tippek, egy üres füzet és egy cserepes növény. 

Jamesnek voltak őrült ötletei. Az igazat megvallva, Jamesnek szinte csak őrült ötletei voltak – de ez a mostani, ez tényleg röhejesen nagy őrültség volt.

– Mert ezt nem kell bizonyítani, érted. Miattam csinálta. Tuti, hogy miattam csinálta. Azt várja, hogy… vagy azt hiszi, hogy nem merem?! Hát merem. Most azonnal. Merem én. Mindjárt. Szerinted se húzzam tovább, mi? Jah. Szerintem se. Mindjárt. Mindjárt… – bizonygatja Sirius elszántan, és rajtra készen hátat fordít a cserepes virágnak. Előrehajol, beleborzol a hajába, átfésüli az ujjaival, hátrarázza, majd visszahúz pár tincset a homlokába. Vet még egy segélykérő pillantást a virágra.

A virág sokatmondó hallgatással mered rá.

Sirius visszaroskad, visszadől az ágyba, két kézzel bokszol maga mellett a matracba, mint egy hisztis kisgyerek – aztán feljajdul; baljával telibe találta az ágykeretet, szóval most már a keze is sajog. Émelyeg mellé az édességtől is, de az persze megérte: végre megvan Jocunda Sykes kártyája, így már majdnem teljes Peter gyűjteménye.

Múlt pénteken kezdődött.

James múlt pénteken rontott be a szobába, megdicsőült kifejezéssel az arcán és egy tinimagazinnal a kezében.

A belépő tehát kellőképpen hatásosra sikerült (mint mindig) – a lenyűgözött elismerés mégis elmaradt. James sértődötten fújt egyet. Egyikük sem kapta fel rá a fejét. Megszokták. Remus mugliismeret lecke címén a párnái közé gubózva egy mugli regényt olvasott, Peter hasonló alibivel, az ágyán hasalva mugli képregényt lapozgatott. Sirius kiterülve hevert a padlón vacsora óta (azaz lassan egy teljes fejezet óta – Remus az oldalak… bekezdések… sorok… és néha talán szavak (és betűk) között rá-rásandított), és elmélyülten törte a fejét azon a sorsfordító és világrengető megoldást kívánó problémán, hogy mégis hogy húzza ki a pók a fonalát a fal és a csillár között.  

James egy ideig felháborodva fintorgott-toporgott egy helyben, aztán bosszankodva sarkon fordult, kiviharzott, majd berobogott újra, és leparkolt a csillárban kergetőző ezernyi varázslángocska fénykörének közepén.

– De hogy húzza ki a pók a fonalát a fal és a csillár között? – dünnyögte Sirius elmélázva James kócos-sértett ábrázata mellett a plafonnak.

– Hálóvetővel – érkezett rögtön a tudományos válasz Peter ágya felől ropogós szellő kíséretében, ahogy büszkén meglengette a Pókember legújabb számát, majd egy könnyed csuklómozdulattal demonstrálta magát a folyamatot is.

James ezen a ponton elégelte meg az igaz barátság mellékhatásainak legkivédhetetlenebbül terjedő, megszokás nevezetű tünetét (hogy senki sem figyel most rá – ez az igaz barátság. a barátai az egyetlenek, akik egy ilyen belépő után rezzenéstelen arccal folytatják teendőiket. máskülönben már csapatnyi csillogó szempár szegeződne rá. kivéve persze Evansét, aki tüntetőleg kisétálna a helyiségből, méltatlankodva forgatva azt a csodazöld (Sirius szerint ezen pillanatokban leginkább méregzöld) szép szemét. mert az nem barátság. az szerelem.), megköszörülte a torkát, és teátrálisan ledobta a kihajtott újságot Sirius elé.

– Ezt fogjuk csinálni – jelentette be azzal a hangsúllyal, amelynek hallatán Peternek azonnal csínyt sejtve csillant fel a szeme, Remus gépies rezignáltsággal (és egy aggodalmas kis ránccal a homlokán) megjegyezte, hogy biztosan szuper lesz, Sirius pedig kétkedőn, de meggyőzésre készen mérlegelni kezdte, hogy vajon megéri-e neki ezért felkelnie. Rásandított a lap tetején magenta betűkkel virító címre.

– Így találd meg a megfelelő melltartóméretet? – pislogott felvont szemöldökkel, de határozottan felélénkülve Jamesre. Na ez most tényleg meglepte.

James lelkesen bólintott.

Erre még Remus is abbahagyta az olvasást (ebből a fejezetből úgysem emlékezett másra, csak a betűk feketeségére a lapon – pont olyan feketék voltak, mint Sirius hajszálai… szemöldöke... szempillái… a szőrszálak a köldöke alatt, amik idén nyáron lettek oda, és amiket most látni engedett a felgyűrődött pólója…), a könyv lapjaiból (hófehér... mint Sirius bőre…) felnézve szkeptikus érdeklődéssel méregette Jamest, és egy gyors fejrázással jelezte a zavart kisegérszemekkel kérdőn felé forduló Peternek, hogy kivételesen ő sem sejti, mibe fogják ezúttal őrült önkéntesként saját magukat belerángatni. Sirius ezalatt diszkréten fulladozott-csukladozott a röhögéstől (a pólója ettől még feljebb csúszott, és Remusnak muszáj volt megnyalnia a hirtelen rázúduló sivatagi forróságban kiszáradt ajkait), és jó fél perce stírölte már könnyesre kuncogott szemekkel James mellkasát, mire Jamesnek leesett végre.

Lebámult a félig aláhajlott lapra. 

Rossz oldal.

– Mih?! – Afene. – Jah, nem.

Sietve fordított egyet az újságon, lapozott, majd visszadugta Sirius orra alá.

Siriusnak lassan lehervadt a vigyora, és ráncba szalad a szemöldöke, ahogy olvasta.

– Mi az? – kíváncsiskodott Peter türelmetlenül a nyakát nyújtogatva. Remus még rosszabbat sejtve biztonságba helyezte a könyvét egy titkos párnazugban.

– Minek ez? – pislogott fel Sirius gyanakvón Jamesre.

– Bizalomjáték – jelentette be nagy vidoran James, majd visszafordult Sirius felé. – Mint amikor leestél a seprűről, és én elkaptalak.

– Nem estem le – vakkantotta Sirius. – És nem kaptál el. Rád estem – tette hozzá durcásan.

– Vagyis beismered, hogy leestél – mutatott rá vigyorogva James.

Sirius teleszívta a tüdejét. Morgott-vicsorgott Jamesre, aki ettől szemlátomást még jobban élvezte a helyzetet; főleg, hogy a túljátszott kutyaszerepben acsargó Sirius figyelmét a jelek szerint elkerülte az az aprócska tény, hogy még mindig a földön fekszik, a fölé magasodó James bokájának szintjén. Emiatt – és mert Remusról rendszerint tapintatosan megfeledkeztek a farkasszemnéző viadalok során – fordulhatott elő, hogy egyiküknek sem tűnt fel az a halványrózsaszín hullám, ami lágy libbenéssel öntötte el a fiú arcát és ült meg az orcáin puhán, mint akinek váratlanul bűntudata támadt az említett kis baleset kapcsán. Mint akinek kulcsszerepe volt abban a tragikus (és roppant kínos) pillanatban, mikor Sirius tekintélyén – többek között – épp az öccse évfolyamának orra előtt (fölött. aztán alatt.) esett csorba. Pedig ő igazán nem csinált semmit, csak állt ott.

És hát nyilván nézte Siriust, ahogy mindenki más is Jamest és Siriust nézte, és arról igazán nem tehetett, hogy Sirius meg őt nézte, és hogy a tekintetüknek újabban van a fura szokása, hogy ha összetalálkozik, hát úgy egymásba gabalyodik, mint a cipőfűző, mielőtt a viselője orra bukik benne, mert valami alattomos kis jószág (szárnyas és pufók, és felelőtlen kis kezeivel szívalakú nyílvesszőket lövöldöz szanaszét – Remus valahogy így képzelte el) suttyomban kibogozhatatlanul összekötözte az asztal alatt a kettőt. Szóval Sirius pontosan úgy nyekkent le a seprűjéről, mint akinek, ha nem is a cipőjét, de a tekintetét (és jó eséllyel a szívét – meg a jövőjét, és úgy az egész életét) menthetetlenül és kibogozhatatlanul összekötözték volna valaki máséval. Aki történetesen Remus volt.

És akinek, persze, lehet, azt sem kellett volna korábban félhangosan megjegyeznie, hogy James jobban mutat (ezt a szófordulatot használta. miért? a vitathatatlanul kivételes repülési technikájára értette…) holmi levegőben száguldozó seprűkön, mint a sportolás bárminemű formájától úgy alapvetően zsigeri távolságot tartó Sirius. Ha ő nem jártatja meggondolatlanul a száját, akkor Sirius sem szegte volna fel hetykén az állát (Merlinre, milyen jól áll neki, mikor így hátrarázza a haját, és elővillan éles-határozottan az állkapcsa szép metszésű, markáns íve), és zengte volna tele (azon a karcos, borzongató hangján) a nagyterem evőeszközök csattogásától monoton zsibongását egy kihívó „fogadunk?”-kal.

Remus a tenyerébe temette az arcát.

– Mi a lényege? – szólt ki az ujjai közül békítőn.

James küldött egy fölényes pillantást Sirius felé – látod, őt érdekli. Érdekli őt. Megköszönheted.

Bekaphatod – üzente Sirius viharszürke szemvillanása.

Majd ő – felelte James cinkos hunyorgása.

Remus és Peter, bármennyire is irigyelték olykor őket, amiért képesek egymás közt filozófiai mélységű dialógusok (hát, akár arra is képesek lehetnének...) szavak nélküli lebonyolítására, ezúttal fogadni mertek volna, hogy mind a négyen jobban jártak azzal, hogy az iménti kis párbeszéd nem hangzott el nyíltan kimondva.

– Nagyon egyszerű – kezdte izgatottan James, és még mindig eszelősen vigyorgott mellé, mint aki biztos benne, hogy ennek a csínynek a végén legalább ketten döntenek majd úgy a szobában tartózkodó úriemberek közül, hogy szobrot emelnek neki hálájuk jeléül. Remus és Peter még jobban összezavarodtak hát, mikor kiderült, hogy kivételesen szó sincs semmiféle tekergős csínyről: – Mindnyájan adunk valamit egymásnak; valamit, ami a legfontosabb nekünk, amit nem bíznánk rá senki másra. Titokban. Kölcsönbe. Pár hétre, talán hónapra, majd eldöntjük. Lényeg, hogy nem csak megőrizzük, de jobban, szebben adjuk vissza. Tök jó lesz – bizonygatta diadalmasan.

Beleegyező ujjongás helyett zavart csend süvített végig a szobán, ahogy az ördögszekeret görgeti a baljós vadnyugati szél a mindent eldöntő, végső játszma előfutáraként.

– Én így is megbízom bennetek – jegyezte meg csendesen Remus, de James leintette.

– Csapatépítés – gesztikulált körbe. – Kapcsolatépítés – torpant meg a mozdulat. Egyik keze Remusra, a másik Siriusra mutatott.

– Milyen kapcsolat? – kapta fel Peter a fejét.

James leengedte a kezét. Ezúttal a melengető Bambipillantásával közölt valamit Siriusszal, mire a fiú megkönnyebbülten bólintott, és még egy hálás kis mosoly is megjelent a szája szélén. James biccentett egyet felé, aztán beleborzolt a hajába, és legcsábosabb címlapvigyorát előkapva ünnepélyes elragadtatással bejelentette a varázsszót – a szót, ami nem igényelt bővebb magyarázatot (bizonyos szempontból, sőt, alapjaiban véve persze igényelt volna – de nem akadt már a Roxfort területén olyan mazochista idióta, aki külön kérésre végighallgassa):

– Lily.

– Már megint rajtunk akarsz kísérletezni? – nyöszörögte szenvedőn Peter.

– Erre valók a barátok – emlékeztette James.

– És mit akarsz adni neki?

– Természetesen a szívemet – árulta el James enyhe sértettséggel a hangjában, mint aki nem is érti, hogyan merülhetett fel egyáltalán ez a kérdés.

– Akkor meghalsz – hívta fel erre az apró döccenőre a figyelmét a maga higgadt logikájával Remus.

– Egy darabot belőle…?

– Akkor is.

– Ünneprontó – fintorgott James, majd elvigyorodott ismét, és összecsapta a kezét: – Na szóval, megcsináljuk?

– Megcsináljuk – bólintottak egyszerre, beleegyezve-beletörődve mindhárman.

– Ez félreérthető volt – jegyezte meg csak úgy mellesleg Remus.

Peter felvihogott, James megállapította, hogy Remusnak feltűnően piszkos újabban a fantáziája, Sirius pedig, aki éppen akkor döntött úgy, hogy ideje feltápászkodnia, nem elég, hogy félrenyelt, de még az átkozott ágykeret mellé is tenyerelt. Nagyot koppant a feje. Azért lett olyan piros az arca, bizonygatta.

Szóval így kezdődött az egész, majdnem egy héttel ezelőtt. 

Sirius azóta gazdagodott – átmenetileg – Peter kincset érő csokibéka kártya gyűjteményével, valamint a Jamestől kapott, csenevész kis szárával és kókadt-fonnyadt leveleivel is bosszantóan önelégült és aggasztóan mindentudó összbenyomást keltő cserepes virággal – jelezve, hogy melyik barátja mennyire veszi tulajdonképpen komolyan ezt a kis játékot. Mert James nyilván tudta, hogy ez az egész fölösleges, mert hát úgyis tudják mostanra már, és James ezzel a gizda kóróval is csak azt éreztette, hogy az egészet kizárólag miatta tervelte ki, hogy ő végre tegyen valamit; adjon Remusnak valamit, amit a fiú megőrizhet neki, amit aztán szebben és jobban és édesebben és szenvedélyesebben (Sirius találna még jó pár illetlen jelzőt magában) kaphat tőle vissza…

Mindjárt, határozza el az elmúlt tíz másodpercben úgy tizedszerre, és már majdnem meg is mozdul (mindjárt), amikor...

– Bejöhetek? – susog Remus lágy, rekedtes hangja (egy árnyalattal mélyebb lett a nyáron…), és susog az ágyfüggöny nehéz anyaga is az érintése alatt; tapogatózva keresi rajta a rést, aztán feldereng a bőre összetéveszthetetlenül tiszta, ártatlan fehérsége. Tétovázik. Sirius szótlanul (és valami furcsa, rózsaszín ködön át) csodálja a törékeny ujjakat – csak a tüdeje kezd izgatott zihálásba, és a szíve még őrültebb zakatolásba. Nyel egyet. Egyszer hallott valamit kutyákról, egy Pavlov nevű mugli tudósról, és a kutyák reflexszerűen beinduló nyáltermeléséről, amint meglátták például az ételt adó kezet… Ő étel nélkül is elfogadná, és bármeddig szorongatná ezt a kezet. Nyel még egyet. 

– Bejövök, jó?

Miután Sirius másodjára is elfelejt válaszolni, Remus ujjai bizonytalanul elhajtják a függönyt; előbukkan a karja, az orra hegye, az arca, egyetlen pislogás, és már ott is áll Sirius előtt teljes, tapintható valójában. A bal kezét leszámítva. Azt a háta mögött rejtegeti. Szégyellős a mosolya, a kíváncsiság a tekintetében édesen és aranylón csillog, mint a méz, érdeklődve szemléli a Sirius párnája közepén szakszerűen kialakított kis fészekben kókadozó nyeszlett növénykét, a takarón széthajigált tucatnyi felbontott, és legalább háromszor annyi felbontatlan csokibéka csomagolást, és közöttük Siriust magát, végül csak megértőn biccent egyet, mintha mindez teljesen természetes volna. Látott ő már furább dolgokat is Sirius ágyában, őszintén szólva. 

– Hallottam, hogy beszéltél hozzá – simogatja meg gyengéden a virág egyik aprócska levelét. – Anya szerint is jót tesz nekik, ha beszélünk hozzájuk. 

Sirius bólogat. Szeretne szobanövény lenni, akkor Remus naphosszat beszélhetne hozzá azon a csendes-rekedtes, dallamos hangján, talán még énekelne is neki, miközben a leveleit cirógatná... Normális, ha szeretné, hogy Remus közös kis titkokat, bókokat sugdosson-dúdoljon a fülébe, míg ő a karjaiban tartja, magához öleli, simogatja?

Remus félrebillentett fejjel, kitartóan hátratett bal kézzel, és a tekintetében még mindig azzal a szelíd érdeklődéssel várja türelmesen, hogy Sirius megtalálja, és szorgos juhászkutya módjára összeterelje a fejében szédelgő álomképek (simogatás és dudorászás és ölelések…) közt elkallódott szavakat, közben pedig igyekszik nem tulajdonítani túl nagy jelentőséget a ténynek, hogy barátja most is azzal a különös, réveteg pillantásával bámulja őt percek óta, amit olyan félreérthetően gyakran lopnak egymástól újabban. (Például a seprűs incidenskor.) (És még a landolás utáni pár zavaros másodpercben is, mikor Sirius csak nézte őt, kábán, mintha egy álomból ébredne, lezúzott karjával, az alatta jajgató Jamesszel és a rajtuk vihogó tömeggel mit sem törődve.) ((Hogy a következő pillanatban aztán már kérte is a pálcáját, hogy kiküldhessen néhány rontást a mardekárosok felé, még mielőtt McGalagony odaér, az már részletkérdés.))

Hirtelen ötlettől vezérelve visszahúzza a függönyt, majd a rájuk boruló, reményei szerint kellőképpen pír-álcázó (és intim) félhomályban letelepszik Sirius mellé az ágyra. Összeér a válluk. Zavartan folytatja:

– Szép gesztus Jamestől, hogy egy élőlényt bízott rád. Kicsit bizarr – kuncog fel bájosan feszengve –, de szép.

– Szép – visszhangozza Sirius megbabonázva. 

– Szép… – Remusnak halványrózsaszín az arca. Sirius nem akarja elképzelni a sajátját – hogy forrónak forró, azt érzi, hogy foltokban pirul, azt tudja. Illedelmesen mosolyognak, és nem nézek egymásra. Ha egymásra néznének, Sirius fejében nem sok hely maradna az illemnek. Egy üres csokipapírt gyürkész, és a virágot szuggerálja zavartan, hátha bimbót fakaszt Remus mosolyának fényében. 

Mikor a várakozásteljes vibrálás helyett kezd fogalmam-sincs-mit-csinálok jelleget ölteni a csend, Remus alig hallhatóan köhint egyet, megvárja, míg Sirius rásandít, majd suta mozdulattal előhúz a háta mögül egy egyszerű, üres füzetet. Kínosan ügyel, hogy a kezük ne érjen egymáshoz, ahogy átnyújtja.

Sirius puha, szinte meghatott mosollyal biccent egyet. 

Érti. 

Mondani szeretne valamit, de a tekintetük már megint összegabalyodik, és hirtelen mintha tapinthatóvá sűrűsödne a csend; Sirius esküdni merne, hogy láthatatlan kezeivel azon mesterkedik, hogy centiről centire közelebb, közelebb és még közelebb taszigálja őket egymáshoz. És akkor végre meri. Megragadja Remus karját, finoman, de elszántan fonja a madárcsontú csukló köré az ujjait, és magával húzza, ahogy hátradől az ágyban. Remus pedig borul vele, Sirius ujjaiban összpontosul a maradék józan esze: félreteszi a füzetet, fel, a virág mellé, hogy felszabadult keze rásimuljon aztán Remus arcára, és gyöngéd makacssággal vonja magához közelebb, közelebb és még közelebb – míg összeér a szájuk.  

Ügyetlen és félszeg, tapogatózó találkozás.

Aztán egy megmosolyogtató cuppanás, ahogy egy pillanat, egy kínzóan rövidnek és mégis édesen örökkévalónak tűnő pillanat után, ami alatt megszűnt létezni a világon minden Remus puha ajkain, szaporán dobogó szívén és könnyű súlyán kívül, elválnak.

Elengedi Remust. A karját, az arcát – a tekintetét nem. Remus lesüti a szemét, és marad. Lehengeredik Sirius mellé, a csokibékák közé; felcsippent, és félszegen forgatni kezd egyet az ujjai között. 

– Besegítsek? – pislog fel hatalmas szemekkel, és Sirius nem tudja eldönteni, mi a megkapóbb benne, a szégyellős flört a hangjában, a felszabadult, hitetlenkedő boldogság a mosolyában, a hamvas pír az orcáin, vagy a pajkos-ártatlan csillogás a szemében.

– Jó lenne. – Bárgyún vigyorog vissza rá, és igyekszik valahogy lecsillapítani magában azt a felkavaróan ösztönös késztetést, hogy Remus kezét szorongva szökdécselni kezdjen az ágyon, közben pedig, a megkönnyebbülés könnyeit nyelve, világgá kiabálja a boldogságát. Mert ugyanúgy beszélgetnek tovább. Megváltozott minden, és nem változott semmi.

– És őt – mutat Remus a virágra – tudod, hogyan gondozd?

– Utánaolvastam – vallja be Sirius, mert a fenébe is, a seprűkről történő lezúgás mellett talán ez a leggázabb dolog, amit valaha tett (és ki tudja, mi lesz a következő… recepteket búj majd, hogy négyfogásos vacsorát főzzön Remusnak? megtanul kötni vagy horgolni, vagy hogy is hívják azt, ahogy azok a vastag, puha kesztyűk készülnek, amik megvédik télen a csípős hidegtől azokat az összetéveszthetetlenül tiszta, ártatlan fehérségű porcelánkezeket?), de Jamestől kapta, és bizonyára James szülei postázták, és választották erre a nemes feladatra – és hát immár vitathatatlanul tanúvá avanzsált az a csenevész kis kóró… 

Szereti azt a virágot. 

Remus olyan tündöklőn mosolyog rá, mint aki belelát a fejébe.

Sirius szereti az egész világot. 

~ négy héttel később ~ 

Az éjjeliszekrényen terpeszkedő cserepes virág kaján őrként figyeli az ágyfüggöny rebbenéseit. Buja, bársonyvörös bimbói olyanok, akár a csókra csücsörített, dús, borszínű ajkak, gyermektenyér nagyságú, ropogós levelei gálánsan eltakarják a hanyagul nyitva felejtve mellé ejtett füzet teleírt lapjának alját. 

"Nem tudom, milyen történet kerül majd ide. Nem tudom, mi lesz a vége, de szeretném, ha együtt írnád velem. Igent mondasz? (Mondj igent.)"

"Mindjárt az esküvővel kezdjük?"

"Felőlem ugorhatunk azonnal a nászéjszakára is."

"Szörnyű vagy."

"Nem, komolyan. Hosszú fejezet lesz, és gyakran fog ismétlődni. Tetszeni fog. Remélem. Rajta leszek."

"Rajta?"

"d"

"Erre még visszatérünk... Az ugye megvan, hogy nászéjszaka csak egyszer van egy kapcsolatban?"

"Kapcsolatban?"

"Ne terelj."

"Oké. Szóval ez a szabály egy kapcsolatban?"

"Olyasmi."

"Azok valahogy pont nem érdekelnek."

"A kapcsolatok vagy a szabályok?"

"Szerinted?"

"Igen."

Sirius lélegzetvisszafojtva nézi, ahogy a testük lassan közelít egymáshoz. A tudata peremén kábultan kóvályog benne a kérdés, hogy a libabőr vajon azért borzolódott-e a karjára, mert még a bőre is Remus közelségére ácsingózik veszettül, mert minden mikromilliméter számít, ahogy időben is minden törtmásodperc kincs, amit Remus ölelésében tölt el... Érzi az arcán a lélegzetét. Megborzong újra, azzal a jóleső, hitetlenkedő borzongással, amivel a legszebb álmaiból ébredve szokott lebegni valahol az álomtöredékek és a valóság… a valóra vált álmok Remus-illatú, minden sejtjét átmosó, testmeleg tavában. Remus gyengéden szorítja le a csuklóját, ahogy fölé borul, a nyakát csókolja, majd az állát, az orrára, homlokára, szemöldökére siklanak az ajkai, mielőtt rátalálnak a szájára. Sirius türelmetlenül kap utána. Összekoccannak a fogaik. Remus felkuncog, évődve-elnyújtva ízlelgeti tovább az ajkait, míg Sirius elfelejt egészen gondolkodni; apró érzékdarabkákra hullva törleszkedik közelebb, minden porcikája Remus felé nyújtózik, a karján a libabőr, a szőrszálak, a… Megszédül, amikor megérzi Remus nyelvét.

– Jól vagy?

Nem tudja, mennyi idő telhet el, mikor Remus játékosan megböki az orrával. 

Bódultan nyitja ki a szemét. 

Zakatol a szíve, az ereiben dob-dobol a vér.

Remus puhán mosolyog le rá. 

Gyönyörű, gondolja Sirius, aztán arra gondol, hogy egek, ha ilyen vele egy igazi csók, akkor milyen lesz csókolózni, milyen lesz szeretkezni, milyen lesz egy életet együtt leélni, Merlinre, mi történik vele – töprengene, de egyszerűbb Remus karjaiba bújva újabb csókot kérni…    

Soha nem volt még ilyen jól.

~ négy évvel később ~ 

A cserepes növényt – giccses masnival átkötve – természetesen megkapták nászajándékba. 

Erős, fényes levelein aprócska gyémántokként tükröződnek a csillagok, a felhőtlen éjszaka ezüstkontúrral rajzolja körbe a mosolygó virágszirmokat. Múlt hétvégén ültették át harmadszor – lassan kitúrja őket a szűkös hálószobából. Sirius félálomban vigyorog, ahogy eszébe jut a virágültetés, a tiszta, őszinte földillat Remus ujjain. Elfedte a dohos sárszagot, amit kétségbeesett sikálással sem tud kimosni a pórusaiból, mikor hosszú napok, olykor elviselhetetlen hetek után megtörten és nyúzottan, csontsoványra fogyva, fénytelen tekintettel tér haza. Sirius gyűlöli, hogy ebben nem tud segíteni. Nem tud vele, helyette elmenni, és nem tudja visszatartani. Csak tiltakozik tehetetlen dühvel, és egyszerre érti, és nem, nem, nem érti, hogy miért az angyalok vívják a legmocskosabb háborúkat értünk… Nem öleli őt az angyala. Görcsbe rándul a gyomra. 

Tapogatózni kezd; az ágy mellette üres, de a lepedő langymeleg, és a háta mögött, az ágy széléig kinyúlva, végre valami keménybe, és ismerősen szögletes ívbe ütközik a kisujja.

– M’csinálsz? – dünnyögi a pilledt, szerelem- és virágillatú csendbe. Az ujjait, mint egy kétségbeesett ragadozó, karmokként behajlítva akasztja Remus csípőjébe. 

– Olvasok – szorít rá Remus finoman a kezére. Szokatlanul meleg a tenyere. – Aludj még. 

– Gyere hozzám, gyere ide – nyöszörög Sirius nyűgösen. Két együtt, de köz(Rend)szeméremsértés elkerülése végett érintésnyi távolságban töltött éjszaka után jogosan formál igényt Remus minden ölelhető és hozzábújható porcikájára. 

Remus hamiskás mosollyal fordul felé. 

– Már hozzád mentem. 

– Mi? – kérdi Sirius kábán. Megtapogatja a levegőt, de nem csal a szeme: Remus egyértelműen nem fekszik ott mellette.

– Már igent mondtam – mutat Remus az ölére, mire Sirius, mintegy varázsszóra elfelejtve minden fáradtságát, azonnal megemeli a fejét, hogy átkukucskáljon a karja fölött. Az a fránya füzet lapul az ölében. Csalódottan zuhan vissza a párnára.

– Megint azt olvasod? 

– Amit este írtál, ühüm.

Sirius próbálja összerakni magában a tegnapi nap emlékdarabkáit, de a kirakós elemei makacsul átváltoznak Remus testévé: az érintéseivé, a csókjaivá, az ízévé, a tekintete vágyködös csillogásává pár órával ezelőttről, az izmai remegésévé, elfúló sóhajaivá, a fülébe suttogott vallomás-szavakká…

– Csak egy sort írtam este – mondja végül rekedten.

– Tudom. – Remus sejtelmes mosollyal az ajkán és selyemfénnyel a szemében becsukja, és biztonságba helyezi az éjjeliszekrény fiókjában a füzetet. Feltérdel az ágyra, Sirius fölé hajol, és forrón az ajkai közé csókolja: – Fordulj hasra. 

Meglepett kuncogás. Aztán Sirius vigyorogva engedelmeskedik; ugyanazzal a lusta, de feltartóztathatatlan lendülettel gördül a hasára, és emelné meg a fenekét, a térdeit maga alá húzva, de Remus gyengéden visszanyomja.

– Várj még.

Tenyérrel simít végig a hátán, előbb fel, majd vissza le; a lélegzete párája bizserget, az ujjai csiklandoznak, ahogy körberajzolja Sirius derekán a gödröcskéket. 

– Én is szeretem őket… – csókol közéjük gyengéden és lassan, kínzóan hosszúra nyújtva a pillanatot, mielőtt lejjebb kalandozik a nyelve. 

...

– Tudod, mi az, amit a mai napig nem sikerült megfejtenem? – Remus fészkelődik kicsit Sirius karjaiban, hogy egymás arcába nézhessenek a fáradtszürke hajnali derengésben. Sirius ujjai úgy simulnak a bordái közti mélyedésekbe, mintha csak oda teremtették volna őket. Talán úgy is történt. Van ez a dolog a mugliknál az oldalbordákkal meg a teremtéssel…

– A tökéletességem titkát? – Sirius álmos félmosolyt villant. – Neked bármikor örömmel elárulom. 

Remus a szemét forgatja, és inkább megtartja magának a bordameséket. 

– Honnan a fenéből szerezte azt a magazint? – böki ki.

Beletelik pár másodpercbe, míg Siriusban összeáll a kép, dam-dam-dam-dam, négy szívdobbanás telik el addig. Aztán megrázkódik a mellkasa, ahogy ugatva felnevet. 

– Folyton elcsórt egyet-kettőt az alsós lányoktól, nem tűnt fel?

– De mire kellettek neki?

Sirius vállat von.

– Olvasgatta.

– Komolyan kérdeztem.

– Komolyan mondom – mondja Sirius komolyan. – Mit hittél, honnan szedi azokat a borzalmas udvarlási ötleteket?

– Magától? – hunyorog fel Remus. Szinte furdalja a lelkiismeret, amiért éveken át ennyire idétlennek gondolta Jamest, holott szegény érett és megfontolt fiatalembert pusztán csak megvezették a kamaszlányoknak szóló randirovatok tippjei…

– A legrosszabbakat igen – ismeri el Sirius. – A közepesen rosszakat olvasta. 

Összenéznek, egyszerre pukkad ki belőlük a lusta nevetés. Bágyadt csók cuppan Remus homlokán.

– Próbáljunk aludni. 

Remus tétován bólint egyet. 

Nem akar aludni. Nem akar álmodni. 

– Mi a titka? – suttogja Sirius hasfalát cirógatva. 

– Hm?

– A tökéletességednek. 

Hosszúra nyúlik a csend, Sirius mellkasának hullámzása ringatóan mély és egyenletes.

– Az – mormolja váratlanul Remus homlokának –, hogy te vagy az egyetlen, aki pontosan tudja, hogy mennyire nem vagyok az. – Keserű kis sóhaj kócol Remus hajába. 

Remus közelebb bújik, és belecsókol Sirius nyakába.

 – Szeretem a hibáidat – mondja egyszerűen, mert nem akarja lerombolni a pillanatot, és a repedéseken beereszteni a holnapot azzal, hogy elárulja, a hibáiba és félelmeibe szeretett bele, és akkor érzi őt magához a legközelebb, mikor egy űzött vad minden önzésével és odaadásával simul reszketőn a karjába. Felkönyököl, és nyom egy puszit Sirius vállára; másik keze közben a mozdulattól véletlenül a csípője alá csusszan. – De persze van – dünnyögi elmélázva –, amit úgy is szeretek rajtad, hogy még én sem tudnék benne hibát találni… 

Könnyűnek tűnik 

és örök megoldásnak 

egymásba menekülni a bizonytalanságban. 

~ újabb négy évvel később ~

Kitépett lapok és egy üres virágcserép.