'81.11.03.

Azkaban, emléktöredékek, háború, szülinapozás, almás pite. James és Regulus említés. Boldog szülinapot, Sirius - és bocsánat ezért. :$

(hogy James és Lily élne, ha ők nem lettek volna gyávák szeretni)

Remusnak földillatú volt a haja.

Ezt, ezt az egyet Sirius biztosan tudja.

Remusnak földillatú volt a haja, a fejét Sirius ölébe hajtotta, és zörgött az avar a pléd alatt, ahogy ő elnyújtózott rajta.

– Jó, hogy végre kiszabadultunk kicsit – dünnyögte, Remus földillatú tincseit cirógatva.

(kiszabadul-tunk)

Remusnak…

Jamesnek csálé volt a szemüvege.

Komolyan és szomorkásan csillogtak az örök-vidám bambiszemei, és azzal az átható pillantásával nézett rá, amitől Sirius úgy érezte, mintha gyomron találta volna egy gurkó. Szeretett volna James nyakába borulni, és elsírni neki mindent, ami az elmúlt hetek végtelenjében történt, hogy megőrjíti a tehetetlenség, hogy vannak tervei, de kilátástalan mind, hogy vannak álmai, de hiábavaló mind, hogy hiányoznak a csínyek és a nevetések, hogy talán mégis jobb lett volna, ha soha nem is találkoztak volna, hisz tizenegy évet is csak kibírt nélkülük valahogy, (hogy az öccse... az öccse...), hogy lassan beleőrül ebbe az egészbe, hogy kegyetlenül félti őket, Jamest, Harryt és Lilyt, hogy önmagától félti őket, Remustól félti őket...

– Tényleg nem bízol benne. – Jamesnek nagyon puha volt a hangja, nehogy még azzal is megsebezze.

– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy előtte nem tudok titkot tartani. Vele szemben… nem tudom. Gyenge vagyok.

– A szeretet sosem gyengeség. Az ad erőt meg bátorságot meg reményt. Főleg ilyenkor.

– Túl sok időt töltesz Dumbledore-ral.

Akkor még mind a ketten tudtak nevetni.

– Vigyázzatok magatokra.

– Ti is.

– Jahm. De tényleg. Tartoztok nekem egy kis Siriusszal, tudod.

– Nem rajtam múlik. – James vigyorgott.

Nem rajta múlott.

Kattantak a zárak, Sirius erre emlékszik.

Kattannak a zárak.

Jamesnek csálé volt a szemüvege. Féltés és elszántság fakult üvegesen az örök-vidám bambiszemeiben. Félelem nem.

Sirius retteg.

ne vegyék el őt, csak őt ne vegyék el tőle

mert mi lesz Remusszal nélküle

mert Remus nélkül mi lesz vele

Remusszal aznap beszöktek a Rengetegbe.

– Dumbledore tud róla?

– Dumbledore mindenről tud.

– Nem szóltál neki. – Csend. Csodálkozó csodálat, aztán a tökéletes csínynek kijáró, elismerő félmosoly: – Kijátszottuk a bűbájokat és az őröket. 

Remus rezzenéstelen nyugalommal szedegette az almás pitéről a töltelékbe ragadt szalvétadarabokat. Meg-megnyalta az ujjait közben.

– Csak örülhetnek nekünk. Nálunk jobban senki nem ismeri az erdőt, és amúgy is én vagyok itt a legveszélyesebb szörnyeteg. – Keserűen nevetett. – A csúcsszörnyeteg a tápláléklánc tetején.

Sirius úgy fordult, hogy ő legyen a csúcsszörnyeteg tetején.

– És ha ránk küldenek egy mérges-morcos auror regimentet, hogy magyarázod ki? Hé, így nem marad benne alma!

Remus ujja bocsánatkérően csusszant Sirius ajkai közé.

– Finom?

– Mhm.

– A magyarázkodást rád bízom. Több a gyakorlatod benne.

– A te ötleted volt. És szülinapom van.

Remus elhúzta a kezét, és felkönyökölt. Fahéjas maszat csücsült ragaszkodón a szája szegletében, és a legszelídebb, legszerelmesebb és legszomorúbb mosolya az ajkain.

– Csak egy ártatlan és szentimentális, csóró vérfarkas vagyok, akinek semmije nincs, mégis mindent szeretne adni annak, akit a világon mindennél jobban szeret, hogy lássa, mi az a minden, aminél jobban szereti. De nem volt jobb ötletem, mint hogy elhozzalak piknikezni ide, annak a fának a tövébe, amelyik alatt először megcsókoltál.

Nézték egymást hosszasan és némán.

Remus orcáin elpirult a nyári szeplők halvány emléke. Susogtak-zizegtek körülöttük a falevelek, és Sirius akkor elmondhatta volna.

Hogy szeretné becsomagolni a mellkasában azt az érzést, és odaadni Remusnak a saját születésnapján, Merlinre, még masnit kötött volna rá, mert világéletében képtelen volt egy normális masnit összehozni, és Remust mindig sikerült vele megnevettetnie.

De nem szólt semmit, pedig Remusnak ez volt az a mosolya, amitől Sirius egyszerre érzett félénk napsütést és könnyű záporesőt a szívében, és nem szólt semmit mégsem, mert ő a szivárványt várta.

hiába

(Mert a háború véget kell, hogy érjen, boldog véget, mert ahhoz túl sok az ígéret, hogy egy megsemmisült pillanatban elvesszen minden.)

hogy mindent elveszítsen

– Elfelejtettem kívánni. Mikor elfújtam a gyertyát. Elfelejtettem kívánni.

– Azt meg hogy lehet elfelejteni? – kuncogta Remus. Melengető volt a tudat, hogy vannak még kívánságai.

– Nem tudom. Téged néztelek.

– És azért felejtettél el kívánni?

Sirius bólintott.

Remus odahajolt hozzá a szülinapi tortává avanzsált almás pite fölött, puszit nyomott a szájára, majd rásimította a tenyerét a szemére.

– Kívánj most – súgta a lélegzete a fülébe.

– Te tényleg elhiszed, hogy valóra válhat?

Hallgatássá mélyült közöttük a csend.

– Igen. Főleg, mivel amúgy sincs szükségem legilimenciára, hogy a legtitkosabb vágyakig lássak a fejedben.

És Remusnak egyszerre volt sós és almaízű a csókja.

– Boldog születésnapot – suttogta, ahogy a zizegő pléden gyöngéden hanyatt döntötte, és Siriusnak megint nem jutott semmi az eszébe, amit ezen a pillanaton kívül kívánhatott volna.

Mielőtt lehunyta a szemét, és hagyta volna, hogy Remus ujjai és szája elűzzék hosszú percekre a lesben lapuló rossz gondolatait (mert ez volt a legnagyobb ajándék, amit magán kívül adhatott), nézte a fák lehulló levelét, és azon gondolkodott, vajon miért csak a csillagoktól kívánunk, falevelektől miért nem, és miért mindig a pusztuláskor kívánunk, miért akkor, amikor elfújjuk a lángot. Amikor kialszanak a fények. Amikor sötét lesz.

esőcsepptől lehet-e kívánni

könnycseppektől lehet-e kívánni

Remusnak földillatú volt a haja. Sirius közéjük bújtatta az ujjait.

Remusnak sós ízű volt a csókja

de kívánni könnycseppektől is lehet

esőcsepptől

tengercsepptől

könyörögni

lehet?

Remusnak földillatú volt a haja. A csókot sem kívánta, gépies szájrapuszi után sietett a fürdőszobába. Egy órán keresztül sikálta, de nem tudta lemosni magáról a dohos halálszagot, betegségszagot, farkasszagot. A bőre sebes volt, mikor kijött a zuhany alól, és menekült az ágyba, a takarót a fejére rántva, ahogy egy kisgyerek rejtőzik el a világ elől a biztonságos, meleg kuckójába.

– Enni se kérsz?

Remus megborzongott. A takarót markolta, görcsösen kapaszkodott, mintha rettegne a pillanattól, mikor ki kell kelnie újból ebből az ágyból, mikor ki kell sétálnia ebből a szobából… oda. Sirius mögé bújt, magához szorította.

– Hozzak valamit?

– Majd. Most csak aludni akarok.

Remusnak földillatú volt a haja, és akkor, akkor Sirius megértette, hogy bármit is tesznek, a háború itt van velük, körülöttük van, bennük van. Szilánkokra hullott valami már régen, és már csak egymásba kapaszkodnak őrült, kétségbeesett hittel. Zuhannak talán. Mindig is zuhantak talán.

– Mondd el.

Remus megrázta a fejét.

Álmában sem fordult felé.

Sirius a lélegzetét hallgatta egész éjszaka, és nem tudta, hogy eljutottak arra a pontra, mikor Remus imádott, érzékeny lelke ezt a sok borzalmat egyszerűen már nem bírja, vagy… És sosem érezte még magát olyan egyedül a közös ágyban.

– Szóval akkor beszéljünk Peterrel… Biztos vagy benne?

Sirius bólintott.

Jamesnek és Lilynek földillatú most a haja. Sirius ezt az egyet biztosan tudja.

A dementorok soha nem vesznek el semmit egészen, mert az üresség nem fáj, csak a hiány.

Egyre mélyebb a csend és egyre hangosabbak a sikolyok benne.

Dohcseppek csepp-csepp-csepegnek, és Sirius elfelejt kívánni.

Nyirkos-nedves, halott ujjak kúsznak vádlón a bőre alá, a súlyos mozdulatlanságban belülről szaggatják, a torkát, mellkasát szorongatják.

Arcuk is van.

Regulusé.

A szeme alatt fekete karikák és lilás erek.

(Kiskorukban gyakran elcsenték az anyjuk szemfestékét, de Sirius erre már nem emlékszik.)

Regulus tekintete fátylon túli üresség.

Rothadó bűz a lehelete.

Mert Regulus sikolt, a kiáltása hangtalan és végtelen, és Sirius hiába szorítja a fülére a kezét, védtelen. Túl kell ordítania, különben beleőrül.

Sirius napok óta ordít, mint a többi őrült.