(és mégsem tud véget érni)

Negyedik kötet vége, "lie low at Lupin's", történés semmi, csak félszavakban beszélgetés - Voldemort visszatért, megismétlődik minden. A Sirius-betoppan-Remushoz szituációt egyszer már megírtam [csak épp képtelen vagyok visszaolvasni - de arra emlékszem, hogy az eső esett ott is :D], illetve az én fejemben az ugye eldöntött és megmásíthatatlan tény, hogy a harmadik kötet utáni nyarat ők ketten együtt töltötték (aztán nem túl vidám és békés körülmények között elváltak újra) -- csak ezért merem őket most egy ágyba fektetni.
 

Lóg rajta a ruha.

Ez mindkettőjük első gondolata, ahogy Sirius a fürdőszobából kilép, de nem mondják ki, szavakkal egyikük sem mondja ki. Hogy hiábavaló minden, és örök, hogy a szerelmük múltja a legmélyebb merengő kútja, jövőtlen és örök, és most Sirius Blacken lógnak Remus Lupin ruhái. Hogy akkor (valamikor) feszültek volna az élettől duzzadó izmokon, ahogy szenvedéllyel szorító kézen a bőr feszül, és hogy most (most), lógnak rajta Remus ruhái, és a csontjai szinte átszúrják a bőrét; semmit markoló ököl bütykei sápadtan, szürkén, nem is fehéren, de szikáran és keményen.

(Sirius nem akarta, hogy Remus begyógyítsa a kézfején, bokáján a sebeket. "Kutyagolás", mondta, és ugatva, zokogva nevetett.)

Most kitárja a karjait, oldalra, körmei karcolják a megsárgult tapétát, és úgy tesz, mintha nem tudná (nem hiszi, nem, nem hiszi), hogy leszaggatott szárnyakkal többé nem lehet repülni.

Aztán felnevet.

A póló ujja bánatosan lengedez.

– Mint egy madárijesztő a szélben.

– Micsoda szerencse, hogy vérfarkas vagyok, és nem madár.

Remus egy pohár vizet és egy zacskó kekszet tesz le az éjjeliszekrényre. Aztán fordul egyet, míg Sirius morogva („volt, hogy napokig semmit nem ettem… egy éjszakát kibírok”) az ágyhoz megy, és behozza a szándékosan kint felejtett tálcát.

– Bejönnek a hangyák a morzsára – magyarázza.

– Bejöttek a bolhák velem – közli Sirius. Négykézláb mászik az ágyba, tétovázik egy pillanatra, mintha hirtelen nem tudná, hogyan kell a puha matracon feküdni. Hogyan kell embertestben feküdni.

– Közös ágy, közös bolhák – mondja Remus. („Mint a régi szép időkben” – ezt nem mondja ki.)

Sirius nem néz rá. A takaróval bíbelődik.

– Holnap…

– Szerzek neked főzetet.

– Én nem tudom – Sirius a tarkóját vakarja –, miért szeretnek engem ezek a dögök ennyire…

– Én sejtem.

Sirius abbahagyja a vakarózást. Remus mosolyában van valami; az a valami, amibe Sirius akkor (valamikor) beleszeretett, amibe beleszeret most is, és amit most (most) képtelen elviselni.

Folyik az eső az ablaküvegen.

A párnahuzat fakulásig mosott, Sirius nagymamás virágminták emlékeinek körvonalát véli felfedezni rajta. Konstatálja magában. Nem zavarja. Megfeszül, majd ellazul a teste, ahogy a fejét lehajtja; ólmos fáradtság és ismerős-idegen biztonság, és minden, amit Remus illata felmelegít benne. Lehunyja a szemét, mélyeket lélegezve.

Remus nézi. Most először érzi magát otthon ebben a házban, csak azt bánja, hogy hiába remélte, titokban hiába vágyta, hinni nem hitte el soha, hogy eljöhet ez a nap. Pedig milyen egyszerű volna most, ha legalább egy kanapé lenne a másik szobában (az otthonában), de nincs, csak egy fotelja; megtépázott (néha befogadott egy-két kóbor macskát – kutyát soha –, de a holdtölték közeledtével mind továbbállt) kárpitjában álmatlan éjszakák könnyei és elfojtott kiáltásai. Gyávaság lenne most oda menekülni. Tanácstalanul toporog, végül leül az ágy szélére, végébe. Tompán sajog valahol a tudata (a szíve) mélyén, hogy Sirius nem tette szóvá a nagymamás ágyneműhuzatot. Helyette a markába gyűri, az álláig húzza, és magához szorítja a paplant; olyan apró így, Remus fél, hogy elveszik alatta. Kitapogatja, és megcirógatja a takarón keresztül a lábát. Sirius azonnal elhúzza.

"Megyek a fotelba", mondaná Remus, de akkor Sirius azt mondja:

– Nem fekszem a fal mellé.

Remus nem kérdezi, miért. Bólint egyet, majd feltérdel az ágyra, és vigyázva, hogy Siriust meg ne üsse, átevickél rajta. Recsegnek-ropognak a csontjai a rozoga csendben, mégis tizenévesnek érzi magát újra – a Roxfortban osontak így át egymás ágyába. Általában Sirius az övébe. Ugyanígy fúrta aztán az arcát a párnába. Remus gondolatban végigsimít a vállán, mielőtt lefekszik mögé.

– Reggelire mit ennél?

– Mindent.

– Tojás van.

– Sok?

– Elég.

– Leoltsam a lámpát?

– Ahogy szeretnéd.

Remus pálcája izgatottan szikrázik fel, ahogy Sirius ujjai hozzáérnek, Remus látja a csontsovány alkaron végigfutó libabőrt, azután sötét lesz. Sirius a hátára gördülve dől vissza az ágyba. Érintésnyire van az arca, és egy másik életre ő maga.

– A sötét nem zavar – mormogja –, de az esőt gyűlölöm.

Remus bólint egyet, közben átmossa ezernyi esőillatú emlék; csókok, ölelések és nevetés.

Rövid csend után Sirius megszólal újra:

– Mikor így esik, a tengerre emlékeztet a hangja.

Remus hallgat, mert a hallgatás sokszor több a szónál és több a csendnél. Sirius felé fordul – a tekintetük egy pillanatra mintha keresne valamit egymásban –, aztán lehunyja a szemét. A takaró lecsúszik a válláról; csontjai íve akár egy viharban megrepedt faág. Nem válogat a pusztulás. Remus szeretné betakarni.

Árnyak ülnek Sirius arcán, sötétebbek az éjszakánál, súlyosabbak a kimondatlan (kimondhatatlan) szavaknál és jelentéktelenebbek a megmásíthatatlan valóságnál. Sirius arca gyönyörű. Megkínzott, szomorú méltóság. Három apró var feketéllik az állán; megvágta magát borotválkozás közben, pedig olyan sokáig piszmogott a fürdőszobában, hogy Remus félt, hogy elaludt a kádban. Mégsem mert benyitni.

Nem meri őt megérinteni.

– Tudom, hogy nézel – dörmögi Sirius csukott szemmel a párnába.

– Hiányzott az arcod.

Sirius kurtán, keserűn felkacag.

– Ez az arc?

– A tiéd.

Hullnak és kopognak az esőcseppek. Mint a könnyek, mint a másodpercek. És az évek. (Az élet.)

– Látta őt, Remus. Látta őket. – Sirius hangja halk és rekedt. – A pálcáik testvérek. Összekapcsolódtak, és…

– Priori Incantatem? – kapja fel Remus a fejét. Sirius bólint, majd váratlanul felnevet; röviden, ugatva, de szívből és igazán.

– Most teljesen olyan voltál, mint Dumbledore.

Remus az állához kap riadtan, megtapogatja. Újabb őszinte mosoly a jutalma.

– Jó tanár voltál.

– Honnan...?

– Láttalak. Beszöktem párszor. Láttalak. Néztelek.

Remus szeretné azt hazudni, hogy érezte, hogy tudta. Nem teszi.

– A Longbottom fiú…

– Alice-ék fia?

– Ühüm. Retteg Pitontól.

Sirius felfortyan.

– Nem értem, Dumbledore hogy hagyhatja, hogy tanítson az a… – Remus meglepett ösztönösséggel koppint az orrára; „Tapmancs, rossz vagy!”, zúgja túl az esőt (a tengert) a múltból egy hang, és Sirius meglepett ösztönösséggel elhallgat. Remus ujjai az arcán maradnak; melengetnek és sajognak. Őszalkonyat. Sajog és melenget a tény, hogy semmibe tartó, örök szerelmükkel még mindig összetartoznak.

– Szóval volt szerencsénk megismerkedni egy mumus-Pitonnal. Az volt az első órám velük.

– Mit csináltál?

Remus ajkai szegletében lassan felsejlik az a mosoly, amit McGalagony is hiába nézett szigorú gyanakvással, mégis képtelen volt elhinni róla, hogy bűntárs volt a csínyben, aminek láttán Siriusnak a legváratlanabb pillanatokban száradt ki a torka, és vándorolt az agya helyett délebbi vidékekre a vére, mert ez volt (volt) az a mosoly, amivel Remus rendre felmosolygott rá, mielőtt kioldotta a nadrágja gombját…

Sirius nyel egyet. Kiolthatatlan, üres reflexek.

– Mondtam neki – feleli Remus –, hogy képzelje el őt a nagymamája ruhájában. Roppant csinos, csipkeszegélyes darab volt, remekül illett hozzá a piros lakktáska, és a kitömött keselyűvel díszített süveg…

– Ezt... Az egész osztály előtt? – Sirius mohón hajol közelebb. Tekintetében a régi, csibészes szikra ragyog, ragyog; aztán mennydörög, és Remus rájön, hogy csak a függöny mögött szikrázó villám visszfénye csillant csalfán a tompa szürkeségben. – Kár, hogy nem láttam. Neki is látnia kellett volna... Képzeld el, hogy tetszett volna neki.

– Csak erre tudtam közben gondolni.

Sirius ujjai görcsösen markolják a takaró szélét; Remus lágy erőszakkal lefejti őket, és a tenyerébe kényszeríti a kezét. Jéghideg.

– Sirius...

– Nem félek.

– Az jó. – Szelíd szomorúság Remus hangja. – Én rettegek.

– Én semmit nem érzek.

Sirius büszkesége sosem vágyott vigasztalásra. Remus önző módon vonja a mellkasára, ahogy holdtölték előtt űzte őt testmeleg menedékbe a farkas magánya. Odakint a csillagtalan éj közönyösen lüktet tovább; villámlik, mennydörög, az eső tengerzúg, és elönti az ablaküveget. Mögötte néma, félszeg ölelés vitrin-biztonságban. A kulcs elveszett. A múlt belülről van bezárva. És Sirius, aki tele volt álmokkal és tervekkel akkor, aki mindig Remus szeplőinek súgta meg a legféltettebb titkait, most azt mormolja a nyakába:

– Nem akarok álmodni.

Remus csitító szeretettel simít végig a gerincén.

– Tudom. Változz át nyugodtan. Úgy nem fogsz rá emlékezni.

Sirius megrázza a fejét.

– Eleget menekültem.

James tudta a legjobban, de Remus értette csak igazán, hogy a lázadása inkább volt siratni való, mint irigylést érdemlően bátor. Mindenben hitt, és nem hitt semmiben. Nem hittek annyira magukban, hogy hihettek volna akkor egymásban. Most Siriusnak fájdalmasan könnyű a teste, az ölelése megkínzott vadállat reszkető odaadása, közöttük emlékek porából emelt buckák és a megsemmisült évek meg nem élt pillanatainak romjai; völgyek és hegyek, érzelmek tériszonya és kilátástalansága. Zuhanás. Azután újra mászni kell, akarni kell, érezni kell, élni kell. És kapaszkodni, ahogy a pókháló tapad a lepkeszárnyra, a levegő fogy, minden egyre kevesebb, de így jó lenni: kéz a kézben, szív a szíven (seben a seb), egy csók a homlokon, majd egy újabb. 

Sirius elfelejtette, hogyan kell sírni. Remusnak már nincsenek könnyei.

– Megtörtént – sóhajtja.

– Megtörtént.

És mégsem tud véget érni.

(Szeretlek. Ez a szó maradt, ez az egyetlen egy; ez jelentette bő egy évtizeden át Siriust kimondva-kimondatlanul – és magát Remust is talán.

És ez most elég.

Túl sok is, talán.)