Egyszer, nyáron

Nyár, tengerpart, víziszörny, sáskanász. Komolytalan-komoly kis rögtönzés, aminek a kiinduló ötlete az lett volna, hogy bebizonyítsam, hogy Sirius mennyire nem csajozógép, és mennyire menthetetlenül homoszexuális -- de csak a szokásosat bizonyítottam be végül, vagyis azt, hogy Sirius mennyire menthetetlenül Remus-szexuális. :D

(A Remus exeire történő 2xfélmondatos utaláshoz kellene egy kisregényke, amit még nem írtam meg, de... hát, a következő pár évben talán majd megírom. Lényeg, hogy az én fejemben volt Remusnak Sirius előtt egy barátnője, első csók, egyebek vele történtek, és volt egy fiú is [ő tanította meg úszni], akivel szintén kísérletezett ezt-azt-amazt. Majd egyszer megírom. Majd.)

Ventilátor kavarja a hőséget, nehéz, sűrű massza, megrekedt benne a kabócák dala, az a hajtincs órák óta Remus homlokának tapad, és Sirius órák óta rácsodálkozik. Fahéj-szín.

Leszédül egy szúnyog.

– Beléd vagyok zzzzzúgva.

– Részeg vagy.

– Megrészegít a szerelem.

Izzadságcsepp a nyelv hegyén, Remus-íz. (Megrészegít.) Ölelés. Addig csókolja, míg kivirágzik a nyakán egy újabb 'szeretlek'-rózsa.

Remus a legszerelmesebb mosolyával kesereg:

– Egy négyzetcenti ép bőrfelület sincs már rajtam.

– És ím, beteljesedett Ágas jóslata.

– Mi?

Sirius elfelejti, mi, mert Remus nevet. Minden pillanat varázslat, mikor Remus nevet, és Sirius a világ leghatalmasabb mágusának érzi magát, valahányszor sikerül belőle elővarázsolnia ilyen édes hangokat.

– Miért nézel így?

– Tudod te azt.

Remus belerejti a vigyorát a párnába. Elhozta a kispárnáját a szállodába. Kutyusos.

– Szóval, mit mondott Ágas?

– Mi?

– Valami jóslatról akartál beszélni – néz fel újra, mert látnia kell, ahogy a mámoros tekintet mögött kattognak Sirius agyában a fogaskerekek, és mert ha hinni nem is hiszi, de tudni tudja, hogy nem az alkoholtól, hanem az ő mosolyától olyan nehezek.

– Jah. Az. Elsőben. Nem emlékszel? Azt mondta, annyit olvasol, hogy egyszer majd könyvvé változol. Ez itt – indul felfedezőútra Sirius ujja, csóknyomot, majd sebhelyeket végigtapintva – azt írja, enyém vagy, itt azt, hogy erős, itt azt, hogy egy hős... Ez pedig – rajzolja körbe a Remus combtövében rejtőző aprócska, szív alakú anyajegyet – a legkedvencebb titkom az apróbetűk között… – Csókot lehel rá, mielőtt ráhajtja a fejét Remus hasára, Remus betakarózik a hajába. Felhőtakaróba bújnak a holdsebek. Ilyenkor nincsenek.

Az ablak nyitva. Akác és frissen nyírt fű szaga.

– Menjünk le a partra.

– Víziszörny! – Sirius hátra vágja magát, táncol a holdfény az ádámcsutkáján, hullámzik a mellkasa, ahogy nevet. Remus gyönyörűnek találja a benne dübörgő életet.

*

Siriusnak muszáj volt levennie a napszemüveget. Nem mintha a napernyő árnyékában hűsölve, egy csipet mágiával felturbózott limonádét szürcsölve eddig bármi szüksége lett volna rá – de ha egyszer jól áll... Mégis levette, mert van pár ritka, értékes és kivételes pillanat az életben, mikor fontosabb az elé táruló látvány akadálytalansága, mint a rá szegeződő irigy vagy ábrándos tekintetek: Remus, a habokból kiemelkedve, a térdig érő vízben úgy csetlett-botlott felé, mint a tenger legtisztább könnycseppének és igazgyöngyének nászából született angyal, aki először próbálgatja a földi lépéseket. Fahéjszínű volt a haja, fülledt hajnalokba nyúló szeretkezések árnyalata, a fehér póló nedvesen tapadt a mellkasára, mellbimbók szemérmes pírja, bordák törékeny kalitkája... Sirius fürdőlepedővel a kezében futott felé megbabonázva, forró homokba süppedt a lába. Szitkozódva, szaporán kapkodta.

Remus megtorpant. Elcsitult a szellő, elcsendesedtek a hullámok, a part nyüzsgő zsivaja ámulva elhallgatott: Sirius, mint egy ifjú tengeristen megelevenedett márványszobra suhant, szinte repült felé, selyemragyogással szikrázott bőrén a folyékony napfény, hanyag kontyba fogott hajából egy elszabadult tincset az arcába fújt a szél... ami a jelek szerint talán mégsem csitult el annyira. Sirius lelassított a vízbe érve, felszisszent, ahogy a hűvös hullámok sóhajtva körülfonták a bokáját, hogy magukhoz húzzák, aztán nekiállt, hogy elegánsan, szálanként szedegesse ki a szájából a haját.

– Meggondoltad magad? Segítek, gyere! – ragadta meg Remus ösztönösen a kezét, majd észbe kapva a karját, könyökét, úgy vonszolta a hullámzó kékség felé. Mikor először sétáltak le a partra, mikor Sirius először látta meg a tengert, Remus akkor tudta, hogy vonzza őt a végtelen szabadság pontja, ahol az ég és a víz kékje összeér.

De Sirius makacsul megrázta a fejét:

– Nem azért jöttem, csak... Mindenki téged néz – intett széles mozdulattal a mindenki felé, Remust bolyhos, mosolygó tengericsillagos bábba bugyolálva.

– Engem? – Remusnak nem kellett körbepillantania, hogy tudja, Siriust nézi a mindenki.

(Senki nem nézte őket.)

– Olyan vagy, hogy... – bólogatott nagy komolyan Sirius – ha látna most az a mugli festő, tuti téged festene meg a kagylós csaj helyett.

Remus felnevetett. Úgy nevetett, hogy kicsordult a könnye, vízcseppekkel keveredve, sisteregve hullott Sirius felhevült bőrére. Sirius hajlani kezdett afelé, hogy talán mégis jól jönne a hűvös víz, mielőtt közszemérmet sért...

– Ütődött – mondta végül Remus, és úgy is lett: Siriust (aki épp vészesen hajlott felé) a következő pillanatban fejen találta egy véletlenül arra kanyarodó strandlabda.

– Bocsi – jött a hang abból az irányból, amerre Remus a felfújható, szivárványos gumigömböt már vissza is dobta.

Sirius gyilkos Tapmancs-morgással fordult hátra.

Két lány mosolygott ártatlanul rájuk.

– Beszálltok?

– Persze!

– Nem.

– Ne csináld már – nézett Remus nagyon szépen.

Sirius fintorogva tipegett beljebb a jéghideg vízben.

A játékot Tapmancs borzasztóan élvezte volna. Sirius nem.

A szőke lánynak piros volt a körme, és leláncolt madárként verdesett a copfja, ahogy minden egyes passzkor felszökkent a magasba. Siriust a háromból egy labda sem izgatta. Annál inkább zavarta a másik kislány – olyan kicsi, a vízből alig látszott ki, de fehér volt a bőre és fekete a rövidre nyírt haja, és Siriusnak nagyon nem tetszett a Remusnak ajándékozott mosolya.

Arcába fröccsentek a gumiszagú vízcseppek, ahogy teljes erőből bokszolt a labdába. Ússzon csak utána a lányka.

– Rossz vagy – dorgálta meg Remus.

Sirius elvigyorodott. Átváltozni ugyan nem tudott, de eszébe jutott valami más, valami, ami még annál is jobb...

– A barátod már meg is unta – nyafogta a copfos.

– Tapmancs? Sirius! – Mielőtt Remus igazán aggódni kezdhetett volna, simogató áramlást érzett a combján, és megszólalt a háta mögött tekergő, éjfekete hínár:

– Ő már nincs itt. Én a Víziszörny vagyok.

Remus megdermedt. Aztán szeretett volna egyszerűen csak elsüllyedni az iszapban, ahogy az időközben megkerült labda repült felé – a Víziszörny neveletlen csápjai pedig lassan becsúsztak a combjai közé...

*

A tenger ragyog.

– Mintha a vízbe zuhantak volna a csillagok.

– Hozok neked egyet. Egy nagyot.

Sirius a ruháit menet közben ledobálva gázol a dagályba, Remus riadt izgalommal rohan utána. A holdfény előtt nincs mit takargatnia.

Sóillatú nyáréjszaka.

– Ne menj mélyebbre! – karolja át hátulról Sirius mellkasát.

Csókba olvadó libabőr. Mámorító hatalom, hogy ez a tökéletes testben tomboló zabolátlan lélek az ő satnya karjai közt milyen engedelmes.

– Féltékeny voltál délután.

– Víziszörny voltam délután – fordul felé Sirius.

Hullámfodrok.

– Féltékeny voltál azokra a lányokra.

– Féltettelek.

– Nem tűntek veszélyesnek.

– A sáskafiúk is ezt hiszik. – Sirius mindkét keze Remus derekán.

– A kicsodák?

– Jól hallottad. Aztán a nagy romantikázás közepén a sáskalány leharapja a fejüket.

– Ezt ki mondta?

– Evans.

Lágy ütemre ringatózva simulnak össze. A hullámokban zúgó sellődal ritmusa összeölelkező testüket hol egymásnak löki, hol megpróbálja szétválasztani.

– Lily sok mindent mondott régen, mikor még le akarta koptatni Ágast.

– Az esküvőn mondta.

– Hát... – Remus megrántja a vállát. Szeplőtánc. – Tisztázta az erőviszonyokat. – A tenyere lesiklik Sirius fenekére, selymes a bőr, a hús kemény, és Remus tisztázza az erőviszonyokat. Sirius meginog.

– Basszus, ne hagyd abba...

Remus abbahagyja.

– Azért nem akarod, hogy megtanítsalak úszni, mert tőle tanultam, ugye?

Sirius naivan azt hiszi, csókokért cserébe Remus nyaka megőrzi a benne elvesző sóhajok titkait.

– Nézz rám. Sirius. Nézz ide. – Mohón tekerednek a tömött, fekete tincsek Remus csuklója köré. Sorsbilincs. – Figyelsz? Akkor most tisztázzuk szépen. Lehet, hogy vannak dolgok, amiket nem veled éltem át először, de...

– Önző vagyok?

– Nem ezt akartam mondani. – Kiszabadítja a kezét, megkeresi Sirius ujjait. – Bármi is volt velük, veled teljesen más. Különleges.

– Zavar, hogy nem én voltam az első – dünnyög Sirius. Nem kéne ezt, nem itt, nem most, de ehhez már túl sokat ivott. – Első és utolsó, mint te nekem.

Remus megijed. Meglöki egy hullám, fázni kezd.

– Ne mondj ilyeneket.

– Mert?

– Mert nem tudhatod, mi lesz.

– Ezt tudom. Nem azért vagyok veled, mert valakivel lenni akarok, és te voltál a legjobb választás. Azért vagyok veled, mert veled akarok lenni. Csak veled.

Sirius ölelése erős és meleg. Azt üzeni, soha nem eresztelek.

– Ezzel csak megijesztesz – súgja Remus, és Sirius tekintetétől menekülve tanulmányozni kezdi az állán serkenő borostakezdeményeket. Karcolnak. – Szeretném, ha lenne majd valaki más, ha lenne majd egy b-terved, ha én esetleg, tudod, már nem leszek...

Megrándulnak Sirius ujjai.

– Hol leszel? Nem rázol le, megyek veled.

Remus nem akarja elviccelni. Túl jó most őszintén beszélni. Könnyűek a szavak, és könnyű a tengerben a teste terhe is. Azért reméli, hogy Sirius ebből a beszélgetésből holnap délben már nem sokra emlékszik.

– Úgy értem, ha történne velem valami.

– Nem hagyom.

– Nem csak a háború. De ha... ha egyszer a farkas...

– Ott leszek. Nem hagyom.

– A halált még te sem győzheted le.

– Honnan tudod? Még soha nem mert kiállni ellenem.

– Szeretkezz velem.

Csók.

Érintés.

Örvény.

(Szoríts magadhoz, míg a tengerbe fúl a hold.)