A vihar

Renly/Loras első találkozás, ismerkedés, beszélgetés egy átlagos viharvégi éjszakán. A szituáció önmagában is elég abszurd és lehetetlen, a karakterek OOC-k, címet nem tudok adni, szóval csak a szokásos. :D

(a képet itt találtam)

Renly szerette a vihar hangjait. A felkavaró disszonanciát, a kiszámíthatatlanságot, amivel a természet játszott önmaga alkotta hangszerein: a sziklák élén vízcseppekké morzsolódó hullámok morajló kórusát, a villámok sistergő roppanásait, a bereteszelt ablakok korhadó fáinak fájdalmas reccsenéseit, a szél elsikoltott áriáját, a vastag kőfalakban remegő mennydörgés basszusát, a folyosón csoszogó apró léptek neszét… a folyosón csoszogó apró léptek neszét?

Renly fülelt.

Nem, ez egyértelműen nem az őrök nehéz csizmáinak csattogása volt. Ezek olyan léptek voltak, amikért olyasvalakinek, aki kedveli a kiszámíthatatlanságot, érdemes volt még a puha, meleg ágyból is kimásznia.

Először fel sem fogta igazán, mi az, amit lát.

Pontosabban, hogy ki az, akit lát.

Ami a Tyrell fiút illeti, Renlynek nem voltak előzetesen különösebb elvárásai (nem várt túl sokat a Tyrellektől, ha szabad így mondani): a lovakhoz ért, a fegyvert elbírja, azt mondták.

Mikor aztán ma délelőtt meglátta ezt az aranyló fürtös, rózsás ruhácskába bújtatott kislányt, könnyesre nevette magát. A kislány erre olyan gyilkos pillantást vetett rá, hogy bárki, aki nem Renly, valószínűleg azzal a lendülettel ki is adta volna az útját, menjen az istenek hírével, amerre csak lát. Renly azonban kifejezetten mulatságosnak találta, szóval zavartalanul kacagott tovább. Hiányzott már egy kis móka Viharvég komor szürkeségéből.

A kislány most elveszetten toporgott a zord falak között; ökölbe szorított kis kezei alig látszottak ki az ing hosszú ujjából, aprócska, hófehér alakja úgy derengett a gyér fényben, mintha valamiféle jelenés volna, mintha egy másik világból pottyant volna véletlenül oda. Renly nem is értette, hogy szakíthattak ki egy ilyen törékeny rózsabimbót az otthon biztonságából.

– Hát te meg miben settenkedsz itt?

A fiúcska úgy rezzent össze a háta mögül orvul lecsapó hang hallatán, mintha telibe találta volna egy villám. Még böngyör fürtjei is a magasba röppentek, ahogy ijedtében ugrott egyet. Nem, ez a fiú nem egy másik világból érkezett. Ennek a kisembernek a teremtésével addig fáradoztak az istenek, addig formálták, szépítgették, csinosítgatták, míg a végén, mikor megcsodálták munkájuk eredményét, túlzott elégedettségük közepette arról már megfeledkeztek, hogy méltó világot is teremtsenek köré. Renly valami különös bizsergést, bizsergő késztetést érzett a gyomra (a szíve?) táján, ami világok… pontosabban egy konkrét világ megteremtésére sarkallta.

A fiú egy ideig tátogott, hangok nélkül, némán, akár egy halacska (Renly ezt látva azon gondolkodott, vajon a szerencsét vagy a balszerencsét hozó aranyhalat sikerült-e kifognia), de végül csak megemberelte magát:

– Sétáltam. Nagyuram. – Hiába igyekezett, hangjában nyoma sem volt annak a rátarti dacnak, amivel délelőtt toppant be ide. Renly csalódott. Ennyi gondolkodási idő után legalább hazugságból frappánsabbat várt volna.

– Félsz? – lépett a fiúhoz. Most először vette őt közelebbről szemügyre: nagy, csillogó szemei voltak, barnák talán, most egészen sötétre színezte őket a félhomály, okos tekintete, és puha, gyermekien telt ajkai. Hosszú szempillái reszkető árnyakat szórtak az arcára. – Ha jól tudom, felétek nem túl gyakoriak az ilyen heves viharok.

– Nem félek. Egy lovag nem fél semmitől – hangoztatta a fiúcska, és a bűvös lovag szó, a varázsszó megmosolyogtató elszántságot lobbantott a tekintetében. A következő pillanatban aztán ösztönös rémülettel szorította a fülére a kezét, és össze a szemét, ahogy egy közelben becsapó villám visszhangja megdöngette a falakat. Aztán csak pislogott ijedten és szégyenben, és aranybarna fürtjeivel, hatalmas, hosszúpillás szemeivel, hófehér bőrével és ingével olyan volt, mint egy angyal, vagy egy megelevenedett játékbaba. Akkor lesz belőle lovag, mikor belőlem a hét királyság ura. Renlynek megesett rajta a szíve. Gyors mérlegelés után a barátságos mosolyát öltötte fel a gúnyos helyett.

– Persze, hogy nem félsz. Csak kis híján összecsinálod magad. Gyere, nem akarom felébreszteni a személyzetet, hogy takarítsanak utánad…

Maga előtt terelte a fiút, cél nélkül egyelőre, közben a folyosó sötétjét kémlelte, remélve, hogy felbukkan valaki, akinek innentől a gondjaira bízhatja. Ilyenkor persze senki. Amikor szükség van rájuk, akkor persze senki… Elnézte az előtte tipegő kisembert, végül úgy döntött, megoldja maga. Nem fog senkit kirángatni az ágyból egy ilyen apróság miatt.

– Tengerre néző szobát kaptál, ugye? – Torpant meg hirtelen, és a vállánál fogva maga felé fordította a fiút. Csak finoman, vigyázva, mintha egy törékeny madárka szárnya verdesne makacsul ellenállva az ujjai alatt, nehogy egy túlontúl lendületes mozdulattal véletlenül a falnak penderítse a pihekönnyű kis testet.

– Igen – jött a felelet, mire Renly is bólintott egyet.

– Holnap gondoskodom róla, hogy másikat kapj. Egy nyugati fekvésűt. Úgy majd felfogják a falak a tenger felől érkező szelet.

– Nem szükséges, nagyuram. Egy lovag…

– Nem fél semmitől, tudom – mosolyogta Renly. Tetszett neki ez a tűz, a lovagi tűz a fiúcska szemében. Kíváncsivá tette. – Figyelj, Loras. Arra gondoltam, hogy mivel – már ha az istenek is úgy akarják –, jó pár évig fogjuk még élvezni egymás társaságát, mi lenne, ha ma éjjel kivételesen eltekintenénk a formaságoktól, és…

– A fegyverhordozód vagyok – tájékoztatta őt a legnagyobb természetességgel a mondandója közepébe vágva a fiú. Közben még ki is húzta magát büszkén. Renly fontolóra vette, guggoljon-e le hozzá, hogy nagyjából egy magasságban legyenek.

– Tekintsük úgy, hogy csak holnaptól – javasolta, és végül állva maradt, hogy egy éles balkanyarral a saját szobája felé irányítsa a fiút. – Ma beszéljünk egymással úgy, mint két egyenrangú ifjú. Szeretném őszintén látni, kit fogadtam a falaim közé.

– Nem kell, hogy nagyuramnak szólítsalak? – csapott le Loras a lehetőségre akkora elánnal, hogy Renlyben menten felsejlett a gyanú: talán egy agyafúrt kis ördögöt nézett az imént megszeppent angyalkának.

– Ma este nem. Holnaptól természetesen igen – hangsúlyozta, azzal betolta a fiút a szobába, és becsukta maguk mögött a tömörfa ajtót. A szél tébolyult visítása elhaló jajgatássá halkult. Egy andalító szellődalhoz szokott síkvidéki fülecskének persze így is elég hátborzongató lehetett, de távolibbnak tűnt legalább, és az emberi természet hajlamos kevésbé fenyegetőnek érezni mindent, ami messzi. A délieknek a Falon túli világ is dajkamese csupán.

Renly meggyújtott az ágy mellett még néhány gyertyát. Ünneplő aranyba öltözött a szoba, mintha megirigyelte volna Loras hajszálainak csillogását.

– Te félsz a vihartól? – csendült a fiú hangja valahol Renly háta mögött, míg ő azzal volt elfoglalva, hogy kerítsen vendégének egy takaróféleséget.

– Nem – felelte szórakozottan. – Miért félnék?

– Akkor nem szereted a tengert? – jött az újabb kérdés magyarázat helyett. Renly sóhajtott egyet; belégzés, kilégzés, a kettő között pedig azt próbálta magában kitalálni, vajon tíz percen vagy félórán belül fogja a baráti javaslatot, meg úgy összességében a vendégszeretetét megbánni. Persze bármikor kitehetné a szobájából a Tyrell csemetét. De azzal beismerné a tévedését. A vereségét. Renly, ha úgy adódik, a tévedéseit még csak-csak beismeri, de a vereséget – azt soha. Vereséget nem beismerni pedig úgy a legegyszerűbb, ha nincs is semmit, amit be kellene ismerni. Szóval Renly nem veszít. Soha. Főleg nem egy törpeméretű Tyrell ellen.

– Szeretem a tengert – fordult a szoba közepén álldogáló törpeméretű Tyrell felé, és térdeit és derekát hajlítva ereszkedett vele egy szintre, hogy kezébe nyomja a hímzett szarvasokkal díszített, nehéz ágytakarót. Az ing finom anyagán átsejlő cingár karocskákat látva végül inkább letette az ágyra. – De a naplementéket még jobban szeretem. A tengert bármikor, bárhonnan figyelhetem, a naplementéket viszont csak innen. Késő van. Fogd – intett nagyvonalúan a takaró felé –, és bújj be az ágyba.

Loras erre úgy meredt rá, mintha legalábbis arra kérte volna, hogy költsön ki neki egy sárkánytojást.

– Mi a baj? – Renly türelme fogyni kezdett. Választ sem várva foglalt helyet az ágy ablak felőli oldalán, bizonyítva, hogy az ágyak még Viharvégen is csupán a kényelmes pihenést szolgálják, nem töltenek be semmiféle kínzóeszközi rendeltetést. – Az ágy nagy, te kicsi vagy. Elférünk.

Loras elfintorodott a visszautasíthatatlan ajánlat hallatán; szemtelen ráncocska járt árnytáncot az orra körül.

– A te ágyadba kellene feküdnöm?

Renly a szemét forgatta. Kicsivel talán több hálát várt volna a vendéglátásért. Várt volna némi hálát, legalább a hála apró jelét a vendéglátásért.

– Felőlem aludhatsz a földön is – vont vállat –, bár az ágy valamivel kényelmesebb. És egyértelműen melegebb.

Loras gyanakodva lépett közelebb. Renly fürkészte. Azt hitte, felkészült a következő kérdésre.

– Nem piszkos?

Tévedett.

– Az ágy? Miért lenne piszkos az ágyam? Tán piszkosnak nézek ki? – A hangja árulkodón magasra szökött, nem volt benne semmi tiszteletet vagy tekintélyt parancsoló, csak a nyílt, kiszolgáltatott sértettség. Keringtek persze pletykák, sok mindennek titulálták már a háta mögött, de hogy igénytelen lenne, éppen ő... Soha senki nem ejtett még ekkora sebet Renly büszkeségén.

Ezalatt Loras, mit sem zavartatva magát, még közelebb merészkedett, félrebiccentett fejjel vizsgálta az ágytakarót, a ráncocska a homlokára költözött és töprengővé vált, haja aranyló csigákban hullott elé. Renly esküdni mert volna, hogy még a levegőbe is beleszimatolt, aztán, minthogy nem talált semmi kivetnivalót, megvonta csontos kis vállait, mind a kettőt egyszerre.

– A felnőttek ágya piszkos. – Renlyt méregette, és enyhe bizonytalanság csendült a hangjában.

A kijelentés első fele kárpótolta némileg Renly hiúságát, szóval, kétséget sem hagyva annak bizonyossága felől, a másik oldalról igyekezett megcáfolni az állítást. Megköszörülte a torkát, ahogy az egy felnőttől egy komoly megszólalás előtt dukál, kényelmesen hátradőlt, a feje alá emelte összekulcsolt karját:

– Mitől lenne pont a felnőttek ágya piszkos? Tudtommal nem mi szoktunk a pelenkánkba csinálni.

Loras végre lehuppant az ágyra. A matrac be sem süppedt alatta.

– Nem – súgta meg egy csibész kisfiú minden bennfentes bizalmasságával Renlynek. – Ti azt szoktátok csinálni.

Renly időközben előkerült elégedett vigyora úgy hervadt le, mintha képen törölték volna. És Loras folytatta:

– Te is szoktad csinálni a leányokkal?

Renlynek vetett egy bukfencet a gyomra. Érezte, hogy elsápad, közben mégis lángolt az arca, a kettő közös eredményéről Loras készségesen tájékoztatta:

– Piros foltok vannak az arcodon. – Bökött rá a mutatóujjával az egyikre. Vékonyka, de hosszú ujjacskái voltak, és összességében aránytalanul nagy kezei. Renlynek megint mosolyognia kellett.

– A tiéden is lesznek, ha lekeverek egyet a szemtelenségedért – fenyegetett, de ő sem hitt volna saját magának. Loras felhúzta a térdét, az állát rátámasztotta. Őszinte, izgatott kíváncsiság csillogott a szemében; az ég akkorát dörrent odakint, mintha futótűz robbant volna, de a fiú észre sem vette.

– Mondd el, milyen érzés.

– Lekeverni neked egyet?

– Nem az – méltatlankodott Loras, mintha ő lett volna a szobában az egyetlen, akinek oka van méltatlankodni –, hanem az. A leányokkal.

Renly rájött, hogy csapdába került. Egy húszkilós tökmag ejtette csapdába a saját ágyában.

– Erre a kérdésre nem vagyok köteles válaszolni – vágta rá, de aztán eszébe jutott, amit Cortnay tanácsolt még egyszer régen: ha igazán ravasz és kellemetlen ellenféllel találod szemben magad, bölcs megoldás lehet azzal meglepni, hogy átveszed a stratégiáját, és a saját fegyverével támadsz rá... Vigyorogva sandított a mellette üldögélő húszkilós tökmagra: – És te szoktál kisleányok szoknyája alá kukucskálni?

A fiú túl gyorsan tanult.

– Erre a kérdésre nem vagyok köteles válaszolni.

Renly elismerően biccentett.

– Nem szoktam leányokkal azt csinálni.

– Nem szoktam leányok szoknyája alá kukucskálni – vallotta be Loras, és még a vihar is elhallgatott egy pillanatra, mintha ezzel kívánná jelezni nekik, hogy megőrzi az imént elhangzott szavaik titkait. Különös, mikor két embert összekapcsol egy titok. Még különösebb, ha csak évek múltán értik meg azt igazán.

Aztán felzendült újra az égi háború; Loras borzongva húzta össze magát, és begubózott a tisztának minősített takaróba. Olyan volt, mint egy kis pillangó, aki elfelejtett kibújni a bábból.

– Akkor kivel szoktad csinálni?

Egy pillangó, aki egy lódarázsnál is nagyobbakat tud csípni. Renly kezdett komolyan zavarba jönni (egy húszkilós tökmagnak sikerül őt zavarba hozni?): arról nem volt szó, hogy a fegyverhordozók szexuális felvilágosítása is a nagyúri teendők közé tartozna. Arról főleg nem, hogy ez a húszkilós tökmag azt követeli majd csillogó szemekkel tőle, mintha csak egy szelet süteményt kérne, hogy tálaljon ki neki életének legmagánabb értelemben vett magánügyeiről. Ha valami, hát az végképp nem tartozik másra, csak rá és… nos, a jobb kezére.

– Egyelőre kukucskálj szépen a saját nadrágodba, aztán, ha pár év múlva már találsz is ott valamit, visszatérünk a témára – igyekezett hárítani, még mielőtt a leghalványabb gyanúja is felmerülhetne a vádnak, hogy megront egy kisfiút.

– Ha megmutatod a tiédet, te is megnézheted az enyémet.

Vagy inkább a kisfiú rontja meg őt.

Renly fújt egyet.

– Nem érdekelnek aprócska kukacok. Látok belőlük eleget a földben is.

– És a nadrágodban is, ha ennyire titkolod – vágott vissza Loras, és a szeme (barna, állapította meg Renly, aranybarna, pont, mint a haja.) villámokat szórt.

Renly eljátszott a gondolattal, hogy vajon mi lenne, ha megfogná szépen a fiúcskát a lábainál, megpörgetné a levegőben párszor, és nemes egyszerűséggel kipenderítené az éjszakába az esőfelhők közé – de amilyen kis vézna, azzal a lendülettel vissza is repítené őt a szomszéd ablakon a szél. Valamiért úgy érezte, ettől a fiútól már sosem fog tudni megszabadulni.

– Szerinted hazaküldhetlek a családodnak? – próbálkozott azért.

Loras erre ingatni kezdte a fejét, ide-oda táncoltak az arca körül selymes fürtjei. Lorasnak aranybarna szeme volt, mókásan nagy kezei, és rengeteg sok haja. És roppant idegesítő természete.

– Nem hiszem. Nagymama azt mondta, meg kell próbálnom maradni, bármennyire is foglak majd utálni.

De legalább őszinte volt. Az nagy kincs manapság.

– Kedves – összegezte a hallottakat Renly, majd úgy döntött, a leányok és kukacok után talán ideje lenne lefutniuk a hagyományos ismerkedő-érdeklődő kérdések udvarias körét. – Szóval. Két bátyád van, ha jól tudom.

– Igen.

– Nekem is – bólintott, de Loras meg sem hallotta. Renly feljegyezte magában az este sokadik tévedését: van világa ennek a fiúnak. Csak épp kizárólag önmaga körül forog. Egyszer talán majd megpróbálja kisiklatni.

– És van egy húgom is. Margaerynek hívják – újságolta eközben Loras akkora büszkeséggel, mintha nemegyszer mentette volna már meg ő maga, szörnyű veszedelmekkel dacolva a kislány életét. Vele szokott lovagosdit játszani, értette meg Renly, és egyúttal azt is megértette, hogy innentől már végképp nem ért semmit ennek a kisfiúnak a világából.

– Őt szereted a legjobban.

– Honnan tudod? – csodálkozott Loras. Renly felé fordult, és Renly csak most fejtette meg a csillogást a szemében, pedig nem először látta már azóta, hogy délelőtt megpillantották egymást: a fiúcska csodálattal nézett rá. Most éppen valahogy úgy, mintha Renly gondolatolvasó, vagy valami más, természetfeletti képesség birtokosa volna.

– Hallottam a hangodból – válaszolta. – Meg amúgy is gondolatolvasó vagyok, szóval, csak hogy tudd, tökéletesen tisztában vagyok ám minden csúnyasággal, amit rólam gondolsz.

– Ezt csak úgy mondod.

Renly hümmögve ingatta a fejét. Nézte, ahogy Lorasnak elkerekednek a szemei a döbbenettől – nem emlékezett, látott-e valaha embert, akinek ekkora szemei lettek volna.

– Tudod, hogy mit gondolok rólad? – bizonytalanodott el Loras.

Renly komolyan bólintott:

– Mindent tudok.

Loras nyelt egy nagyot, de hiába, a torkában mintha elapadtak volna a szavak. Renly hálát adott a hirtelen beköszöntő csendért az égnek, még akkor is, ha pont annak viharos kedve miatt kötött ki az ágyában ez a bosszantó kis kölyök.

Pár perc áldott csend után próbálta meglesni a fiú arcát, de Loras közben újból elfordította a fejét; csak aranyló csigáin csillogott a fény, az arca árnyékba rejtőzött. Renly elképzelni sem tudta, milyen hamar alszik el egy ilyen kisgyerek. Az utazás fáradalmai, az új hely, idegen környezet és idegen emberek – biztosan kimerítő napja lehetett. Talán egyik pillanatról a másikra nehezült álom azokra a hosszú pillákra... Azért figyelt, hogy óvatosan húzza ki maga alól a takarót, és bújjon be alá, nehogy felébressze a fiúcskát. Hátat fordított neki, és mire kényelmesen elfészkelte magát a puhábbnál puhább párnák között, eligazgatta a takarót magán, feje alá húzta a kezét és lehunyta a szemét, és szinte el is felejtette, hogy nincs egyedül – szóval mikor minden tökéletesnek tűnt egy pihentető alváshoz, akkor...

– Renly?

Renlyt meglepte a saját neve: nem is emlékezett, mikor, kinek a szájából hallotta utoljára ilyen szép dallamnak a hangok harmóniáját. Robert, Stannis, Renly. Egyszer valaki mintha azt mesélte volna, a bátyjait az apjuk nevezte el, míg az ő nevét az édesanyjuk választotta... Ülőhelyzetbe tápászkodva fordult ismét Loras felé.

– Igen?

– Szomjas vagyok.

– Ezt szándékosan csinálod?

Loras elvigyorodott, elővillantak gyöngyfogai; Renly tejfogacskákat vélt közöttük felfedezni. Elégedetlen szusszanásnak álcázta kitörni kívánkozó nevetését, úgy zuhant vissza az ágyba. A plafont bámulta. Mikor nagyjából annyi idős volt, mint ez a fiúcska mellette, végtelen harcmezőt látott az odafent kavargó sötétségben: acélzörgést, halált, éhezést, egy gyerekfejjel felfoghatatlan és megnevezhetetlen fenyegetést. Egy elhúzódó ostrom álomszerű emléktöredékeinek visszatérő kísérteteit az árnyékok között.

– Renly? – csendült újra a vékony hangocska.

Renly még egyet szusszantott.

– Kitalálom, várj. Éhes vagy.

– Nem. – Loras szaporán rázta a fejét. – Tényleg szomjas vagyok.

– Akkor dugd ki szépen a fejed az ablakon, fordulj az ég felé, és tátsd ki a szád... – dohogott Renly, de mosoly játszott a szája sarkában, és már kászálódott is ki az ágyból. Maga sem értette, miért. (Egy törpeméretű Tyrell kedvéért.) Megborzongott, ahogy egy kintről beszökő fuvallat alattomosan megcsipkedte a bőrét, mielőtt kacagva továbbsuhant volna az ajtó láthatatlan rései felé. (Még a szél is nevet rajta, tessék...)

– Bort kérek – adta le a rendelést Loras a paplan melegéből.

Renly kezében megállt a kancsó.

– Vizet kapsz – nyomta végül a poharat a fiúcska kezébe. Loras mind a tíz ujját köré zárta, úgy ivott, nagy, mohó kortyokkal. Renly olyan hitetlenkedve nézte, mintha ezidáig elképzelni sem tudta volna, hogy létezhet a földön ilyen arcátlan kisember. Kivételesen pimasz. És kivételesen szép. Még néhány év, és rajongani fognak érte a leányok.

– Úgy igyál, hogy az éjjeli edényt nem viszem ki utánad.

– Otthon azt mondták, úgy készüljek, hogy itt még mellékhelyiség sem lesz – árulta el Loras, miután az utolsó csepp vizet is kiitta. – Ha rátok tör a szükség, kiálltok az ablakba, és a tengerbe végzitek a dolgotok. Fürödni pedig ugyanabban a vízben szoktatok.

– Ünnepekkor pedig ropogósra sütött égikerti kisfiúkat szolgálunk fel desszertként – bólogatott helyeslően Renly.

Loras az orrát ráncolta. Az üres poharat köszönöm nélkül adta vissza.

– Ezzel nem tudsz átverni – jelentette öntudatosan ki. – Csak a vadak esznek emberhúst.

– A thennek – javította Renly, közben töltött magának is inni. Loras durcásan szipogott egyet. Zavarba jött. Nem volt hozzászokva, hogy megkérdőjelezzék az igazát. Talán még a szót sem hallotta korábban.

– Te jártál már a Falon túl? – szegezte Renlynek a kérdést, ismét olyan pillantás kíséretében, amiért legalább két kiadós pofon dukált volna.

– Minden hétvégén oda kirándulok – felelte nagy komolyan Renly, kettő pofon helyett kettő korty között.

A reakciót a szeme sarkából figyelte: Lorasnak eltűnt ismét a pimasz kis vigyora, mintha egy pillanattal korábban ott se lett volna; összepréselte helyette a száját, vékony, duzzogó vonallá, szipogott még egyet, aztán öntudatosan felszegte az állát, az ajkait pedig immár úgy szorította össze, mintha csak csókért csücsörítene – akár a megmentőre váró királylány a mesében.

– Te gúnyolódsz rajtam – állapította meg sértődötten.

Renly elfújt a nemrég meggyújtott gyertyák közül párat, mielőtt kuncogva visszadőlt az ágyba.

– Soha – bizonygatta. Hiába kutatott az utóbbi pár év vidám emlékei között, nem jutott eszébe egy sem, mikor ilyen jól szórakozott volna. Kedvelte ezt a fiút. Persze még jobban szórakozott volna, ha a hirtelen rátört fáradtságtól nem akart volna leragadni a szeme – hatalmas szégyen lenne, és élete végéig hallgathatná, ha felnőtt létére előbb csábulna át álomországba, mint egy taknyos kis kölyök...

– Akkor miért nem válaszolsz komolyan a kérdéseimre? – duzzogott tovább Loras.

– Mert egy buta kisfiú buta kérdéseire csak butaságokat lehet felelni.

– Nem vagyok buta. És nem vagyok már kisfiú.

Szóval már kislány vagy? – heccelte volna tovább Renly, de a kislányokat megszégyenítő szépségű kis arcon elsötétülő vonások belefojtották a szavakat.

– Hiányzik a családod – húzódott közelebb szelíd mosollyal Lorashoz. – Nem lehet könnyű most neked. Egyedül, vadidegenek között, ilyen fiatalon.

Loras megrázta a fejét, hullámos tincsei rakoncátlanul táncoltak ide-oda a homlokában.

– Lovag leszek – motyogta maga elé, és alighogy kimondta, az eltökéltségtől újból felragyogtak azok a csinos kis vonások, felragyogott az egész kis lénye. Valódi varázsige lehetett számára a szó, hit és cél, ami erőt adott. Renly azon kapta magát, hogy majdnem megöleli. Gyorsan elhessegette a gondolatot, és visszadugta a kezét a takaró alá. Loras szerencsére semmit nem vett észre, a tekintete a távolba révedt, messze, talán Égikert napsütötte rózsakertjeibe, talán még messzebb, egészen a díszes lovagi páncélon szikrázó napsugaraktól fényes jövőbe...

– Lovag leszek – ismételte, csak magának, majd bólintott egyet, csak magának. A szemei vad izgalommal csillogtak, ahogy Renly felé fordult: – Mikor mehetek le a gyakorlótérre?

– Amikor fel tudsz emelni egy kardot.

– Kettőt is fel tudok emelni! – gyűrte fel az inget cingár kis karján; ökölbe szorult a keze, ahogy az izmait feszítette: – Fogd csak meg! – utasította Renlyt.

Renlynek pedig nem volt szíve visszautasítani az ajánlatot. Óvatosan ujjai közé fogta, és megtapogatta a fiúcska nem létező bicepszét, az istenekhez fohászkodva közben, nehogy összeroppantsa véletlenül a madárcsontokat.

– Ugye, milyen kemény? – ragyogta büszkén Loras.

– Az bizony. – Renly nem vitatkozott. Kemény kis csontocska volt az ott, ez tény.

Loras a válaszon felbuzdulva talán már épp párbajra hívta volna – de akkor odakint újból becsapott egy villám; egészen közel lehetett, a falak zengtek és beleremegtek, és remegett Loras is, hangszálainak pedig mindössze egy riadt kis nyikkanásra futotta vitézkedő kihívás helyett. Megszeppenten pislogott, az ing meggyűrve állt rajta, és Renlyben megint felbuzgott valami különös, atyáskodó-bátyáskodó-felnőtteskedő ösztön, hogy segítsen neki: eligazgassa a ruháit, és megnyugtassa. Azután betakarja.

– Régen én is féltem a viharoktól – árulta el. Loras már nyitotta is a száját, hogy a vádat tagadja, de Renly folytatta: – Persze fiatalabb voltabb, mint te most. „Égi háború”, ezt mondták a cselédek, és én félve vártam, mikor támad ránk a Ty… az ellenség nem csak a falakon, de odafentről, a felhőkön túlról is. Féltem. Nagyon. Egy nap aztán elmondtam a bátyámnak, elmondtam neki, hogy félek, pedig már akkor is tudtam, hogy az ő szemében minden gyengeség közül a félelem számít a legmegvetendőbb érzésnek. Nem tudom, mi ütött belé aznap, de tudod, mit tett válaszul? Letérdelt hozzám, a szemembe nézett, és magához ölelt. Azt mondta, ne hallgassak az ostobákra: nem háború, hanem mulatozás az odafent, és az égiek a mértéktelen dorbézolás közepette versenyt rendeznek; a szél versenyez felhőparipákon, villámként csattan és szikrákat szór az ostor, és mennydörög a felbőszült táltosok patája.

– Ez kisgyerekeknek való mese – vágott közbe grimaszolva Loras.

Renly hallgatott. Mivel az ingéhez mégsem nyúlhatott, hozzálátott, hogy felrázza a fiúcska háta mögött fájdalmasan rommá gyűrt smaragdszín bársonypárnát, közben kerülte Loras pillantását. Kerülte egy Tyrell pillantását, mikor gyermekkorának legrémesebb emlékei közt bolyongott.

– Valóban – mondta végül halvány mosollyal az ajkán. – És tudod, mit tanultam belőle?

– Hogy nem szabad ostorral gyötörni a lovakat?

– Egyrészt – bólintott Renly. – Másrészt pedig, hogy soha ne idd magad részegre.

– Ezt a király mesélte neked? – Loras érdeklődve ficergett.

Renly mosolya kiszélesedett.

– Nem. A másik bátyám, Stannis. Ő jóval… mértékletesebb, már ami az élet apró és kevésbé apró örömeit illeti. Jég és tűz ők ketten. Robert – kacagott fel – ő aztán szeret és tud is élni: bor, leányok, mulatozás, vadászat...

– Holnap elmegyünk vadászni? – dőlt hátra Loras kényelmesen a frissen elrendezett fekhelyre, hegyes kis könyökével újabb lyukat vájva Renly kedvenc párnájába. Renly lemondón sóhajtott.

– Gyűlölöm a vadászatot.

– Miért?

– Szereted az állatokat?

– Nagyon – bólogatott Loras.

– Akkor miért akarod megölni őket? Próbálj aludni, hosszú napunk lesz holnap – zárta le a témát, és zuhant vissza az ágyba Renly, Loras ellenben ismét kíváncsin kapta fel a fejét:

– Mit fogunk csinálni?

– Attól függ.

– Mitől?

– Hogy mihez lesz kedvem. De ha jó leszel, lehet, bemutatlak valakinek – sejtelmeskedett Renly.

Loras csillogó szemmel fürkészte.

– Kitalálósat játszunk?

Renly már számolni is elfelejtette, hányadszor lepi meg ez a fiúcska alig egyetlen óra leforgása alatt.

– Szeretnél? – kérdezte gyanakodva.

Loras őszinte lelkesedéssel bólintott, majd a hasára gördült, maga alá gyűrte a szerencsétlen, meggyötört párnát, és felkönyökölt rá.

– Férfi? – hangzott az első kérdése.

Renly megrázta a fejét.

– Nő... nemű – tette hozzá. – Kislány.

– Itt lakik?

– Igen – felelte Renly némi habozás után. – Tulajdonképpen itt lakik, igen.

Loras eltöprengett.

– De nem ezek között a falak között?

– Nem.

Loras elgondolkodva csücsörített, a homlokát ráncolta. Végül úgy dönthetett, zsákutcába jutott, ezért megpróbált máshonnan közelíteni a megoldás felé:

– Hány éves? – kérdezte.

– Várj, ezt a játékot nem igennel vagy nemmel szokás játszani? – nevetett Renly.

– Megváltoztatom a szabályokat – tájékoztatta Loras a legnagyobb természetességgel. Ezzel megint nem lehetett vitatkozni. Renly egyre biztosabb volt benne, hogy ez a kislegény nem csak a szabályokat fogja itt hamarosan megváltoztatni.

– Vagy úgy – bólintott komolyan. – Világos. Nos, ha a születési dátumból indulunk ki, fiatalabb, mint te.

– Hány éves?

– Három.

– Kapok egy lovat?

Renlynek leesett az álla.

– Igen – válaszolta végül csodálkozva és csodálva, ámulva és bámulva a büszkén vigyorgó Tyrell-csemetét. Még alig bújt elő az egyik jobb oldali rágófoga. – Ha jól kijöttök egymással. Bár szerintem illetek egymáshoz: büszke természetű kis kanca, a lovászfiú hetek óta panaszkodik rá, esküszik, hogy képtelenség belovagolni, annyira öntörvényű és szeszélyes... De gyönyörű. Fehér, akár a tenger habja. Tetszeni fog.

– Egyáltalán nem sikerült még megülnie? – Loras szemében aggasztó izgatottság égett a lobogó gyertyafényben.

– Azt nem tudom – bizonytalanodott el Renly. Talán mégsem volt olyan jó ötlet... Bele se mert gondolni, milyen borzalmas következményekkel járna, ha ledobná a ló a hátáról ezt a törékeny kis testet. – De gondoskodom róla, hogy nehogy bajod essen. Ha szeretnéd...

– Nem lesz gond – intette nyugalomra magabiztosan Loras. – Értek a lovakhoz – jelentette ki, mintegy végszót; az oldalára gördült, és nyakig magára húzta a takarót. Aztán fülig, ahogy belereszkettek az ablakok a mennydörgésbe. Renly nem tette szóvá.

Csodálkozva és csodálva, ámulva és bámulva nézte maga mellett ezt a törpeméretű, játékbabaszépségű, bosszantóan szórakoztató kis Tyrell tökmagot, és kezdte elhinni, hogy ha már első éjszaka az ágyába csempészte magát, idővel talán a szívében is sikerül kibérelnie egy állandó kis zugot. Eszébe sem jutott korábban, hogy akár barátok is lehetnek. A fiú ittléte puszta politika*, Renly úgy vélte, kötelező kolonc lesz majd, akit megtűr maga mellett, vagy figyelemre sem méltat. Az meg sem fordult a fejében, hogy akár napsütést is hozhat aranyló tekintetével Viharvég felhői közé.

Loras ezalatt nyöszörögve hátat fordított neki, közben jó alaposan combon rúgta. Kétszer. Meg egyszer oldalba. Addig mocorgott, míg sikerült kényelmesen keresztbe feküdnie az ágyon. Renly a lepedő szélére, arasznyi területre szorulva töprengett félálomban, hogy vajon miféle meglepetést tartogathat a holnap. Vagy…

– Alszol? – a hangok alattomosan lopóztak a csendben; orvul sikló mássalhangzók és feltartóztathatatlanul gördülő magánhangzók. Renly elhatározta, hogy aludni fog. Mélyeket lélegzett, lassan, hosszan, egyenletesen.

– Alszol? – jött a kérdés újra, és Renly érintést érzett a karján, könnyű súlyt, ahogy a fiú rátámaszkodva fölé hajolt, hogy az arcába lásson. Húzta a haját. Rámarkolt a párnája csücskére, karjában megfeszültek az izmok – aztán ellazultak. Úgy döntött, inkább kitartóan alszik tovább, hiszen egy főúrhoz mégiscsak méltatlan cselekedet volna, ha párnacsatába keveredne a fegyverhordozójával. Mert ha Lorashoz vág egy párnát, kétsége sem volt afelől, hogy a fiú visszadobja. Akkor is, ha a párna nagyobb, mint ő maga.

– Alszol? – kiabálta Loras alig pár centiről a fülébe. Furcsa volt, de idegenhez mérten semmiképp sem kellemetlen a közelsége.

– Nem – dörrent rá Renly, a vihart is túlzengve. A fiúcska tágra nyílt szemekkel, megszeppenten szipogott egyet. – Félsz?

– Nem! – vágta rá, és durcásan összepréselt ajkakkal visszazuttyant a térdére.

– Akkor meg?

Loras tanácstalanul babrálta a takaró szélét, leszegett fejjel, szemébe hulló tincsei alól pislogott fel. Őzike szemek, jutott Renly eszébe. Őzgida keveredett a szarvasok közé.

– Télen nagy hó szokott itt esni?

Renly hatalmas sóhajtással elnyomott egy ásítást, a hátára gördült, és a mennyezetet bámulva kutatni kezdett az egészen korai emlékei között. Alig talált valamit. Gyermek volt még a hosszú nyár előtti télen, jóval ifjabb, mint most kíváncsi vendége.

– Nem nagyon emlékszem – vallotta be.

– Hidegnek biztosan hideg van. – elmélkedett Loras. – Nem szeretek fázni – tette hozzá valamivel halkabban, mire Renly egy újabb sóhajtás közepette kimászott az ágyból, lekanyarított egy széktámlára dobott pokrócot, és ahogy visszahuppant az ágyra, Lorasra borította.

– Így is fázol?

– Nem mondtam, hogy fázom – húzta magára a fiú a vastag gyapjúplédet.

– Dehogynem – mosolygott rá Renly, és nézte, ahogy a fiúcska újabb takarórétegbe gubózik. – Figyelj, Loras, egyezzünk meg valamiben, jó?

– Mint férfi a férfival? – pislogott rá Loras azokkal hatalmas, hosszúpillás szemeivel a pléd pereme fölül.

– Mint férfi a kisférfival. Ha megígéred nekem, hogy megpróbálsz most aludni, vagy legalább csendben maradni, megígérem neked, hogy nem fogom hagyni, hogy fázz a télen.

– Te fogsz megvédeni? – szegte fel Loras az állát pökhendin, mégis, Renly esküdni mert volna, hogy a szürkeségben pírt lát a fiú arcán felderengeni. Átsuhant az agyán egy képtelen gondolat, és egy emlék, az előző kovács egyik inasáról: szőke, feltűnően szép arcú fiú volt, és Renly gyermekként is belepirult minden tőle kapott illemtudó szóba vagy barátságos mosolyba. 

– Ha szeretnéd.

Loras megrázta a fejét.

– Én védelek meg téged – jelentette határozottan ki. – A fegyverhordozód vagyok. És lovag leszek.

– Ahhoz kipihentnek kell lenned – mosolyogta Renly. – Aludj.

*

(Renly szereti a vihar hangjait. A vihar cinkostárs. Loras kacsú kamasztestén villámlásként cikázik a kéj, és a mennydörgés elnyeli élvezetének kiáltásait.)

--------------------------------
* Remie-headcanon, a részletekről tessék érdeklődni nála itt vagy itt ^^