xoxo

Megkésett Valentin-napi teljesen komolytalan kis rögtönzés, amit csak most volt időm átolvasni-letisztázni-ékezetekkel ellátni. Van benne egy darab Sirius, egy darab Remus, egy darab James és két darab plüssmaci. Meg egy klisés ágyban reggeli - mert pontosan annyira vagyok kreatív romantikus gesztusok terén, mint Siriusom. :D (A címet ne kérdezzétek... :D)


– Na ez – Sirius a James ölében dédelgetett szemüveges plüssmackóra bök –, ez gáz.

James egyik fülén be, a másikon ki. Mint úgy általában minden negatív kritika.

– Ez, kérlek szépen, tökéletes – húzza ki magát. – Majdnem annyira tökéletes, mint én: mindent tud – magyaráz tovább, és suhint közben még egyet a pálcájával, csillámporként szórva a varázslat utolsó szikráit a mackó rózsaszín bundájára. Büszkén szemléli az eredményt: – Most már tényleg mindent tud: énekel az én hangomon, verset mond az én hangomon, és ha megcsikized itt – cirógatja meg a mackó pociját – színes, szív alakú, rózsaillatú buborékok jönnek ki a szájából.

– Ha jól emlékszem, azok nem éppen rózsaillatú buborékok voltak… – Sirius vihog és fintorog egyszerre, ahogy eszébe jut Evans legutóbbi sárhányó rontása.

Pedig ő akkor is mondta Jamesnek, hogy ne. Hogy ne reggeli közben olvassa fel azt a talán már túlontúl részletes (meglehetősen intim részletekbe menően részletes) szerelmes levelet, amit Evans felbontatlanul, kemény galacsinná gyűrve vágott pár perccel előtte a fejéhez. James biztosra vette, hogy a lány ezzel mindössze azt kívánta jelezni, hogy a vallomást a saját szájából szeretné hallani. Sirius persze mondta neki, hogy ne. Ő mindig (hát, majdnem mindig) mondja neki, hogy ne. Nem tehet róla, hogy James egyik fülén be, a másikon ki.

Látszólag.

– Na és ti? – tapint rá James ártatlan bambiszemekkel bámulva az érzékeny pontra.

Sirius jobban élvezi manapság, ha Remus tapogatja az érzékeny pontjait.

– Mi? – hervad le a vigyora. Jamesé felragyog.

– Ti, Holdsáppal. Tudod. – James idétlen szemöldökemelgetésbe kezd.

– Mi van velünk? – Sirius a haját babrálja. (Sirius nyelvén ez azt jelenti: zavarban van.) (Ha Sirius másvalaki (Remus) haját babrálja, az azt jelenti: szerelmes.)

– Hogy ünnepeltek?

– Sehogy. Baromság ez az egész valentinizé – von hanyagul vállat, és visszaigazít egy tincset a füle mögé. Aztán előre húzza. Aztán újra vissza.

James lesajnálón nézi egy darabig, végül inkább a mackót kezdi tutujgatni.

– Elraboljuk együtt Evans szívét, ugye, Jamie-maci? – gügyögi, majd Sirius arcába nyomja a macit: – Biztasd te is!

Sirius egy "te lököttebb vagy, mint hittem"-pillantás kíséretében komótosan kihalász a szájából pár rózsaszínű szöszmöszt. Azért kap tőle a maci egy buksipacsit.

– Hajrá, Jamie-maci. Ha nem szakadsz darabokra, miután megnyúztak, karóba húztak és szénné égtél, ígérem, kihalászlak majd a kukából.

James felháborodva kobozza el a mackót; elborzadva szorítja a plüssfülecskékre a kezét.

– Ne hallgass rá, Jamie-maci. Irigy a csúnya bácsi, amiért neki nem jutottál az eszébe. – Mindentudó csillogással a szemében néz fel Siriusra: – Ez az első Valentin-nap, mikor nem csak sóvárogtok egymás után magányosan a takaró alatt. Szerintem Remus örülne, ha kiderülne, hogy szorult azért némi romantika beléd – jelenti ki, majd túlcsorduló elégedettséggel gyönyörködik tovább az Evansnek szánt Valentin-napi ajándékában.

Sirius eltöpreng. 

(Főleg James elmeállapotán.) 

(Részben azért a javaslatán is.)

*

Friss, meleg sütemény. Eper. Csokoládé. Ázott kutyaszag. Előbbi illatok Remus nyáltermelését indítják be, utóbbira (a nyáltermelése mellett) a farkas is megmoccan a bőre alatt. Siriusnak ázott Tapmancs illata van, amikor leizzad. Remus felsóhajt, ahogy eszébe jut a legutóbbi alkalom, amikor Sirius leizzadt... Hunyt szemmel borítja a takarót oda, ahol a testmeleg és a besüppedő matrac (és az ázott Tapmancs-illat) alapján a másik fiút sejti.

– Vigyázz, belefekszel! – kuncog Sirius, mikor még közelebb bújna. Remusban lassan tudatosul, hogy nem álmodik. (Remus legbelül hetek óta retteg, hogy csak álmodik...) Kinyitja a szemét, de alig hisz neki: közöttük a lepedőn, kagylóhéjat mintázó tányéron szív alakú gofrihalom, óriásdarabos eperlekvárral, sűrű, csillogó csokiöntettel, tejszínhabfelhőcskékkel, és szintén szív alakú, rózsaszín cukorkákkal a tetején.

– Ez nekem? – csodálkozik.

– Ühüm. Jó reggelt – borzolja Sirius hátra a Remus homlokában kócolódó tincseket. (Sirius szerelmes.)

Hajnali négy óra körül lehet.

– Nem akartad, hogy Ágasék meglássák... – Remus félálomban nevet. Remus nem tudja magáról, mennyire csodaszép, amikor félálomban nevet. Sirius megcirógatja az arcát, hátha azzal elárulja neki.

– Nem akartam, hogy tönkretegyék a hangulatot. Eszünk? – húzza közelebb magukhoz a tányért, mielőtt még túlságosan eluralkodna rajta a hangulat. Remus már a hangulat hatása alatt mered meghatottan a gofriszívecskékre: túl szépek ahhoz, hogy csak úgy megegyék őket.

– Te csináltad?

– Félig. – Sirius zavartalanul trancsírozza szét a legfelső szívet. – A díszítést. Szerettem volna az egészet, de a manók nem engedtek se a sütő, se az alapanyagok közelébe.

– Meg tudom érteni őket – kuncogja Remus, és felkönyököl, hogy hozzálásson az ágyban felszolgált reggelihez. Hajnalihoz. De előbb még áthajol a tányér fölött, és odahúzza magához Siriust egy csókra; még mindig megmosolyogják közben magukat. Annyira hihetetlenül jó, mégis furcsa... furcsán természetes ez az egész.

– Nem tudtam, hogy ünnepeljük a Valentin-napot. Én nem készültem semmivel – vallja be.

Sirius a derekát cirógatja; nedves a tenyere. Vagy sietve vette a lépcsőfokokat, nehogy kihűljön a hajnali, vagy... izgul? Szaporán dob-dob-dobog a szíve, ahogy belesuttogja Remus fülébe:

– Dehogynem. Itt vagy. És nem is azért csináltam – húzódik el, az arca kipirult (elpirult?), hátrarázza a haját, és Remus szájába csempész egy gofrifalatot. – Csak reméltem, kevésbé leszel hangos, ha tele van a szád.

Mi? – kérdezné Remus, ha nem lenne tele a szája. Így csak egy elfúlón nyikkanó kis nyögésre futja, ahogy Sirius hüvelykujja becsusszan a pizsamanadrágja dereka alá, egy gyöngéd, de határozott mozdulattal kibújtatja belőle – aztán széles vigyorral az arcán eltűnik a takaró alatt.

Határozottan javult az elmúlt két hét alatt a technikája.

– Csinálod azt közben a hajammal, mint legutóbb?

A közös technikájuk.

*

– Ilyen nincs – esik le Sirius álla. Úgy is marad; duzzadt, nedves ajkai nyitva, kereken. Remus paprikapirosra váltó arcszínét senki nem veszi észre. Mindenki a James kezében mosolygó plüssmacit nézi, ami ugyancsak vörös. Egyértelműen és félreérthetetlenül Lily-vörös, és még egyértelműbben és félreérthetetlenebbül virít ölelésre tárt karjai közt, pufók pocakján a szívecskébe zárt cirádás felirat: "Lilytől. Potternek."

James diadalmasan füttyent egyet a döbbent, értetlen csendben, majd az apró plüssmancsokat kecsesen az ujjai közé fogva körbekeringőzi viszonzott szerelmének bolyhos bizonyítékával a klubhelyiséget, hogy minden jelenlévő a lehető legjobb szögből látva véshesse örökre emlékezetébe eme történelmi pillanatot.

Peter tapsolni kezd.

Egyre többen csatlakoznak.

Az ováció csúcspontján James amúgy is sajátos tánclépései egyszer csak megváltoznak: kínlódva bukdácsol és ugrál, jobbra és balra és előre és hátra, a mackót pedig olyan kétségbeesett hévvel szorítja magához közben, mintha... Mintha már nem is ölelni, hanem ellökni próbálná. Mert a mackó immár ördögvörös, torz vigyorból elővillanó fogsorát megirigyelhetné egy cápa, szikrákat szó a szeme, puha mancsai helyén karmok meredeznek James húsába vájva. A szívecskébe foglalt felirat halálfejjé rajzolja át magát, és a mackó egyre fúj, karmol és harap.

James visít.

Sirius hősiesen veti rájuk magát, pörögnek, forognak fel és alá – minden jelenlévő a lehető legjobb szögből látva vési örökre emlékezetébe a pillanatot, mikor a híres-hírhedt, gyűlölt-imádott Potter-Black páros vérre menő küzdelmet vívott egy Valentin-napi pufók plüssmackóval.

A sportkedvelők James ujjait féltik.

A műkedvelők Sirius arcát.

A többség azért a mackónak szurkol titokban.

Sirius végül halált megvető bátorsággal letépi Jamesről a gyilkos plüsst, és gondolkodás nélkül bevágja a kandallóban lobogó lángok közé.

– Ne! – kiáltja James, és nyúl utána; földre rogyva, látványosan szenvedve siratja élete első, Lily Evanstől kapott ajándékát. Az ajándék egy folytatásos horrorfilmbe illő kacaj kíséretében múlik ki éppen. James vádlón Siriusra mutat: – Te... Te... Megölted!

Sirius káromkodik egy cifrát.

– Ez az izé csinált ki kis híján téged! – lihegi.

– Te ezt nem értheted – terül ki James a szőnyegen, és üdvözült vigyorral a plafont bámulva hagyja, hogy az odamerészkedő Remus megvizsgálja, és néhány gyakorlott pálcaintéssel begyógyítsa a karját, arcát, nyakát borító aprócska, égővörös karmolás- és harapásnyomokat. Ábrándosan sóhajtja közben: – Úgy szeret, majd' megesz...