"But where there is light there is shadow"

Legendás állatok és megfigyelésük, Credence. Villámrögtönzés tanulás helyett, mert kiborultam. Utókarácsony, utószilveszter, asszociációk, kuszaságok, szándékos zavar az Erőben, izé, az időben. A címet és a kiinduló gondolatot Mary Lou-tól kölcsönöztem.

Ahol fényesség van, ott árnyék is van. 

Talán a sötétségben is ott a fény.

A fények, amiket Credence annyira szeret. Kisfiú volt, nem is emlékszik, milyen kicsi, mikor az éjféli misére menet először látta felragyogni a varázslatot; a karácsonyfa fényeit a behúzott függönyök mögött. Elképzelt a fényben egy életet; családokat, mosolyokat, öleléseket. Szeretetet. Bár sosem kapott ajándékot (se mosolyt, ölelést vagy szeretetet), jobban várta a szentestét, mint azok a gondtalan gyerkőcök a képzeletében, akikkel olyan nagyon szívesen cserélt volna életet – csak egy éjszakára, egyetlen karácsonyi csodára, hogy melegen lobogó, vidáman táncoló fények között hajtsa álomra a fejét a sötétben lopózó árnyak nyomasztó, bőr alá kúszó hűvöse helyett.

Mert az éjfél a boszorkányok órája, ezt mondogatta Anya, és Credence-nek – a karácsonyt leszámítva – tilos volt éjfélig fennmaradnia. Credence rendre felriadt, mikor éjfélt ütött az óra. Fejére húzta a takarót, és olyan szorosra hunyta a szemét, míg tele nem lett nyüzsgő, színes porszemekkel a sötét. Tűzijátékot varázsolt csukott szemhéjai mögé.

Nesztelenül bújt ki a vékony paplan alól (bal láb először, aztán a jobb; sápadt két piszkafa), görcsösen óvatos mozdulatokkal, nehogy felnyikorduljon az ágy, és titokban, tilosban lopózott az ablakhoz szilveszterkor, mikor fényárba borult az éjszaka. Piros, zöld, sárga, kék. Elpityeredett, olyan szép volt, ahogy megvilágította és megszínezte az ablaküvegre tapasztott kezét. Úgy villogtak, ropogtak odafent a fények, mintha fegyverrel igyekeznének lyukat ütni a sűrű, fekete égen; átömlöttek, átszivárogtak minden apró repedésen, mielőtt a sötétség befoltozhatta volna áthatolhatatlannak hitt börtönének falát, és Credence elképzelte, ahogy ott sínylődik mögötte elzárva és szabadságra vágyva a vakító tarkaság. Egy másik világ ígérete. Egy másik élet felvillanó emlékei; csilingelő nevetés, gyöngéd érintés, csillogó szempár, meleg, biztonságot adó ölelés. Anyai ölelés volt, anyai pillantás, anyai érintés, anyai nevetés. De nem az övé. Anyát nem hallotta nevetni soha.

Anya, amikor rajtakapta, ahogy az ablakban pipiskedik, büntetésből a bőre alá költöztette a tűzijáték fényeit. Piros, zöld, sárga, kék.

(Még mindig jobb, mint a sötétség.)

A piros fájt a legjobban. Aztán a kék, a zöld és a sárga. Régen napokig sajgott, most meggyógyítja Mr. Graves egyetlen simítása.

Fényt hoz a sötétbe Mr. Graves mágiája.

Credence megszokta, hogy az emberek, akik felé a szórólapokat nyújtja, tudomást sem vesznek róla. Ha mégis észrevették, mert útban volt, úgy néztek rá, mint egy féregre, ami még ahhoz is túl ocsmány, hogy eltapossák. Annak is érezte magát. Mint egy jelentéktelen, elveszett kis rovar az éjszakában, úgy hajolt egészen megbabonázva, egyre közelebb és közelebb a fényhez – mikor Mr. Graves kioltotta a pálcáját, olyan közel volt már, hogy önkéntelenül belenézett a szemébe. Mr. Gravesnek komoly, sötét szemei vannak. Fekete, szürke, bársonykék, ez Mr. Graves. És a fény.

A fény, amit varázsol, ami ott ragyogott az ujjai közt az imént; azok között az ujjak között, amik aztán megpihentek Credence nyakán. Húzódott és simult és zokogott volna, mert elviselhetetlenül sok volt az érzés, amit életre hívott ez az érintés, a forró, édes bizsergés; fájdalmasan jó volt, fájdalmasan új volt, és úgy érezte, képtelen betelni vele, pedig a mohóság bűn. Akarta, pedig akarni bűn. Mr. Graves gyöngéden, de határozottan tartotta – nem engedte, hogy elhúzódjon. Azt se, hogy közelebb hajoljon.

– Kérdezz bátran. Előttem nem kell, hogy titkaid legyenek, Credence.

Kérdezz, hangzott a felszólítás, és Credence engedelmesen kérdezett.

– Mi... Mi mindent lehet még varázsolni, uram?

– Bármit. Bármit, amire csak vágysz.

Az egyik legtitokzatosabb szó ez: vágysz. Credence soha nem merné a szájára venni. Bűnös élvezet elképzelni is, iszonytató és csábító; csókra húzódó ajkak, majd egy sóhajtás. Vágysz. Valamire. Valakire...

– Szabad... Kérdezhetek még valamit?

– Nem kell engedélyt kérned – simogatott Mr. Graves hangja és keze. – Nyugodtan kérdezz.

– Én csak… – Credence-nek remegett a hangja és a keze. – Arra gondoltam, ha… ha fényt lehet, akkor esetleg lehet… lehet varázsolni szeretetet?

Fény csillant Mr. Graves szemében, mintha Credence valami különösen szórakoztató butaságot mondott volna. Anya nem véletlenül parancsolt rá, hogy tartsa a száját, hallgasson, és ha mégis kérdeznék, mindig csak röviden, tömören válaszoljon. Úgysem kíváncsi senki rá, vagy arra, ami a fejében jár.

– Léteznek bájitalok – bólintott Mr. Graves. Volt valami a mosolyában, amitől egyszerre fagyott meg és forrt fel Credence ereiben a vér. – De veszélyesek. Kit szeretnél rábírni, hogy szeressen, mondd?

Credence lesütötte a szemét. Anya nem véletlenül parancsolt rá, miután jégre lépett, fenékre huppant, és elszakította a nadrágját, mert a kivilágított ablakok túlságosan elvonták a figyelmét, hogy ezentúl mindig csak a földet nézze, ne az eget, ne a fényeket. Ne az embereket. Ahogy lehajtotta a fejét, Mr. Graves ujjai becsúsztak az inge alá; titkos, tiltott helyen cirógatták, megborzongatták. Credence-t megrémítette a saját teste – és lenyűgözte a férfi hatalma és varázsereje. Mr. Graves felfedezett, és életre keltett benne dolgokat: érzéseket, vágyakat, és ő elhitte, hogy idővel felfedezheti és életre keltheti benne a varázslatot is...

– Édesanyád szeretetére vágysz?

Makulátlan feketén csillogott Mr. Graves cipője, a nadrágját sem pöttyözte víz vagy sár az esőben, Credence elképzelte a kabátja melegét, az elegáns sál puha érintését a bőrén… Feljebb nem merte emelni a tekintetét. 

– Ő… ő szeret. Azt mondja, szükséges… Hogy… hogy az én érdekemben teszi. Ő sem élvezi, de… de muszáj, és… – Elhallgattatta az arcára simuló két meleg tenyér. 

Aztán Mr. Graves lehajolt hozzá, hogy sötét szemeinek egyetlen, átható pillantásával leleplezze minden fájdalmát és titkát. Talán még azt is, hogy mennyivel jobban szerette volna, ha ahelyett, hogy az ő szégyenének, lesunyt fejének szintjére ereszkedik, inkább magához emelte volna. Ha magához ölelte volna – úgy, ahogy tette legutóbb is. Elöntötte sápadt arcát a pír. Nem érdemelt ekkora jutalmat, hiszen még mindig nem teljesítette a feladatot, amit a férfi hetekkel ezelőtt rábízott. Ha kettejük közül valaki, hát ő okozott folyamatos csalódást neki.

– Credence… – nyúlt a kezéért Mr. Graves. Lassan simított végig egy forradáson, ami örökre megőrizte annak a tűzijátéknak az emlékét. – Ilyen sebeket nem ejtünk azon, akit szeretünk. Te képes lennél a kishúgodat bántani?

– Soha.

– És én, szerinted, képes lennék neked fájdalmat okozni? – Ijesztő volt kimondva hallani, az ő szájából hallani a kétséget és kérdést, ami a legelső találkozásuk óta nyomta Credence lelkét. Megsemmisülten állt ott, rajtakapottan, menekült volna bénultan, de a megaláztatás rövid csendje után megnyugtatta az arcára visszataláló érintés; melengette, cirógatta, finoman kényszerítve, hogy felemelje a fejét. – Válaszolj, Credence.

– Nem... – A szó kijelentés volt, kérdés és remény. Hit és bizonytalanság. (És vágy.)

– Soha – vonta őt a vállára Mr. Graves, és a folytatást, kettejük közös titkát, forró lélegzettel súgta a fülébe: – Megtanítalak majd, hogyan kell fényt varázsolni. Az lesz az első, amit megtanulsz. Szeretnéd, hogy az legyen az első?

Credence bólintva dörgölőzött a meg nem érdemelt törődésbe. Sután csüngtek az oldalán a karjai; soha nem merte Mr. Gravest megérinteni. Mr. Graves volt az első, akit szeretett volna megérinteni. Szerette volna, hogy ő legyen az első, aki nem hagyja magára a sötétben.
 

Úgy zárta a markába a medált, azzal az alázattal és kétségbeesett hittel, mint a rózsafüzér keresztjét, valahányszor Anya ráparancsolt, hogy imába merülve bánja meg minden egyes bűnét. Credence nem tudta, mik a bűnei. Nem tudta, a saját bűnei-e, vagy az övé, akié az a nevetés volt, az az érintés, az a pillantás, az az ölelés. Nem hitte, hogy ő vétkezett valaha is. Létezett valaha is. Anya egyszer, egyetlen egyszer megdicsérte – tán azt hitte, a bűnbánat indította meg a könnyeit, pedig csak elviselhetetlenül sajgott már a csupasz, kemény padlón a térde. Titokban megmentőért imádkozott bűnbocsánat helyett. Egy hősért, aki majd csillagként vezeti el őt hozzá, abba a másik életbe, a függönyökön túl ragyogó fényességbe. Segítsen, segítsen, kérem, segítsen rajtam. Ámen.

– Segítsen, segítsen… Kérem, segítsen rajtam…

Mr. Graves azt ígérte, soha nem okoz fájdalmat neki.

(Anya azt tanította, soha ne bízzon senkiben. Anya azt mondogatta, őt soha, senki nem fogja tudni őszintén, önmagáért szeretni. Anya… Anya…)

Credence retteg, zokog és reszket, és a sötétség vele együtt tombol, vonaglik és dúl; pusztító kétségbeesés, elszabadult fájdalom, egyetlen, elsöprő kiáltás két évtized fojtó csendje után.

Az alagútban épp csak egy villanás a közeledő szerelvény fénye. Aztán a mágia felkapja, és mint egy tollpihét, távolabb repíti a biztos haláltól a testét. Mr. Graves megmentette. Nem őt. A sötétséget benne.