(hiába tagadod)

Kulcs: szánkó és Regulus. E/1.

Nagyon nem volt semmilyen plátói incest szándékom. :(

Remie szépsége

Alphard bácsitól kaptuk az első repülő szánkónkat. Anyáék persze még aznap este elkobozták, hozzánk méltó, komoly darabra cserélték az ócska kacatot – de te éjjel, a takaró- és párnavárunk rejtekében megígérted, hogy reggelre az a másik is repülni fog. Nyolc éves voltál. Végighúztad a kezed a szánkó fölött, rögtönzött varázsigét halandzsáztál, aztán kipróbáltad, működik-e, biztonságos-e. És mert szerettél mindenben te lenni az első. A varázslatod felemelt, a hited fenntartott, és te repültél, ha csak pár centivel is, a lépcsősor fölött. Bennem már akkor sem volt annyi varázslat, hit pedig főleg nem. Benned hittem, benned bíztam magam helyett. Kopp-kopp-kopp, gurultam lefelé a lépcsőfokokon, pont olyan tehetetlenül, ahogy ma is zuhanok, amerre épp ráncigálnak és löknek az ámító karok. Persze még mindig jobb, mint amikor magamra hagynak. Magamtól, magamba tudok csak igazán mélyre zuhanni. 

Ültem a lépcső tövében, és bőgtem. Nem a fájdalom vagy az ijedtség miatt, inkább mert azt akartam, hogy bűntudatod legyen, amiért egyedül engedtél el, amiért nem vittél magaddal, nem jöttél velem. Vérzett a könyököm. Akkor ért az újabb, a valódi nagy sokk, akkor kezdtek el kipotyogni az alapok az álomkastélyból, amiben addig… amiben még ma is élek, amiről te már jó pár éve tudod, hogy nem létezik, nekem mégis hinnem kell benne, mert ez az egyetlen hely, ahová menekülhetek. Engem nem vár sehol máshol senki sem. Szüleink (a tieid is, hiába tagadod) annyit hangoztatták, hogy gyerekfejjel elhittem, aranyból van a vérem, aranyat érek. Féltem, ha anyáék megtudják, hogy mégsem, csalódni fognak bennem – nem méltó leszek én is, számkivetett családszégyene, egy kiégetett folt a falikárpiton. Fehér bárány a Blackek között. Kinevettél, aztán megsimogattad a fejem. Láttam felcsillanni a szemedben az őrült, elszánt ötletet, mielőtt lerohantál a konyhába, aztán még sírni is elfelejtettem, mikor visszajöttél azzal a hatalmas késsel a kezedben. Félelem nélkül vágtál bele a tenyeredbe. Sötét volt a véred, legalább annyira, mint az enyém, egészen sötétvörös, szinte már fekete – igazi Black vér, hiába tagadod.

„Vérszerződés”, suttogtad, és vérző tenyeredet vérző könyökömre szorítottad. „Ennek semmi értelme, már így is testvérek vagyunk”, nyafogtam erre, de te csak ingattad a fejed. Megszállottan csillogott a szemed. „Azt nem mi döntöttük el. De ezt most igen. Most lettünk igazándiból testvérek”, bizonygattad, és ahogy elkeveredtünk egymással, a vérünk, a testünk, emlékszem, újra elsírtam magam, mert annyira lenyűgözött az a nevetségesen ostoba gondolat, hogy mostantól igazándiból egyek és ugyanolyanok leszünk. Azt hittem, ha egyek és ugyanolyanok leszünk, akkor soha nem veszíthetlek el téged. 

Most mégis ezzel a szőke fiúval osztozol magadon. Vele olvadsz eggyé, a tested és a lelked is, őt fogadod magadba*, őneki adsz magadból, és neki még csak kérnie sem kell, hogy mellette legyél.

Azt mondják, nincs olyan, hogy túl öregek vagyunk valamihez, de a te izmos, nyúlánk alakod határozottan röhejesen fest azon a szánkón. Valószínűleg ezért is élvezed annyira. Meg a szőke fiú miatt, aki mögötted ül, és szorosan hozzád bújva átöleli a derekadat. Nem repül a szánkó, csak siklik kecsesen a szelíd lejtőn lefelé, és hirtelen hasít belém a féltékenység, mikor rájövök, nincs már szükséged holmi látványos hókuszpókuszra. Azt hiszem, boldogan megelégszel azzal a varázslattal, hogy ott vagytok egymásnak. Azt hiszem, szerelmes vagy. Szabad vagy. Minden vagy, ami én nem lehetek soha.

Pedig igyekeztem pontosan beletalálni a hóba taposott lábnyomaidba. Nem volt könnyű feladat, lendületet kellett vennem, és szökkennem, olyan hosszúak voltak a lépteid. Már akkor is magas voltál, sokkal magasabb és erősebb, mint én, és büszke tartásoddal, nemes, határozott arcvonásaiddal, és a hangoddal, amiről máig nem tudom eldönteni, szándékosan játszol-e, vagy tényleg kiszemelt magának még a szerencse is, és valóban így ébredtél egy reggel, ilyen borzongatóan rekedten**, idősebbnek látszottál a korodnál. Távoli voltál és egyre elérhetetlenebbnek tűntél. Akkor rájöttem, hogy sosem foglak utolérni, mert én gyáva vagyok, és mindig is gyáva leszek vágyni azt a szabadságot, amit te olyan makacsul kergettél. Elfáradtam, és lemaradtam valahol, rémült kisfiú voltam elveszetten a fagyban és a sötétben – a magam sötétségében –, és te, aki a fényt jelenthetted volna, nem fordultál vissza, nem jöttél vissza értem. Megvárattál. Próbára tettél. Tudom, hogy nem vártad volna meg, míg halálra fagyok, míg végleg legyőznek a sötétségemben nevelgetett szörnyek, de én mindig is gyáva voltam, gyáva voltam akarni, és gyáva voltam fázni is, egyedül lenni, a szűz hóban új utakat törni. Otthon meleg takaróval és hideg öleléssel vártak. Se anyának, se apának, se senkinek a családban nem volt olyan forró a teste, mint a tiéd, és legbelül szerintem mindnyájan tudtuk, hogy egy nap majd futótűzként szabadulsz el, és felperzselsz magad körül mindent, amit gyűlölsz. De hiába vártam, végül még a tisztítótüzedet is megtagadtad tőlem. 

Meg sem lepődöm, mikor a domb aljára érve beborultok a hóba – minden romantikus történetben így van megírva. Irigylem a boldogságodat. Olyan egyszerűnek tűnik, őszintének és könnyűnek, mint minden más a világodban, amióta megszabadultál tőlünk. Fekve maradtatok a szétdúlt hótakaróban, idehallom a kuncogásotokat. A hangod belebújik a hópelyhekbe, szélszánkón repül felém, körbetáncolja és megcsiklandozza az arcomat. Szeretném azt hinni, hogy azt üzened, én is lehetnék ilyen boldog, ilyen önfeledt, ha igazán merném akarni, de én nem vagyok olyan bátor, mint te. Mikor elhallgattok, tudom, hogy csókolóztok. Úgy egy hónapja csókolóztam először. Sokáig kerestem a szerepre alkalmas, szőke hajú, szelíd szemű fiút. Elcsábítani aztán könnyű volt, csak el kellett játszanom, hogy te vagyok, de az újdonság és kíváncsiság első varázsa után kiábrándítóan hamar meguntam ezt a színdarabot. Pedig azt mondják, a fájdalom szüli a legremekebb művészetet. 

Kipirult az arcod, amikor felém sétálsz, kezedben a szőke fiú keze, és én őrülten dübörgő szívvel mormolom magamban az egyetlen karácsonyi kívánságomat.

Szeretném, ha észrevennél.

Szeretném, ha megkérdeznéd, mit keresek itt, miért nem takarodtam haza anyámhoz.

Azt mondanám, hogy ő a te anyád is, hiába tagadod, aztán – hangomban a tőled ellesett fensőbbséges gúnnyal – hozzátenném, hogy a vizsgák miatt maradtam, nyilván, ezt még te is tudhatnád.

Te pedig tudnád, hogy csak miattad vagyok itt, hogy azért állok így előtted, és azért nézlek így, mert félek, hogy ez az utolsó karácsony, amikor láthatlak.

Szeretném, ha tudnád, hogy tavaly a karácsonyéjszakát az ágyadban töltöttem, hogy takaró- és párnavárat is építettem, de nem sikerült olyan jóra, mint amikor együtt csináltuk.

Szeretném, ha kinevetnél, aztán megsimogatnád a fejem, és azt mondanád, majd építesz te nekem egy várat, ahol ezentúl biztonságban lehetek. Veled.

Amikor elmész mellettem, őrülten dübörgő szívvel kívánom, hogy legalább fordítsd el a fejed.

De te csak a szőke fiút nézed.

Engem észre sem veszel. 

(Ha igaz, amiről beszélnek, és tényleg háború lesz, én érted szeretnék majd meghalni. Szeretném, ha később, amikor megtudnád, büszke lennél rám, amiért olyat tettem, amit te is megtettél volna értem. Mert hiába nem veszel észre, és hiába tagadod, akkor is tudom, hogy te is megtennéd értem.)

--------------------------------

* ezt nem úgy kell érteni. csak nem találom a jobb szót. :(

** ezt megint nem úgy kell érteni, egyszerűen csak még mindig a "felnőttes" hang tűnt a legártatlanabb csodálatnak-irigységnek -- inkább, mint a tekintet, vagy mint valami fizikailag is tapintható dolog. :(