Talán karácsonykor... (Talán az év többi napján is.)

Kulcs (fanart) Roxfortos, farkasos, majdnem első csókos. 

Remie szépsége

Vihar zúgott, tombolt, épített és rombolt. Hókupacokat emelt az ablakpárkányon a szél, csillogó mesekastély tornyait, amiket aztán az örök önismétlés és soha meg nem elégedés csapdájába zárva újra és újra ledöntött dühödten. Riadtan rebbentek szét a hópihék, kapaszkodtak volna egymásba, de a metsző fuvallat könyörtelenül széttépte, és egymástól messzire vitte őket; fehéren derengő pamacsokként keringtek, kavarogtak tovább tehetetlenül a szédítő sötétségben.

Remusnak volt régen egy mesekönyve, egy színes, szépen illusztrált könyvecske, amiben arca volt a szélnek: az ég kékjébe olvadó, pufók, mégis légies vonású arc, könnyű, képlékeny és örökké háborgó, hol felfújta magát, hol lesoványodott, egyedül a homályos tekintetében gomolygó nyugtalanság nem változott. És a szája, amivel úgy csücsörített egyfolytában, ahogy a kopár úton baktató vándorokra egyre csak fújta és fújta a jeges levegőt, hogy Jamesék, ha mostanában látták volna, biztosan nem állták volna meg vihogás, és mesekönyvbe nem illő megjegyzések nélkül.

És volt egy másik arca is a szélnek Remus fejében, egy arc, amire nem emlékezett, mégis gyakran (nagyon, nagyon gyakran) álmodott vele. Egy arc – és egy örökké ismétlődő álom, amiről soha nem beszélt még a barátainak sem.

Párát lehelt a jégvirágos ablakra, nézte, ahogy a folt nőtt, kerekedett, megtelt, majd elfogyott újra. És újra és újra és újra. Míg a tenyerével el nem maszatolta. Megolvadtak az üvegen tükröződő fények, vízcseppekbe zárva reszketett a karácsonyfán lobogó több száz parányi varázsgyertya lángja, és Remus nézte őket, nézte, ahogy aranyló könnyekként gördültek le saját, fakó arcának elkenődött másán. Óvatos léptek susogtak a háta mögött a szőnyegen. Nem fordult hátra.

Mozdulatlanul várta, hogy feltűnjön még egy sápadt, homályos alak az éjszaka fátylán, egészen aprón, majd egyre élesebben, egyre közelebb. Egyre igazibb. Körülölelte Remus keskeny arcát az ablaktükörben, ahogy mögé lépve puha plédet borított a vállára. (Ez valami ösztönös gondoskodási kényszerféleség lehet Siriusnál, hogy folyton betakarja, vagy eligazgatja a takarót rajta.) (Vagy talán csak azért teszi, hogy a nyakában felejthesse utána a karját.)

– Már most bebújsz egy dobozba, hogy reggel aztán megtalálhassalak a fa alatt?

Sirius nevetett. Azzal a különös, csendes nevetésével, amibe titkokat és kimondatlan szavakat szokott rejteni. Remus szembefordult vele.

– Csalódnál, ha engem kapnál ajándékba.

– Gondolod?

Nagyon közel volt az arcuk. A határvonalán tétováztak valaminek, valami izgalmasan újnak és ismeretlennek, nem többnek, csak másnak, és Remus úgy érezte, bármelyik pillanatban széttörheti bordái ketrecét a szíve, ahogy, mint egy rejtvényt, amitől nem függ tulajdonképpen csak a jövője, a boldogsága és úgy nagyjából az egész élete (és az álmai), próbálta megfejteni Sirius tekintetét – és közben tudomást nem venni róla. Félt attól, amit találhat, mégis remélte, hogy Sirius bátorsága elég lesz kettőjüknek is, és majd ő átlépi azt a vonalat, vagy egyszerűen kinyúl érte, átemeli őt, és odahúzza magához. Végül pont akkor fordította el a fejét, mikor Sirius, résnyire nyílt ajkakkal, tett egy suta, de annál elszántabb mozdulatot felé.

– Nem tudom, mit gondoljak – sóhajtott újabb, bús párafoltot az ablakra Remus. Sirius tekintete rászegeződött a tükörképére; még a felhőtakaróba bújt éjszakánál is sötétebb volt a szeme.

– Ne azt, amire eddig gondoltál. Attól szomorú voltál.

Remus nem felelt. Nézte tovább a hóesést, Sirius pedig azon gondolkodott, vajon mi mindent láthat egy ilyen egyszerű természeti jelenségben, vagy talán túl is azon, amit ő magától biztosan nem venne észre soha.

– Nem emlékszem, csak a szélre – szólalt meg ekkor Remus. Suttogott, de a hangja felerősödött a csendben. – Se a fájdalomra, se a félelemre. Se a szüleim arcára, amikor meglátták. Se… Se rá. Nem emlékszem semmire abból az éjszakából. Csak a szélre.

A szél bizonyára jelezni kívánta, hogy ő is pontosan emlékszik arra az éjszakára, és itt lesz ezentúl is mindig, hogy Remust emlékeztesse, mert még vadabbul süvítő dalba, farkasvonyításra emlékeztető dalba fogott, közben keresztülbújtatta alattomos ujjait az ablak résein, és lilabőrt csipkedett a fiú bőrére.

Remus dideregve lépett hátrébb. Sirius puha, meleg érintése, mintha egy másik világból érkező hős megmentő volna, száz meg száz veszedelmen átvágva, vagy talán csak egy egyszerű elhatározást valóra váltva, rásimult az arcára, és elűzte a testében reszkető hideget. Most már valami egészen mástól reszketett. Hagyta, hogy Sirius gyöngéden maga felé fordítsa a fejét, és megemelje kicsit az állát. Megint nagyon közel volt a szája, de Remus (félt) úgy döntött, ki kell még állniuk jó pár próbát ahhoz, hogy a világaik rátaláljanak egymásra.

– Ilyenkor próbálok arra gondolni, hogy oka volt. Hogy így kellett történnie – beszélt tovább, mire Sirius sötét, komoly szemében megvillant valami, de el is tűnt azonnal, túl gyorsan ahhoz, hogy Remus rájöhetett volna az üzenetére. Az utóbbi időben hajlamos volt megfeledkezni róla, hogy Siriusnak is lehetnek még előtte titkai. (A megfejtett titkokat pedig egyszerűbb volt az összezavarodott kamaszhormonokra fogni, mint beszélni róluk, vagy megosztozni rajtuk.) – Talán azért kell szenvednem, hogy boldog lehessek. Ha nem lenne a farkas, semmi izgalmasat nem találtatok volna bennem. Nem barátkoztatok volna velem. Nem néznél rám így te sem… Érted, ugye?

Sirius érintése lehullott az arcáról. Hideg üresség maradt utána.

– Nem, nem értem, Remus – fakadt ki kétségbeesetten, és akkora hévvel túrt a hajába, hogy Remus hallani vélte, ahogy megreccsennek az erős, fekete hajszálak. Pedig Sirius minden kincsénél jobban vigyázott a hajára. – Értem, hogy mit akarsz mondani, de… de nem. Nem így van. Akkor is ugyanaz lennél. Ugyanígy lennénk. Ne beszélj butaságot – enyhült meg a hangja, és Remus riadtan eszmélt rá, hogy a lélegzete ismét az arcát cirógatja.

– Ne csinálj butaságot… – tolta el magától. A tenyere pontosan ott simult Sirius mellkasára, ahol a szíve dobogott: éppen olyan izgatott dallamot dobolt, mint az övé. Remus soha nem érezte még ennyire sajátjának másvalaki életét. Bíborba borult az arca a gondolatra. – Nyugodtan feküdj vissza. Mindjárt megyek én is – iszkolt a kanapéhoz, felhúzott lábakkal összekucorodott rajta, és begubózott a takaró biztonságába.

Sirius figyelte, ahogy belekortyolt a kihűlt teájába, fintorgott, a pálcájáért nyúlt, remegett a keze, ami nemrég még az ő mellkasán pihent, a pálcát leejtette, felvette még tovább pirulva, és felmelegítette a teát; nem ivott, csak kapaszkodott vékonyka ujjaival a kellemesen átforrósodott bögrébe, miközben megfejthetetlen tekintettel a karácsonyfát nézte. Sirius felsóhajtott. Lendületesen odatrappolt, és lehuppant Remus mellé.

– Mit csi…

– Megvárom a Mikulást – jelentette ki olyan megingathatatlan komolysággal, hogy Remus nem tudta nem megmosolyogni.

– Szerintem ebben a viharban soha nem ér ide – kuncogott erőtlenül.

– Miért akarsz ennyire egyedül lenni a rossz emlékeiddel?

Sirius nem nevetett, Remus pedig nem felelt. Mögöttük sötét volt, és süvített a szél, de velük szemben ragyogott a vörös-aranyba öltöztetett karácsonyfa, és megbűvölt csengettyűk csilingeltek halk, ünnepi dallamot.

– Várhatok veled? – kérdezte végül Remus csendesen.

Sirius átkarolta őt válaszul.

Kis idő múlva Remus a vállára hajtotta a fejét.

Sirius magához szorította őt válaszul.

Még egy kis idő múlva, miután kibeszélgették magukat a félszeg érintések és tétova pillantások néma, szavak nélküli nyelvén, Remus ráboruló súlya lassan nehezedni kezdett, és végül addig mocorgott az álom öntudatlanságának szabadságában, míg le nem csusszant Sirius ölébe, és el nem vackolta ott magát. Sirius megigazította a takarót a vállán. Aztán ő is lehunyta a szemét, csak egy pillanatra.

Mikor újra kinyitotta, már hajnalodott, a szél is elhallgatott, és díszes csomagolópapírba bújtatott ajándékkupacok tolongtak a fa alatt. Sokáig észre sem vette. Sokáig nézte az ölébe hajtott fejjel szendergő Remust, angyalian szép arcának békés, álmában kisimult vonásait, majd elsimogatta a szeme elé hulló kócosságot is, és nyomott egy puszit… adott egy csókot a homlokára, hátha sikerül kiűznie onnan minden buta és alaptalan gondot és gondolatot. Talán karácsonykor varázserővel bírnak az ilyen érintések. Talán az év többi napján is. Sirius úgy döntött, egy életre szóló kísérletbe kezd.