Kedves Mikulás! (eddig nem zaklattam, mert nem is tudtam, hogy létezik)

Kulcs. Roxfortos, kisremusos, kissiriusos, a rend kedvéért próbáltam belecsempészni egy leheletnyi slash-utalást, de itt még bőven-bőven "csak" barátok - és amúgy is többet szerepel benne Dumbledore és McGalagony, mint a két fiú együtt. :D

Remie szépsége

– Mikulás… – ízlelgeti a szót Sirius.

– Mikulás. – Remus a hókiflit ízlelgeti, úgy csücsülnek az ajkain a porcukorszemek, mint édes hópehelysereg. Remusnak szép szája van. Sirius ezt csak nemrég fedezte fel, mikor Remus egyik este valamiről hosszú perceken át mesélt, de ő nem a szavait figyelte, hanem a száját, a hangját, hosszú ujjait, ahogy izgatottan gesztikulált. Azelőtt, mikor még nem tudta, hogy Remusnak ennyire szép szája van, gondolkodás nélkül nyúlt oda, és törölt le az arcáról minden maszatot. Helyette most valamiért a saját száját nyalja meg.

– Mi az?

Remus szája kérdezett valamit.

– Mi?

– Néztél.

Sirius nem tagad.

– Szoktalak. Te is nézel engem – mutat rá a vitathatatlan tényállásra.

– Jó, de… – Remus lesüti a szemét, zavart kis mosollyal az arcához kap. – Van rajtam valami?

– Cukros a szád. Nem az. A másik.

– Csak egy szám van… – motyogja Remus, és következetesen az arca rossz oldalán matat. Sirius kénytelen saját kezébe venni a dolgokat: kínosan nagymamásra sikerül a mozdulat.

– Szóval – köszörüli meg a torkát. – A Mikulás.

– Igen?

– Egyetlen éjszaka viszi ki az ajándékokat? Minden mugli gyereknek? Az egész világon? És mindenkiről tudja, hogy pontosan mit kíván?

Remus bólogat. Sirius még nem döntötte el, hogy lenyűgözött legyen, vagy szkeptikus.

– Te, Remus, biztos, hogy ez a Mikulás mugli?

Remus átgondolja a választ, míg komótosan megrág és lenyel egy újabb süteményfalatot. Lekváros lett az ujja. Lenyalja. Aztán megtörli a száját, jó alaposan.

– A muglik is képesek csodákra.

Van valami a hangjában, amitől Sirius elszégyelli magát.

– Nem azért mondtam – mormogja.

– Tudom – cirógatja meg Remus a karját, mire Sirius szemében mintegy varázsütésre (varázscirógatásra) csillannak fel újból a kíváncsi fények. Remus szereti Sirius szemeit. Egészen addig unalmasnak és egykedvűnek hitte a szürkeséget, míg először meg nem látta őket, míg először rá nem néztek. Sirius szemei a viharos égre emlékeztetik, néha puha és melengető, máskor fémesen hideg felhőtakaróra, ami mögül hol vidáman kukucskál elő a nap, hol morcosan bújik a fedezékébe – és van, hogy a felhők mögött baljósan nagy a csend, és csak a villámok sisteregnek robbanásra készen... Nem egy eredeti hasonlat, de Remus szereti, szeretné egyszer felfedezni, hogy a felhőtengeren túl, túl a napon és a villámokon is, milyen világ húzódik, milyen titkok lapulnak meg vajon.

Valahol már bánja, hogy egyáltalán szóba hozta a Mikulást Sirius előtt. Nincs szíve elmondani, hogy a Mikulás tulajdonképpen nem is létezik, mert fáj belegondolni, mennyi minden, mennyi valódi varázslat maradt ki barátja gyerekkorából. Talán még annál is több mint az övéből.

– A gyerekek levelet írnak neki – magyarázza. – Még év közben megírják szép hosszú listában a kívánságaikat, bedobják a postaládába, a mugli posta elviszi a Mikulásnak, akinek így aztán van miből válogatnia.

– Az összes levelet elolvassa? – hüledezik Sirius.

Remus habozik. Nem, nem akarja a manókat belekeverni. Sirius előtt nem szerencsés manókat emlegetni.

– Hát, semmi más dolga nincs egész évben... – tárja szét a karjait.

Sirius elgondolkodik. Úgy fél másodpercig.

– Jó munka. Lehet rá jelentkezni? Tartalék Mikulásnak, vagy nem tudom.

Remus kétkedve méri őt végig.

– Nem hiszem, hogy fizikailag alkalmas lennél a feladatra – közli a szomorú tényeket. Sirius durcásan szipog egyet.

– Miért?

Remus felnevet. Sirius kénytelen ismét megállapítani magában, hogy Remusnak nagyon szép szája van.

– A Mikulás egy idős bácsi – mondja Remus azzal a nagyon szép szájával. – Egyszerre tűnik hihetetlenül bölcsnek, de közben huncutul vidámnak, bohókásnak is. Gyakran mond mindenféle fura, látszólag értelmetlen dolgot, mint például azt, hogy "hohohohó". És hosszú, ősz szakálla van. Sőt, talpig pirosban jár, és vicces, bojtos sapkát hord – kizárt, hogy te felvennél olyat.

Elhallgat. Siriust figyeli, aki úgy mered a tanári asztal felé, mint aki valami túlvilági jelenést, de minimum magát a Mikulást látja ott személyesen.

– Remus... – suttogja izgatottan, és nagyon-nagyon halkan, nehogy a közelükben ülők közül bárki is meghallja. – Nem lehet, hogy Dumbledore a Mikulás? Vagy hogy rokonok?

Remus felkuncog. Sirius tekintetét követve azért vet még egy pillantást az igazgatóra, aki... aki mókás karácsonyi süveget és piros talárt visel, és félhold alakú szemüveglencséi mögött gyermekien csillogó tekintettel épp egy pukkantós bonbon bontogatásán fáradozik...

– Öhm, a Mikulás ducibb – hozza fel Remus az egyetlen alátámaszthatónak tűnő ellenérvet. Aztán megborzong, hirtelen és váratlanul, visszaejti az újabb süteményt a tányérba, és szomorú búcsúpillantás kíséretében Sirius felé tolja: – Eltennéd nekem ezeket reggelre? Késő van, nem merek ma már többet enni...

Sirius szótlanul nézi. A szemében egy kósza esőcsepp, majd konok elszántság csillan.

– Hol lakik?

– Kicsoda?

– A Mikulás. Hová írják neki a gyerekek a leveleiket?

– Az Északi-sarkra. Miért?

*

Északi-sar...k. Sirius rákanyarítja a k betűt a borítékra. Leteszi a pennát. Leellenőrzi a címzést, bólint egyet, aztán tenyerébe gyűri a levelet, hogy maga se lássa. A gyerekek írnak levelet a Mikulásnak. Ő viszont már nem gyerek, ő már tizenhárom éves. Mégis megteszi most. Érte.

Az év többi napján rendre sötétbe burkolózó folyosók ma éjjel ünnepi díszben ragyognak: láthatatlan füzérek mentén gyertyák lebegnek és lobognak ki nem hunyó varázslánggal, a fényüket ezüst- és aranyszalagok tükrözik vissza, az ajtókon magyalfüzérek ölelkeznek koszorúba. Minden nagyobb lépcsőfordulóban áll egy-egy fenyőfa, ágaik közt girlandok kígyóznak hízottan, tarka üveggömbök mosolyognak, vagy jégcsapdíszek sziporkáznak elegáns gyémántfényben. Sirius figyelemre sem méltatja őket. Siet. Fürge léptei koppanásait elnyelik a szőnyeget helyettesítő varázshókupacok, pajkos lélegzetpamacsok kergetőznek az arca körül, ahogy egy újabb lépcsősor tetejére érve levegő után kapkod.

– Igazán kivételes a Roxfort falait borító festmények gazdagsága. Bevallom, jómagam is előszeretettel időzöm a társaságukban. – Siriusnak a jól ismert hang hallatán földbe gyökerezik a lába. Nyel egy nagyot, a levelet pulóvere ujja alá bújtatja, az agyában kattogni kezdenek a fogaskerekek, valami nagyon frappáns magyarázatot kell most kieszelnie... Dumbledore közben komótos léptekkel beéri, ugyanaz a piros talár van rajta, mint ebédkor, és Sirius hirtelen biztos benne, hogy az igazgató hallotta, amit ő akkor Remusnak súgott oda. És hogy nagyon is élvezi a hasonlóságot. Dumbledore megáll mellette, majd zavartalanul folytatja, rámutatva a legközelebbi festményre: – Az ott Cenric lovag élet-halál küzdelmét ábrázolja egy magyar mennydörgővel, ami a legenda szerint elragadta tőle szíve hölgyét. A lány mugli születésű volt, a muglik azóta számtalan mesében emlékeztek meg az ifjú bátorságáról.

Dumbledore elhallgat, hümmögve tanulmányozza tovább a festményt – Sirius pedig a félhold alakú szemüveg mögött derűsen csillogó szempárt tanulmányozva kezdi elhinni, hogy ezt a kis kisurranó akciót most, a karácsonyra való tekintettel, ilyen könnyen megússza.

– És tényleg sikerült neki? Tényleg legyőzte a sárkányt?

– Igen. A legenda legalábbis így szól.

Sirius talán elhiszi, hogy ezt ilyen könnyen megússza, és talán hisz a Mikulásban is, de holmi legendákkal nem lehet őt félrevezetni.

– És valójában mi lett vele?

– Por és hamu, attól tartok – hangzik az őszinte felelet.

Sirius érdeklődve lép közelebb a képhez: a lovag épp az igazak álmát alussza ősi ellensége oldalán – a sárkány óvatosan megemeli, és rutinos mozdulattal ráborítja a szárnyát, nehogy megfázzon. A következő pillanatban aztán már ő is édesdeden durmol tovább.

– Nem tűnik valami veszedelmesnek... – állapítja meg Sirius csalódottan.

– Valóban, talán nem ez a legalkalmasabb időpont rá, hogy a történelem és a festészet dicső pillanataiban gyönyörködjünk – sandít rá az igazgató somolyogva, majd magához inti a szomszédos festményen javában zajló karácsonyi összejövetel egyik vendégét: – Florentia, kérem, értesítse Minervát, hogy megkerült a kis tekergő.

Amikor a hosszú arcával, hegyes állával és ünnepi viseletével leginkább egy rózsaszínű csúcsdíszre emlékeztető boszorkány eltűnik a képről, Sirius kénytelen rádöbbenni, hogy mégsem fogja ezt ilyen könnyen megúszni.

– McGalagony professzor a fél iskolát tűvé tette érted – fordul felé magyarázattal Dumbledore, a hangja a szokásos: szelíd, nyugodt, jóságos. McGalagonyé nem ilyen lesz, az tuti. – Megijedt, hogy valami meggondolatlanságot követtél el a barátság olykor józan észt is elvakító hívószavára.

– Mint Cenric a sárkánnyal?

Dumbledore érdeklődve figyeli.

– Mármint – Sirius érzi, ahogy pirulni kezd, és szeretne elsüllyedni, mindegy hová, csak valahol máshol lenni, távol az igazgató mindentudó pillantásának kereszttüzétől –, úgy értem, ő ugye a szerelméért…

– Szegény Cenricnek nem volt más választása: egyedül volt ő is, és a hőn szeretett lány is. Remus barátod ellenben, bár a legnehezebb órákat valóban kénytelen magányosan tölteni, minden másban számíthat többek segítségére is.

– Nem… nem utána mentem – motyogja Sirius. Hihetetlenül abszurd az egész helyzet, hogy teliholdkor, egy karácsonyi pompába öltözött folyosó közepén az igazgatóval Remusról beszélget, míg arra várnak, hogy… Hirtelen kapja fel a fejét, hirtelen vigyorodik el: – Igazgató úr, kérdezhetek valamit? McGalagony tanárnő tényleg így aggódik értem?

– Mr. Black, azonnal jöjjön velem! – csattan a válasz a hátuk mögött. Sirius végtelenül lassan fordul meg, mintha az a pár másodperc elég lenne, hogy lélekben felkészítse magát a halálos ítélete bejelentésére. McGalagony alakja a lépcsősor tetején magasodik: skót kockás köntösében és kibontott hajával is olyan szoborszerűen szigorú látványt nyújt, hogy Sirius szeretné őszinte elismeréssel megkérdezni: tanárnő, mi a titka, hogy csinálja?

Végül egyetlen szó és bárminemű menekülési kísérlet nélkül indul el, beletörődött lemondással, de bátran felszegett fejjel és büszke tartással, ahogy a tűzhalálra ítélt mártír lépdel a máglyája felé – pár lépés után azért hátrafordul, és segélykérőn pillant Dumbledore-ra: csak ne holnapra kapjon büntetőmunkát, csak ne akkor, amikor Remusnak szüksége van rá…

– A szeretet a legcsodálatosabb és legmegmagyarázhatatlanabb varázslat a világon – jegyzi meg az igazgató, majd idős arcán kifürkészhetetlen mosollyal a nyomukba szegődik.

Sirius pedig a hátralévő úton azon töpreng, a válasz a kimondott kérdésének vagy a kimondatlan kérésének szólt vajon, és van egy pillanat, mikor úgy érzi, van valami az igazgató múltjában, valami mélyre ásott titok, ami összeköti őket.

*

Susogva sóhajt a puha szőnyeg a szék lába alatt. Sirius, ahogy a hatalmas asztal mellé leültetik, úgy érzi magát, mint egy kisgyerek (pedig ő már tizenhárom éves!), mint aki rossz fát tett a tűzre, és most arra vár, hogy a szülei a feje fölött a büntetése felől döntsenek. (Abban a házban, nyáron, azok ketten egyértelművé tették, hogy a nemes és nagy múltú Black-család szemében már a puszta létezése miatt is jár neki büntetés. Az otth… az ottanihoz képest még a McGalagony karácsonyi dekorációtól mentes dolgozószobájában uralkodó légkör is vidámparki hangulatot idéz.) Az ablakon besütő telihold kaján izgalommal várja a fejleményeket, Dumbledore megáll a széke mögött, McGalagony az asztal túloldalán, vele szemben foglal helyet.

– Hallgatom, Mr. Black – töri meg végül a csendet.

Sirius arra jut, neki már úgyis mindegy.

– Nagyon jól áll ez a frizura, tanárnő.

McGalagonynak arcizma se rezzen.

– Látja, Minerva? A fiatalember bókjának igazán hihetne, ha már az én vén szememet és szavamat nem tartja elég hitelesnek.

McGalagonynak arcizma se rezzen.

Odakint, a szoba ajtaja előtt Hóborc a Csendes éj trágárságokkal színezett verziójába kezd.

McGalagonynak arcizma se rezzen.

– Öhm... Bocsánatot kérek? – kockáztatja Sirius meg.

McGalagonynak minden arcizma egyszerre rezzen.

– Megtudhatom, hogy mégis hogy képzelte ezt? Nyom nélkül eltűnik a szobájukból az éjszaka, épp a ma éjszaka kellős közepén?

Sirius biztos benne, hogy neki már úgyis mindegy.

– Nem számítottam rá, hogy felkeres ma éjjel a szobánkban, tanárnő – pislog ártatlan kiskutyaszemekkel. A háta mögött Dumbledore megereszti a történelem legátlátszóbb köhintésnek álcázott kuncogását, McGalagony tekintete ellenben vészjósló hidegséggel villan.

– Remélem, arra viszont számított, hogy a humorosnak szánt megjegyzése a Griffendél ház öt pontjába kerül.

– De tanárnő, karácsony van!

– Tudtommal ez még nem jogosítja fel rá, hogy szemtelenül viselkedjen – tekinti lezártnak McGalagony a témát. Sirius erre olyan elkeseredett arcot vág, mintha a tanárnő az imént azt közölte volna vele, hogy az ő, és csakis az ő szemtelen viselkedése miatt idén elmarad a karácsony.

– Mr. Lupin odafent felejtette a váltás ruháját – folytatja közben McGalagony, és a Sirius melletti szék felé int. Ismerős kis csomag gubbaszt rajta. – Örülnék, ha a jövőben a házi feladata mellett barátja egyéb dolgaira is kiterjedne a figyelme.

Siriusnak jelenleg semmi másra nem terjed ki a figyelme. Elszorul a torka, ahogy magához húzza, és ösztönösen végigsimít a puha szöveten – a minta az elején belebújt a gondos hajtogatásba, de Sirius azt is maga előtt látja: egy pufók mackó hálósipkában a csillagokat hajkurássza.

– Ez a kedvenc pizsamája... – szólal meg nagyon-nagyon csendesen. – Nem szereti azokon a reggeleken. Most biztos azért választotta mégis, mert holnap karácsony... Nem kellene, hogy ma éjjel így legyen… Hogy pont vele…

Elcsuklik a hangja. Az a láthatatlan kéz lecsúszott a torkáról, és most a gyomra (a szíve?) környékét markolássza. Odakint Hóborc szintén mostanra jöhetett rá, hogy felettébb épületes előadása ezúttal néma fülekre talált, már nem hallani be csúfondárosan óbégató hangját. Dumbledore űzi el végül a csendet, mielőtt még túlságosan elmélyülne, és rájuk telepedhetne:

– Van esetleg ennek köze a levélhez?

– Levélhez? – keményedik meg újból gyanakvóan McGalagony tekintete.

– Ha nem tévedek – Dumbledore Siriushoz fordul –, Black úrfi épp a bagolyházba tartott, mikor összefutottunk. Bizonyára igen sürgős levélről lehet szó.

Sirius már megint elpirul, érzi (és gyűlöli és szégyelli), ahogy McGalagony felé nyújtott tenyerét nézi – kelletlenül halássza elő a meggyűrt borítékot a rejtekhelyéről, aztán kihull a tagjaiból minden dac, legyőzötten magába roskad. McGalagony átfutja a címzést, kétszer is, mintha elsőre nem hinne a szemének, de az arca végig olvashatatlan marad, egy szót sem szól, csak átnyújtja a levelet Dumbledore-nak.

– Nos, úgy vélem, ez valóban nem tűr halasztást – mondja az igazgató újabb rövid csend után. – Bár tartok tőle, nincs olyan gyors baglyunk, amely még időben célba érne.

– Csak most tudtam meg, hogy lehet ilyet – dünnyögi Sirius szemlesütve, megsemmisülten. – Csak meg akartam próbálni. Hátha…

Nem látja, ahogy Dumbledore és McGalagony pillantása előbb rá, majd az ablakban pöffeszkedő teliholdra, végül pedig jelentőségteljesen egymásra villan.

– Szerencse, hogy léteznek más módok is az üzenetek kézbesítésére – hunyorog sejtelmesen az igazgató, és máris mozgolódni kezd. – Ha megengeded, személyesen gondoskodom róla, hogy a címzett még idejében kézhez kapja a leveledet. Utána váltanék kegyeddel pár szót, Minerva.

– Postadobozba kell dobni! – kapja fel a fejét Sirius, mint aki valami egészen furcsa és valószínűtlen álomból ébredt hirtelen.

Dumbledore megtorpan.

– Tessék? – kérdezi szelíden.

– Postadobozba kell dobni – osztja meg vele frissen szerzett tudását Sirius. – A muglik oda teszik a leveleket.

– Értem. Úgy lesz – ígéri meg az igazgató komolyan bólintva, majd halkan kinyitja, és beteszi maga után az ajtót.

McGalagony aztán Siriust, Sirius Remus pizsamáját, a telihold pedig ezt a bizarr jelenetet bámulja meredten, hosszú-hosszú, néma perceken át.

– Hogy állnak a bájitaltannal, Mr. Black? – hangzik fel végül a váratlan kérdés. – Maga, és a barátai.

Sirius elfintorodik.

– Ne vágjon arcokat – csattan élesen McGalagony hangja. – Nem áll jól magának – teszi aztán hozzá szokatlan fénnyel a szemében, és Sirius lassan elvigyorodik: úgy tűnik, azért csak ragadt némi karácsonyhangulat McGalagonyra is.

– Nem a kedvencünk, tanárnő – összegzi szalonképesen a bájitalkotyvasztáshoz fűződő érzéseit. McGalagonyt nem hatja meg vele.

– Talán nem ártana jobban beleásniuk magukat.

– Miért? Miért pont a bájitaltanba?

– Hamarosan itt az új esztendő. Érdemes új kihívások után nézniük. Ne vágjon arcokat, nem mondom még egyszer – figyelmezteti McGalagony, azzal felegyenesedik, nagyon, nagyon magasnak tűnik így hirtelen, kisimítja a ruháját, majd olyan hangon folytatja, ami meggyőzőbb bármilyen büntetőmunkánál: – Az ünnepek alkalmából javaslom, borítsunk fátylat a ma esti kihágására. Első és utolsó alkalom, Mr. Black, ezt jól vésse az eszébe. Most pedig visszakísérem a szobájába – enyhül meg. – Próbáljon aludni.

Sirius a fejét rázza.

– Nem tudok, tanárnő. Nem tudok ilyenkor aludni... – fakad ki. A holdat nézi. A hold ilyenkor, legalábbis amióta Remust ismeri, úgy képzeli, sikolt: teli szájjal, teli torokból, és Sirius úgy érzi, menten megsüketül tőle. Szeretné megütni, vagy megátkozni, szeretne neki fájdalmat okozni, hiszen a hold is fájdalmat okoz – neki. Szeretné a holdat megkérni, hogy sose hízzon kövérre, hogy mindig csak félig legyen tele, mint Dumbledore szemüvege, hogy mindig csak mosolyogjon, és soha ne sikoltson, mert a fogyó hold fáradt mosolyát őszintén kedveli: Remusnak azokon az éjszakákon a legnyugodtabb az álma…

Fémesen zörren az asztalon valami.

– Egyen egy kekszet, Mr. Black.

*

– Ez az a könyv? – suttogja James. Az asztalon hasal, kis híján átesik rajta, a levegőben kalimpál mind a két lába. Valószínűleg egyszerűbb lett volna az asztalt megkerülve összedugni a fejüket, de James nem a kerülőutak híve. Előszeretettel megy inkább fejjel a falnak. Asztalnak.

– Az bizony. – Sirius olyan büszke, mintha megoldást talált volna a világbékére.

Peter hitetlenkedve pörgeti ujjai közt a megsárgult lapokat.

– Szóval csak így... felkeltél reggel, és ott várt az ágy mellett? - ámul.

Sirius bólogat.

– Pontosan.

– Még mindig nem hiszem el, hogy képes voltál levelet írni a Mikulásnak – dünnyögi James. Nincs gúny a hangjában, csak csodálkozó csodálat. – Hogy is volt, hogy kérted?

– Kedves Mikulás, ez az első levelem, eddig nem zaklattam, mert nem is tudtam, hogy létezik, cserébe viszont jó lenne, ha most teljesítené egy kívánságomat, csak annyit kérek, hogy segíteni tudjak egy nagyon kedves barátomnak, előre is köszönöm, Sirius B. – szavalja Sirius.

– Barátunknak – helyesbít James.

Egyetértőn bólogatnak.

– Ki ez a Randolf Ulric Lowell? – ismerkedik Peter a könyv szerzőjének nevével. – Biztos, hogy jártas a témában?

– A lehető legjártasabb – vágja rá Sirius. – Utánanéztem a könyvtárban – húzza ki magát.

– A... hol?! Merlin kviddicstalárjára, te a karácsonyi szünetet a könyvtárban töltötted? – James aggodalmas arccal szorítja barátja homlokára a tenyerét.

– Kinyomod a szemem, hé! – üti el Sirius a kezét, mire James gondterhelt sóhajjal Peter felé fordul.

– Nem lett volna szabad kettesben hagynunk Remusszal – rázza a fejét. – Még pár nap, és menthetetlenül jó útra tér...

Sirius leinti.

– Szóval, a mi jó öreg Randolf barátunk a tizennyolcadik században élt, és – dobpergés: vérfarkas volt. Igazi ritkaság ez a könyv, alig néhány másolat készült és maradt fenn belőle.

– Miért?

– Mert egy vérfarkas írta – szorul ökölbe James keze.

Sirius bólint.

– Van benne egy csomó hasznos dolog, segít, hogy jobban... megértsük őt, már amennyire mi megérthetjük. De a lényeg ez, itt – mutat a lap tetejére.

– Farkasölőfű-főzet? – silabizálja ki fejjel lefelé James a betűket. – Azt írja, a kísérletei eddig mind...

– Nem, dehogy! – Sirius az eggyel feljebbi bekezdésre bök. Diadalittasan ragyog, míg James és Peter átfutja a szöveget.

– Ha jól értem – foglalja az össze az olvasottakat James –, a vérfarkas kizárólag emberekre támad. Más állatokra viszont teljesen veszélytelen.

– Úgy van.

– Ti is arra gondoltok, amire én?

– Animágia?

– Animágia.