'pontosan ott'

 

 

Renly/Loras/Szőr... leginkább paródia, bár tulajdonképpen csak humoros akart lenni ^^" Az nálam a szeretet jele, hogy hülyét csinálok szerencsétlen fiúkból. Tényleg.

 

Maga a helyzet tulajdonképpen még izgató is lehetne, gondolta Renly, miközben engedelmesen követve Loras utasításait, szélesebbre nyitotta a combjait. Hogy Loras jobban hozzáférjen. Mert Loras ott volt, pontosan ott, a combjai között. Ott voltak a kezei is, szégyentelen (és felháborító) közönnyel matatva testének igen érzékeny (és igen értékes) területein. És ott volt – a penge. Ott volt a penge, és tekintve, hogy pontosan ott volt a penge, oda is volt a hangulat vele.

Lassan emelte meg a fejét (ügyelve, hogy lehetőleg egy millimétert se mozduljon közben deréktól lefelé), és arcán egy kínok kínját hősiesen álló mártír szenvedő szenvedélyével, az elmúlt három percben tizenkettedszer is megérdeklődte:

– Kész van már?

– Ne siettess – felelte méltatlankodva Loras (az elmúlt három percben tizenkettedszer). – És ne mocorogj annyit. Még megváglak a végén...

Ezt nem kellett volna mondania.

Renlyt a jelek a szerint a 'megvág' szó említése (vagy, még inkább, a szó nyomában lavinaként lelki szemei elé zúduló képsor) némiképp elbizonytalanította jelen folyamat szükségességét és – Loras által ugyan megingathatatlanul bizonygatott – veszélytelenségét illetőleg. Az legalábbis, ahogy egy rémült kis nyikkanással összerezzent, villámgyorsan összekucorodott, kezeit pedig testének igen érzékeny (és igen értékes) területei elé kapta védelmezőn, erre engedett következtetni.

– Megvágtál? – A hangja legalább egy oktávval feljebb, hisztérikus magasságokban csengett.

Loras szemforgatva mondta:

– Nem vágtalak meg. Egyikünknek sem érdeke, hogy eunuchot csináljak belőled...

Nem úgy tűnt, mintha Renly ettől megnyugodott volna.

Helyette inkább még vehemensebb elszántsággal szorongatta az ágyékát, és miközben az ágytámla felé araszolva próbált egérutat nyerni, minden – maradék – tekintélyét bevetve, roppant komolyan és fenyegetőn olyanokat motyogott Loras felé, hogy "ezt-most-fejeztük-be. érted? befejeztük. nem csináljuk tovább. nem vagyok a játékszered, érted, Loras, nem-vagyok-a-játékszered. ne vigyorogj rám, nem viccelek. majd találok valaki mást, akit nem zavar a szőr. te meg menj csak, és keress magadnak egy meztelencsigát. ne vigyorogj így rám, Viráglovag. ne-vi-gyo-rogj..."

Loras egy darabig szenvtelen arccal (jó, lehet, hogy el-elmosolyodott közben) figyelte Viharföldek büszke urát, majd (miután a látvány legapróbb részleteit is tökéletesen az emlékezetébe véste) félkézzel visszanyomta őt az ágyra, másik kezével – némi közjáték (a mindig hatásos, kérlelő mosoly és tekintet, és egy ígéret (engesztelő és igen csábító jutalom cserébe az eredményes együttműködésért)) után – lefejtette Renly tiltakozó ujjait testének igen érzékeny (és igen értékes) területéről, és visszafoglalta helyét a combjai között. Aztán kiosztott pár utasítást, úgy mint: "vidd már innen a kezed!... ne, várj, mégse... inkább tarts ezt így... kicsit feszesebben, úgy... nagyon jó...", és elmélyülten munkához látott újra.

Renly elgyötörten süppedt a párnák közé.

Mikor is egyezett ebbe bele? És legfőképpen – miért?

Lorasért, felelte egyszerűen egy belső kis hang, és Renly egy mély, belenyugvó sóhajtással lehunyta a szemét. Mosolygott. Maga sem igazán tudta, miért, de mosolygott... Lorasért – szólt megint az a segítőkész hangocska, ő pedig megismételte magában a nevet. Lorasért. Mert Loras így akarta. "Sokkal jobb lesz. Mindkettőnknek.", bizonygatta, Renly pedig az egyetlenegy, hirtelen eszébe jutó ellenérvet ("azt akarod, hogy csupasz legyek, mint egy serdületlen kisfiú?!") Lorasra – és még inkább a Loras kezében máris (szóval készült rá...) felvillanó borotvapengére – való tekintettel, nem hangoztatta...

És mielőtt bármi mást kieszelhetett volna, már ott is feküdt az ágyon, kiterítve-kitárulkozva, Loras pedig hozta a törölközőt és a habot (a pengét addig félretette: az éjjeliszekrényről villogott (vigyorgott) vészjóslón Renlyre) – aztán már ott is volt, pontosan ott, a combjai között.

És ott volt most is (mennyi idő telhetett el azóta? tél lesz, mire végez...), ott volt, és... kuncogott?

– Mi olyan vicces? – érdeklődte (morogta) Renly némileg artikulálatlanul, mintha jelen, teljes rezzenéstelenséget kívánó helyzetében még a száját sem mozgatná szívesen. 

Loras csak megrázta a fejét válasz helyett, és tovább kuncogott. (Kuncogott. Egyértelműen kuncogott, és a kuncogás ott remegett az egész testében, a kezében... és a kezében lévő pengében...)

Renly kezdte komoly veszélyben érezni magát.

– Loras...

– Hmm?

– Mi olyan vicces?

– Csak... – Loras végre felnézett rá (a kezét persze ott felejtette), és némi habozás (és ellenállhatatlan ajakbeharapás) után, annyit mondott: – elképzeltem.

– Mit képzeltél el?

– Hogy... – Loras még mindig az ajkát harapdálta. – Úgy néznél ki, mint Varys – bukott ki végül belőle, és a kuncogása hirtelen átcsapott hangos, csilingelő nevetésbe (és a penge csak úgy rázkódott a kezében...), és Renly félig gyönyörködve, félig szörnyülködve nézte:

– Nem akarok úgy kinézni, mint Varys...! – fakadt ki, részben a Loras kezében fenyegetőn táncoló penge, részben a Loras kezében fenyegetőn táncoló penge okozta lehetséges következmények miatt.

Loras ehhez képest úgy festett, mint aki nemigen vesz tudomást a kezében fenyegetőn táncoló pengéről:

 

– Én sem akarom – mutatott a lényegre, és újult lendülettel munkához látott: – Ezért mondtam, hogy ne aggódj, nem foglak meg... – A szó félbeszakadt, Loras nevetése váratlan köhintésbe-torokköszörülésbe (előbbi gyanúsan úgy hangzott, hogy "upsz...") fúlt, Renly pedig, ezzel pontosan egyidejűleg, mintha apró fájdalmat érzett volna... ott. 

És erre jött a baljós csend.

Aztán Loras arcán megjelent az az aggasztóan bájos mosoly és mellé az az ártatlan tekintet.

Renly rosszat sejtve nyelt egyet.

– Mi történt...?

Loras gyorsan eltüntette a látóteréből a pengét.

– Semmi – felelte, és felkönyökölt mellé.

– Loras, mi...

– Csss... – Loras fölé hajolt, közel, hogy az orruk szinte összeért, az ujjait Renly szájára csúsztatta, és mint valami varázsigét, puhán dalolva a fülébe suttogta: – Nem történt semmi. Nyugodj meg...

Renly nem nyugodott meg. Lehet, hogy egy pillanatra elfelejtette, hogy hol van, hogy ki ő, és hogy Lorason kívül létezik még bármi más ezen a világon, a következőben (jó, lehet, hogy eltelt pár perc, mialatt Loras a fülcimpáját majszolta, és az arcát, száját csókolta...) azonban már, kissé kábán ugyan,  de elszántan igyekezett kikukucskálni az arcába hulló, aranybarna tincsek mögül. Loras persze – további csókok és érintések, és véletlennek álcázott fészkelődések formájában –  tett róla, hogy ezt meghiúsítsa. Aztán valahogy csak akadt némi szabad kilátó-terület a válla felett... és Renly lenézett.

És Renly elsápadt. 

– Az ott... vér? – nyögte elhűlve. (Az ott vér volt.)

Loras válaszul megeresztett egy bűnbánó mosolyt (és hozzá végigsimított Renly – immár tökéletesen szőrtelen – mellkasán), majd készségesen visszamászott a combjai közé, hogy megvizsgálja közelebbről is a sérülést: végtelen komolysággal, hosszan és alaposan... (ez volt az a pont, mikor Renly kínjában röhögőgörcsöt kapott.)

– Apró karcolás – állapította meg végül, és miután vetett rá még egy szakértői pillantást, pimasz kis somolygással hozzátette: – Vérbő terület...

(Ezzel az állítással Renly nem vitatkozott. Nem, most, hogy Loras –  immár penge nélkül – pontosan ott matatott...)

Aztán Loras nyomott még egy engesztelő puszit a hasára, majd, mintha ítéletet várna (vagy inkább engedélyt a folytatásra...), hatalmas, bocsánatkérő szemekkel pislogott Renlyre. Renly pedig szerette volna legalább az igazát hangoztatni, hogy tessék, ő már az elején tudta, ő megmondta, hogy igenis veszélyes, és hogy reméli, hogy Loras értékeli, hogy mi mindent meg nem tesz érte... de a tekintete közben Loras izmos-vékony karjára, egész pontosan az ott sötétlő, félig gyógyult horzsolásra (a tegnapelőtti torna emléke. Renlynek kihagyott egy ütemet a szíve, mikor Loras a földre került...) tévedt: gyöngéden rajzolta körbe a hüvelykujjával.

– Legközelebb vigyázz jobban... – mondta szelíden.

Loras pedig a szemébe nézve mélyen, sugárzó mosollyal bólintott, majd az arcához emelte és megpuszilta a kezét... aztán visszarakta szépen az ölére (ezt tartsd így), közben elővarázsolta újra a pengét, és, mintha mi sem történt volna – folytatta.

Renly kínlódva felmorrant. De már nem ellenkezett...

– Röhejesen fogok kinézni – jegyezte meg rövid hallgatás (és immár nagyon hosszas – és ennek megfelelő hosszasságú jutalmat érdemlő – tűrés) után.

– Szeretni fogod. – Loras kijelentése kétségbevonhatatlannak tűnt. Vagyis Renly köteles volt kétségbe vonni:

– Ilyen biztosan tudod?

Loras sokatmondón bólintott:

– Ismerlek – mondta (búgta), Renlyt pedig hirtelen elfogta az a (Loras közelében meglehetősen gyakran érzett) sürgető és leküzdhetetlen vágy, hogy most azonnal magához húzza, magához ölelje, harapja, csókolja, maga alá...

– Készen vagy – dalolta ekkor (pont ekkor...) Loras a várva várt bejelentést, és hátrébb csusszant kicsit, hogy távolról is megcsodálja művét: – Tökéletes – állapította meg büszkén, mintha egyedül az ő érdeme volna ez a tökéletesség...

Mielőtt azonban Renly egy csípős kis megjegyzéssel erre rávilágíthatott volna, Loras már ott is volt újra, pontosan ott, a combjai között, egészen közel hajolva: a törölköző, amivel gondosan letörölgette a maradék habot, barátságos-puha és meleg volt a bőrén, aztán apró puszit lehelt a köldöke alá, majd finoman hozzáérintette, és elégedetten dorombolva végigsimította az arcát az immár tökéletesen selymes és sima (és szőrtelen) bőrfelületen.

És nem volt már se hab, se törölköző, se penge, csak Loras – Loras keze és Loras ajka, pontosan ott, a combjai között.