(nem számoltátok sosem)

E/2, vidám-nem vidám, nem igazán befejezett. :$ Évszakos -- tudom, hogy Westeroson nem így működnek az évszakok. És rengeteg sok zárójel van benne.
Kép.

A tavasz. Illanó. Szélsebes. Egy év telt el azóta, hogy a Tyrell fiú (Loras, Loras a neve. egész szép név, tulajdonképpen… talán ezért is jegyezted meg olyan gyorsan… megkapó a dallama. Loras. illik hozzá nagyon…) megérkezett. Nevethetnéked támadt, mikor először megláttad: durcás kisfiú volt, büszke, egyenes tartással, hetykén felszegett állal (dacos-kihívón összepréselte a száját - egészen apróra azokat az ívelt, piros… rózsás ajkakat -, hozzá csücsörített kicsit… ma is pontosan ezt teszi, ha sértődött vagy dühös), gyanakvó pillantással, komolykodó szemöldökráncolással. Mások előtt még mindig elutasító és kimért (valld be őszintén: lekezelő és megvető -- és ez a kihívás a kezdetektől imponált neked), az asztalnál szótlanul, merev gerinccel ül, megfejthetetlen tekintettel fürkész, méreget, a gyakorlótéren hűvös természetességgel fogadja a dicséreteket. De most, mikor ketten vagytok, most, mikor nem lát senki sem… „Sosem érsz utol!” – kiáltja, rád neved, és már el is tűnt a fák között (Loras még gyerek...) – te pedig kacagva-fejcsóválva a nyomába eredsz. Egy tisztáson éred utol, a derekát kapod el, és gyöngéden a puha fűbe döntöd: „Megvagy!” – piheged (és Loras a hazaútra visszavágót követel). Mélázón zümmög az esti bogarak raja, andalítón nehezül rátok a vadvirágok édes illata, hallgatjátok, érzitek, és Loras egyszer csak kérdezgetni kezd. Magadról mesélsz neki, kiszínezett, elnagyolt hőstetteket – majd egyre igazabb, kitárulkozó vallomás-történeteket.  Az égen lassan feltűnnek az első csillagok, és Loras elbóbiskol a válladon (aztán persze hevesen tagadja, hogy elszundított volna akár csak egy pillanatra). Tétován borzolsz a hajába. Ottfelejted a kezed. Később majd ugyanitt hevertek, ugyanígy, egy langymeleg éjjel a csillagok alatt (egyikőtök sem ismeri a csillagképeket; együtt fedeztek fel újakat. Loras fantáziája végtelen. Felizgat a gondolat. Az ujjával mutatja a csillagutakat, és míg lelkesen magyaráz, valami, valami, ami majdnem olyan, mint a vágy (ez lehet a szerelem?) bizsergő görcsbe rántja a gyomrodat), mikor először megcsókol-megcsókolod.

A nyár. Szikrázó. Heves. Sóhaj-meleg. Renly a hajadba markolva hátrafeszíti a fejed; a nyelve az ütőered mentén követi végig a nyakad. Délután úgy érezted, az egész világot legyőznéd egymagad – most erőtlenül, megadón omolsz (hol a méltóságod, Loras?!) simulsz Renly karjaiba. Délután a kardja csókolta a válladat (és életed legfontosabb pillanatában, valóra vált gyermekkori álmod pillanatában majdnem elnevetted magad, amikor Renly… ahogyan Renly azt mondta: Ser Loras). Most ugyanarra a pontra harap (és beleborzongsz, ahogy azt súgja: ’fordulj hasra, Ser Loras…’). Ha ilyen jutalom jár érte, minden tornát megnyersz neki (és magadnak, persze…)… „Izgultál?” - kérdezed később. Renly szíve szaporán ver még az arcod alatt, a hasát simítod, combjai közé fúrod a térdedet. „Igen.” – Renlynek kivételes-komoly a tekintete (ebben a fényben éjfélkék a szeme), puhán, melegen simogat a keze. „Azért, hogy győzök-e, vagy mert…” „Miattad. Érted.” Megszorul a karodon a tenyere. Közel húz magához, és te készségesen törleszkedsz még közelebb. Nyárillatú a bőre, selymes és meleg. „Engem nem kell féltened. Lovag vagyok (nincs egy napja se… mégis, milyen természetes kimondanod…): az én dolgom, hogy téged szolgáljalak és megvédjelek.” Renly fejcsóválva csókol homlokon; nincs benne semmi izgató, semmi csábítás vagy szenvedély, csak gondoskodás és féltés – majd a lélegzete hirtelen nyikkanással csuklik el (pimasz vigyorral nyugtázod a sikert), mikor a hasáról még lejjebb kalandozik a kezed. Megragadja, és a matracnak szorítja, ahogy föléd mászva a hátadra lök: „Ha azt, hogy megőrjítesz, lovagi szolgálatnak nevezed…” Édes az ajka, hosszan ízleled. „Azt hiszem, én vagyok az egyetlen lovag, aki képes erre is…” Renly elhúzódik kicsit, a fejét félrebiccentve huncutul méreget: „Csak hiszed?” „Tudom.” Összemosolyogtok, majd felnevettek hirtelen. Egymásba fonódnak az ujjaitok. Azt hittétek, ez a nyár soha nem ér véget.

Az ősz. Nem is volt talán. Margaerynek bronzszínű a szeme. Lorasé arany. Loras úgy szólít, ’királyom’, ’felség’ (és hangjában a játékos gúny mellett szorongató feszültség remeg). Szokjátok az új szavakat; idegen az ízük. A csókoké a régi. „Le fogunk bukni” – Könnyűt taszít a válladon. Engedelmesen dőlsz végig az ágyon, a csuklóját elkapva húzod őt magaddal-magadra. „Ugyan…” Loras gúnyosan felhorkan: „Imádkozz velem, Loras…” – édes, ahogy utánozza… utánozni próbálja a hangodat. („Hmm… tán olyan utánozhatatlannak hiszed magad?” „Vigyázz a szádra, Loras! A királyoddal beszélsz!” „Bocsáss meg, felség! Hogy engesztelhetnélek ki, felség?” -- és megint csatát vesztettél…) „Miért ne imádkozhatnánk együtt?” – felvont szemöldökkel kérdezed. Loras eltöpreng, hezitál, végül csak megvonja a vállát: „Ha szerinted nem gyanús az, hogy rendre az én közelemben tör rád a hitbuzgóság…” A szemedbe néz végig, ahogy elhelyezkedik a hasadon. Végigsimít rajta, végig a karodon, majd megragadja, és a fejed fölött a párnába nyomja a kezed. Elégedetten pislog le rád, aztán lehajol és szájon csókol puhán. A haja csiklandozza az orrodat. Bódultan motyogod az ajkai közé: „Láttad Stannist… azzal a vörös boszorkánnyal… elég, ha… találsz valamit… valakit, aki eléri, hogy higgy… hogy imádj… hogy imádd… és… ennyi… ennyi az egész…” „Ezért most nagyon megbüntetnének az istenek…” Egymást nézitek. Loras lassan ereszkedik a testedre, a combodba mar, felnyög-felsóhajt. A mellkasát simítod-csitítod (’Csss…halkabban kicsit…’), majd lehúzod magadhoz, hogy megcsókolhasd megint. „Ha annyira zavarná őket, a közelembe sem engedtek volna téged… mégis hozzám küldtek…” Loras ragyogva mosolyog le rád, miközben mozogni kezd. Megbabonáz a látvány, az élvezet az arcán, az ellazuló vonások és félig lehunyt szemek, és a tudat, hogy mindez csak a tied: csak te látod őt így, ebben a felszabadult, védtelen, őszinte szépségben. Ilyen szépségért, ilyen tiszta érzésért nem büntethetnek az istenek… Később, mikor az ágyad már üres (de még ott az illata a sátor zárt terében, ott egy hajszál a párnán, egy karmolás a válladon, és ott az íze az ajkadon), az éjszaka hűvös és (sötét és tele van iszonyattal) éles és valami forró, valami sűrű, ömlik, és a levegő, nincs levegő, nincs--

A tél. Mozdulatlan. Hideg. Fekete és fehér. Renlynek hideg az ajka, amikor megcsókolod. Fehér a bőre és fekete a haja, és fekete a föld is a körmeid alatt. Egy ideje (magad sem tudod, mióta már... amióta megint zokogsz. az arcod is saras-maszatos lehet. Renly milyen jót nevetne, ha meglátna most… nem sértődnél meg, most nem, most együtt nevetnél vele, most… csak szeretnél újra együtt nevetni vele…) puszta kézzel kaparod. Egyszer, valamikor, régen, egy csendes, álmos nyári este, olvastál Edricnek egy mesét (Renly nem ért rá valamiért – persze az ő hangját a fiú sokkal jobban szerette…). Egy hercegnőről szólt (hercegek és hercegnők… ó, azok az ostoba tündérmesék), elátkozták, halottnak hitték, megsiratták, és már majdnem eltemették, mikor egy szerelmes csók az átkot megtörve életet lehelt belé, és ő kinyitotta újra a szemét. Aztán pedig boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Vége. Becsuktad a könyvet. Úgy tűnt, Edric már elaludt – de alighogy felálltál, hogy elfújd a gyertyát, álmos-kásás hangon motyogva megkérdezte, hogy mit jelent az, hogy meghalni. Hogy mit jelent az, hogy vége. Hogy milyen az, amikor… egyszerűen csak nincs tovább. Nem tudtad, mit felelj. (Nem tudod, hogyan lesz tovább.)  Szeretettel cirógatod Renly arcát, és vársz. Már nem számolod, hányadik csók volt ez ma este (nem számoltátok sosem), csak vársz. Várod, hogy kinyissa újra (végre) a szemét, hogy elmesélhesd mindezt neki, hogy felkacagjon, kinevessen, hogy elmondja vagy százszor, hogy ’gyerek vagy még, Loras…’, ostoba, naiv gyerek, aki csodákra vár és tündérmesékben keres hitet (nem, nem hittél bennük sosem… most szeretnél… most… csak szeretnéd újra látni a szemét… ebben a fényben éjfélkéknek tűnnek, és ott ragyognak… ragyognának bennük a csillagok… Feljöttek a csillagok. Órák óta itt lehetsz.) Az öledbe veszed a testét (élettelen-hideg), magadhoz szorítod, az arcát (sápadtfehér), haját (halálfekete) simítod, ringatva öleled. Vársz. Azt mondják, ez a tél tart majd a legtovább.