- Szivárványőrség? - mormolja Loras maga elé. A hangja baljósan nyugodt, színtelen, és nem törődve a csókjaiddal a vállán vagy az ujjaiddal a combján, tüntetőleg a szőnyeg egy pontjára (sebtében szétszórt ruháitok halmára) mered. - Az hat ember.
- Hét - helyesbítesz. A nyakát csókolod, majd az arcát: ajkad alatt érzed egy apró izom rándulását az elhangzott szó nyomán. Megmosolygod magadban. - Te leszel a testőrségem parancsnoka...
- Hét... - ismétli Loras csendesen, majd hátrafordul hirtelen, és kihívón rád mered: - Én már nem vagyok elég neked?
Egyetlen sóhajtással leküzdöd a vágyat, hogy valami csípős kis megjegyzéssel felelj kedvesed újabb - az utóbbi pár hétben (amióta eljegyezted Margaeryt, azóta) egyre gyakoribb - féltékenykedő ostobaságára. Helyette felkönyökölsz, hogy mélyen a szemébe nézve komolyan beszélhess, de a tekinteted önkéntelenül a melletted heverő karcsú testre tapad (az iménti hirtelen mozdulattal nem csak a kezedet, de a takarót is lerázta magáról), és bármilyen komoly gondolataid is voltak az előbb kettőtökkel, kettőtök jövőjével kapcsolatban, helyükre most egészen más jellegű képek tolakszanak - kettőtökkel, kettőtök jelenével (sürgető "itt és most"-jával) kapcsolatban. Megnedvesíted az ajkad, és egyre közelebb és közelebb hajolva duruzsolod:
- Szeretem, amikor féltékeny vagy. Mindig csücsörítesz egy kicsit a száddal, mintha... - "engesztelő csókra várnál", mondanád és csókolnád, de Loras megragadja a válladat, és ellök magától. A tekintete élesen villan, mint kard élén a napfény, és pengeként hasít beléd a felismerés: Loras most talán tényleg haragszik rád... nem, nem haragszik... Loras bizonytalan... fél.
Némán nézitek egymást, aztán magadhoz öleled őt puhán, és egy pillanatra lehunyod a szemed. Loras közelsége ilyenkor csendes nyárestéket idéz, azokat a békés, végtelennek tűnő perceket, mikor még szelíd kék az ég, a közelben kristálytiszta víz csobog, és a langyos szellőben lágyan keverednek a virágillatok. Homlokon csókolod.
- Nem állhatsz őrt egymagad egész nap az ajtóm előtt.
- Miért ne tehetném?
- Azért... - csókolnád ezúttal a száját, de Loras elhúzza a fejét. - Mert rád idebent van szükség...
- Mint egy szajhára - vágja hozzád dacosan, és már pattanna is ki az ágyból, de utána nyúlsz, elkapod a derekát, és szorosan köré fonod a karod.
- Nem adtam engedélyt a távozásra, Ser Loras!
Loras megdermed. Talán a szokatlan felszólítás az oka, talán habozik... vagy talán csak arra vár, hogy gerince ívének látványától és meztelen bőrének illatától elkábulj egészen - hogy aztán könnyedén kiszabaduljon a karjaidból, és nagyot taszítva a mellkasodon, visszalökjön az ágyba.
- Engedélyt kérek a távozásra, felség - mondja, a tenyerét közben a hasadon felejti, de a szeme szikrákat szór még mindig (és megint csücsörít...), a haján a gyertyafény úgyszintén, és ez a pezsgő-izzó hőség végigbizsereg a gerinced mentén.
- Nem kapsz. - A felkínált kezet mohón megragadva visszahúzod őt magadhoz, magadra. - Sosem hagyhatsz el, Loras. Sosem hagyhatsz el...
Csend. Épp csak annyi, míg dobban egyet a szívetek - aztán Loras vonásai megenyhülnek, felcsillan a szeme, és az ajkába harap:
- Parancsolsz meg mást is, királyom? - kérdi felvont szemöldökkel. A teste megkönnyebbülten lazul el, melegen föléd borul és puhán hozzád simul, és pontosan úgy mosolyog most le rád, mintha nem parancsot, hanem kétségbeesett vallomást és szenvedélyes ígéretet hallott volna tőled. Bódultan sóhajtasz:
- Igen... - A távolság köztetek már ennél a sóhajnál is kevesebb, de Loras (Loras most úgy néz rád, mint aki nyilvánvalóan tudja a folytatást) még vár... - Csókolj meg.
És Loras még mindig vár. Vár, amíg azt nem mondod:
- Kérlek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése: