'Nincsenek szörnyek'

Első csók (nulladik csók?), Roxfort, első év, éjszaka, szörnyek az ágy alatt és máshol, varázsmesék, muglimesék, papucsok és párnák, bizonyítottan nem létező átkok, és tudattalan kisSirius coming out. ^^
(kisRemus és kisSirius tudom, hogy nagyon gyerekesek, de muszáj volt rájuk húznom ezt az ágy-alatt-szörnyek ötletet (is). (vagy fogjuk rá, hogy Siriusnak valószínűleg nem volt rendes gyerekkora, így az elnyomott, elfojtott kisfiú a későbbiekben, a lehető legváratlanabb pillanatokban tör elő belőle. öhm, mindegy, fogjunk rá valamit. :D))

- Nincsenek szörnyek. 

Remus riadtan rezzen össze. A nagy nehezen megkaparintott papucs kiesik a kezéből, vissza a földre, az ágy alá, megint. Nem nyúl utána, és nem pillant fel sem; a hold fényét nézi, ahogy ártatlanul és ártalmatlanul pereg át még reszkető ujjai között. Holnapután telihold: az első itt, az iskolában, a többi gyerek között. A szülei holnap délután már Roxmortsban lesznek, ez megnyugtatja kicsit. De holnapután telihold, és őt most felriasztották az álmok - vajon a másik fiú, ő miért és mióta van ébren? Remus hirtelen a hangját sem ismerte fel. Nem hallotta eddig még így beszélni.

- Nincsenek szörnyek - ismétli ugyanazon a csendes-rekedt hangon meg. Remus szeretné, ha napközben is így beszélne. Így valahogy nem tűnik annyira gúnyosnak és beképzeltnek. Tompán koppan a térde, ahogy aztán lezuttyan hozzá a földre, és bekukucskál az ágy alá. - Látod? Nincs itt semmi. Nincsenek szörnyek.
  

Remus egyszerre csodálkozik el és könnyebbül meg, mikor hirtelen megérti, miről is beszélnek. Hogy a fiú egyszerű rémmesének tudja be, hogy ő éjnek évadján, rettegve-zihálva az ágy alatt kutat. Milyen gyerekes, fut át az agyán a gondolat.

- Tudom - motyog zavartan, és visszahuppan az ágyra, remélve, hogy szobatársa nem vette még észre átizzadt pizsamáját vagy reszkető ujjait. Azt is reméli, hogy sikerült a beszélgetést ennyivel letudniuk.
 

Nem sikerült a beszélgetést ennyivel letudniuk.

A fiú feltápászkodik a szőnyegről és odacsoszog az ágyhoz, Remus ágyához, hogy aztán kérdés nélkül odaüljön mellé. Addig ficereg, mocorog, míg kényelmesen szembe nem fordul vele. A párnán van a lába. Láthatólag nem zavartatja magát miatta, Remus pedig nem mer szólni, hogy vegye le. Kétségbeesetten araszol hátra, az ágytámlának préselődik a háta. Nem kellemetlen a fiú közelsége, inkább csak furcsa. Idegen. Nem emlékszik, hogy a szülein kívül lett volna bárki is, aki ilyen közel merészkedett volna hozzá - ráadásul pont ő az, a három szobatársa közül, a csillagnevű fiú. A szépfiú. A bosszantó. Az arrogáns. A lenéző. A legijesztőbb a három közül - és talán a legkifürkészhetetlenebb is.

- Fura vagy - állapítja meg, és Remus várja, hogy mikor neveti végre ki. Nem nevet, csak tovább méregeti. - Tök okosnak tűnsz, így ránézésre, mégis elhiszed, hogy szörnyek vannak az ágyad alatt. Mondjuk az öcsém is ilyen, de ő két évvel fiatalabb.
  

Remusban lassan tudatosul, hogy ők ketten itt most beszélgetnek. Ő és a csillagnevű fiú (Sirius) beszélgetnek. Remusnak nincsenek barátai. Nem voltak sosem, a kortársaival beszélni is ritkán beszélgetett, ilyen gyerekkel, mint ő (Si-ri-us), pedig talán még soha. Annyira más, mint ő. Remus kíváncsi, milyen lehet ennyire másnak lenni. Jó érzés?, érdeklődné először meg, aztán szépen sorban rákérdezne, hogy miért ül most itt az ágyán, és miért beszélget vele, hogy miért nem tudott aludni, megkérné, hogy meséljen az öccséről, magáról, bármiről, amit szeret... Saját magát is meglepi, mennyi kérdése lenne.
 

- Csak a papucsomat kerestem - suttogja végül helyette. 
 

- Jahm - dünnyög Sirius, és Remus azon kapja magát, hogy számít, mit gondol ez a fiú, ez a Sirius róla. És hogy rosszul esik, hogy nem hisz neki. Azt pedig végképp nem akarja, hogy jókat mulasson egy buta félreértés miatt magában rajta.
 

- A papucsomat kerestem - ismétli határozottabban meg. - Tudom, hogy nincsenek szörnyek az ágyam alatt. A szörnyetegek nem ott élnek… - csúszik ki a száján csendesen, és csak remélni meri, hogy Sirius nem hallotta meg. 
 

Sirius meghallotta.

- Akkor hol? - érdeklődik, Remus pedig képtelen eldönteni, vajon a bolondját járatja vele, vagy létezik, hogy ő még tényleg ennyire gyerek… Egy tincs idegesítő hanyagsággal himbálózik a szeme előtt, ahogy félrebiccenti a fejét. Az egész fiú idegesítően hanyag, szanaszét van, és mégis annyira összeszedett. Megfoghatatlan nyugalom és erő sugárzik belőle. Ezt nevezik önbizalomnak, talán. Annyira más. Nagyon más, mint ő, mint a másik két fiú, vagy bármelyik más gyerek, akivel Remus az elmúlt napokban megismerkedett, de még nem tudja, mire vélje ezt. 
 

- Bárhol - feleli. - Bárhol ott lehetnek.
 

- A bárholban benne van az ágy alatt is - oktatja ki Sirius, mire Remus feszengve bólint egyet.
 

- Igaz. Ott is... Bárhol. Mindenhol. Bennünk is.

- Bennünk? - vonja fel a szemöldökét Sirius. Csendben fürkészi Remust, talán egy teljes percig is, aztán hirtelen felderül, és elmosolyodik. Ez már a gúnyos mosolya. Majdnem az. - Te azt hiszed, hogy szörnyeteg vagyok? 
  

Remus nem felel. Még két nap, és talán megtudod, melyikünk a szörnyeteg, mondaná, de persze ezt nem mondhatja ki. Sirius szemöldöke most összefut a homlokán, annyira hangsúlyos, szépen ívelt és sötét, hogy Remus akaratlanul is figyeli a mozgását. A fiú arcát. Nevetségesen komolynak tűnik így hirtelen, és van egy pillanat, mikor legszívesebben megkérné, hogy menjen vissza az ágyába, és hagyja őt magára...
  

- Várj, te azt hiszed, hogy te vagy a szörnyeteg? - szólal meg pontosan ebben a pillanatban Sirius, félig csodálkozva és hitetlenkedve, félig pedig úgy, mintha Remus elméjének épségében kételkedne. - Hallod, neked aztán tényleg az agyadra ment a sok gyerekmese. Tizenegy vagy, hahó, ideje kinőnöd belőlük. Nekem már évekkel ezelőtt megtiltották, hogy ilyesmit olvassak. Anyám elvette az összes mesekönyvemet. Azt mondta, kisfiúknak valók, aztán a szemem láttára égette el az egyiket - fintorodik el, és Remus megint felfedez valami újat a hangjában. Keserűséget. Fájdalmat. Most néz először hosszan a fiú szemébe. Szép szeme van, átható tekintete, hosszú, koromsötét pillákkal. A színe talán szürke vagy kék lehet, nem tudja eldönteni az éjszakai fényben. Majd reggel megnézi jobban.

- Melyik volt a kedvenced? - kérdezi. Valahogy így kell barátkozni, nem? Kedvenc színed, kedvenc állatod, kedvenc könyved, kedvenc meséd… Akkor is, ha pontosan tudja, az volt a kedvence, amit az anyja elégetett. Vajon miért tette? Hogy tehette?
 

Sirius ránt egyet a vállán, és fintorog megint, ahogy kelletlenül rávágja:
 

- Nem volt kedvencem.

Remus vár, amíg folytatja, mert tudja, hogy folytatni fogja. Hogy nem néz rá, és ahogy a párnát rugdossa, abból tudja.

- A sárkányokat szeretem - vallja be Sirius. Csillog a szeme, ahogy egyszerre beszélni kezd, és Remusnak eszébe jut a tenger, amit tavaly nyáron látott, és aminek a felszínén ugyanígy ragyogtak a csillagok. Kíváncsi volt, vajon mi rejtőzhet a fény alatt a mélyben. Kíváncsi most is; nézi, figyeli, hallgatja: - Meg a Baldric, a botor*, az is jó volt. Izé, tudod, nekem így tetszett, hogy fellázadt az egész hülye hagyomány ellen, és végül megmentette a barátját, akkor is, ha csak egy mugli volt. Jó, az nyilván szar ügy, hogy így halandó lett ő is, de... nem tom, szerintem jobb volt így, mintha megtartotta volna a pergament, aztán meg azzal a tudattal élt volna tovább örökre, hogy hagyta őt meghalni a családi hülyeség miatt, meg minden... Szóval, na, az így tetszett. Meg aztán kaptam azt a könyvet Alphard bácsitól, tudod, és ott amúgy Baldric, a bátor volt a címe. A történet ugyanaz volt, szóról szóra, érted, csak a címe volt más… Te hogy ismered? Várj, te... te nem ismered? - csodálkozik el Sirius, Remus pillantását látva, Remus pedig azon csodálkozik, hogy elég egyetlen pillantása, hogy megértsék egymást.

  

- Nem ismerem - feleli. - Anya mugli, és muglik a nagyszüleim is. Mugli meséket olvastunk, többnyire. 

- De azokban is vannak sárkányok, ugye? - csillan fel újból Sirius szeme. Gyerek még. Nagyon.

- Vannak - nyugtatja meg Remus legalább akkora komolysággal, mintha nagyközönség előtt tartana előadást a témában. - De gonoszak, általában. Persze vannak olyan, elvileg muglik által írt könyvek, amikben gyanúsan valósághűen ábrázolják a sárkányokat, de a legkisebbeknek szóló mesékben a hercegek rendre megölik őket, hogy kiszabadítsák a hercegnőt - mondja, mire Sirius megbotránkozva felhorkan. Remus igyekszik lepisszegni, de így is megmoccan a szomszéd ágyon a takarókupac: a hangos fiú az, James. Motyog valamit magában és átfordul a másik oldalára - aztán nem hallatszik más, csak újból az egyenletes szuszogása.

  

- Ez mekkora hülyeség már! - háborog tovább fojtott hangon Sirius. - Hogy tudnának a muglik megölni egy sárkányt? Tiszta hülyeség. Képtelenség.

Remus elmosolyodik. Kezdi megkedvelni ezt a fiút, bár megfogalmazni továbbra sem tudná, miért. Van valami megnyerő az egész lényében.
  

- Mesékben semmi sem képtelenség - közli, és élvezi, hogy ezúttal ő oktathatja Siriust ki. Vagy talán csak azt élvezi, hogy Sirius ilyen őszinte érdeklődéssel figyeli. - Mesékben sárkányokat ölnek, sőt, még átkokat is meg tudnak törni. Tudod, a mugli mesékben is gyakori motívum, hogy elátkoznak valakit. És, a szörnyekre visszatérve, vannak, akik az átok miatt szörnyetegnek tűnnek, és az emberek ezért félnek és távol maradnak tőlük, addig, míg végül fel nem bukkan a megmentő, a hős, aki nem hisz a szóbeszédnek, aki képes rá, hogy meglássa a szörnyetegben is a szépet, és aki megtöri az átkot. Aztán persz...

- Hogyan? - vág Sirius közbe.

- Hm?

- Hogyan törik meg a muglik az átkot, ha nem varázsolhatnak?
  

- A mesékben a muglik is varázsolhatnak -  magyarázza Remus. - De van, hogy csak megcsókolják egymást.

Sirius szemöldöke újból a magasba szökik.

- Megcsókolják egymást? - kérdi szkeptikusan. - Csókolóznak egy átok miatt? 
  

- Ühüm. - Remus bólogat. - Úgy törik meg az átkot. Egy csók, és az átoknak vége. Egy csók, és az elátkozott visszaváltozik.

Sirius eltöpreng a hallottakon.

Aztán hirtelen gondol egyet, közel hajol váratlanul, és mielőtt még Remus védekezhetne vagy akár csak felfoghatná, mire készül, egymásnak nyomja a szájukat. Nem csinál semmit, csak csücsörít néha, ellazítja az ajkait, csücsörít megint, majd ellazítja őket újra, a szájukat végig szorosan egymáson tartva. Remus visszagondolva arra jut, hogy valószínűleg ez volt a történelem egyik legbénább csók...nak szánt szájösszepréselése - Sirius pedig nemes egyszerűséggel nem beszél majd róla.

De most még büszke és elégedett, mikor elhúzódik végre, hagyva, hogy Remus levegőhöz jusson - és egyúttal ráeszméljen, hogy az elmúlt nagyjából fél percben elfelejtett lélegezni is. Az igazság az, hogy az elmúlt nagyjából fél percben nagyjából mindent elfelejtett. Döbbent kis nyöszörgéssel szakad ki a tüdejéből az első pár lélegzet. Sirius nem törődik vele: úgy tűnik, jobban érdekli a kísérlet eredménye, mint a tény, hogy technikailag épp az imént estek át életük első csókján - egymással.

- Egyikünk sem volt elátkozva - állapítja meg, és kicsit mintha csalódottnak tűnne. - Nem voltál szörnyeteg, mert nem változtál vissza. Az arcod mondjuk határozottan pirosabb lett - derül fel ismét. - Sötét van, de olyan piros lehetsz, mint egy alma.
  

- A mugli mesékben az alma is elátkozott... - motyogja megszeppenten Remus, majd tájékoztatásul hozzáteszi, ha Sirius eddig esetleg nem tudott volna róla: - És a fiúk lányokat csókolnak meg...
  

- Te szebb vagy, mint a lányok - hangzik a válasz, csak úgy félvállról, mellesleg, mielőtt Sirius újult kíváncsisággal megérdeklődné: - Tényleg, te csókolóztál már lánnyal?
  

Remus megrázza a fejét. Tündérmesék az előbb, most pedig egy ilyen téma. Mintha hullámvasúton üldögélne ezzel a fiúval a kényelmes roxforti ágy helyett. Úgy is forgott vele az imént a szoba.

- James mesélte, hogy ő már igen - árulja el Sirius. 
  

- És milyen? - kérdez vissza Remus kótyagosan, reflexből, bár jobban érdekelné az, hogy a történtek után mégis hogy lehet valaki ennyire nyugodt.

- Nyálas, azt mondta - vázolja közben Sirius a legfontosabb részletet. Remus elesetten felnevet.

- Ez is nyálas volt egy kicsit. Amit mi csináltunk az előbb.

- Jah. Nem lehet nagy különbség, hogy lánnyal vagy fiúval csinálod, azt hiszem. Az biztos, hogy én csak olyat fogok majd megcsókolni, aki szép. Meg akinek jó a szaga és tiszta a szája. Elég undi dolog amúgy, nem? Összetapasztani egy másik emberrel a szádat...
  

Remus mondaná, hogy látott ő már olyat is, hogy két ember szája nem csak hogy egymásnak tapadt, de még a nyelvük is egymás szájában kalandozott, de végül úgy dönt, talán nem ez a legalkalmasabb pillanat, hogy ezt a tudását megossza Siriusszal is. Így is elég... fura egy téma, amiről éppen beszélgetnek. Amivel az imént még a gyakorlatban kísérleteztek...

- De, tényleg az.

- Nincs is sok értelme, amúgy.
 

- Hát, nincs... - hagyja rá, mire Sirius határozottan bólint egyet, jelezve, hogy ezzel lezártnak és megvitatottnak tekinti a csókolózásról folytatott tudományos értekezést.

- Akarod, hogy itt maradjak veled? - vált témát a másodperc töredéke alatt. Hullámvasút. 

- Tessék? 
  

- A rémálmaid miatt. Az öcsém néha megkér, hogy aludjak vele. A rémálmai miatt. Ha én ott vagyok - hangsúlyozza büszkén -, olyankor nincsenek rémálmai, azt mondja.

Remus nyel egyet.
  

- Honnan veszed, hogy rémálmaim vannak? - kérdezi, még ha nem is biztos benne, hogy a választ is szeretné hallani. De Siriusnak megint olyan csendes-komoly és megnyerően rekedtes a hangja, hogy szinte minden szégyenét feledteti, ahogy azt feleli:

 - Beszélsz álmodban, Remus. Sokat forogsz. A hajad is tiszta izzadt a homlokodon. Sőt, basszus, még meg is karmoltad magad. Itt, ni - mutatja, és odanyúl.
  

Odanyúl. 

Belenyúl Remus személyes terébe, ahogy belemászott az ágyába, a lábával a párnába, az egész életébe. És Remus beengedi. Sirius az első, akit beenged. Hogy a karmolás, amit simogat, egy hónapja ott van, és főleg, hogy mi okozta, azt nem kell tudnia. Azt titokban kell tartania, és akkor Sirius talán még a barátja is lehet...
  

- Na? Maradjak? - kérdezi türelmetlenül megint, és Remus furcsán csalódott, mikor lehull a homlokáról a keze. Az érintése majdnem olyan jólesett, mint anyáé és apáé szokott.
  

- Nem. Nem kell, köszi, majd, majd talán legközelebb - dadog. -  Most csak… elmegyek pisilni - jelenti be, és újból nekilát, hogy előhalássza az ágy alól a papucsát.

- Biztos?

- Biztos.

- Oké. Te tudod - von vállat Sirius megint, és fintorog is hozzá, megint. Elég idegesítő szokása ez, állapítja meg Remus magában, úton a fürdőszoba felé. 

Már a kezét törölgeti, mikor rádöbben, hogy Sirius, a fiú, akivel ma éjszakáig pár 'jó reggelt'-en kívül több szót nem is nagyon váltott, sértődött, szinte szomorú volt, mikor elutasította az együtt alvás ajánlatát. Ami azt jelenti, hogy ez az elkényeztetett (az anyja a szeme láttára égette el a kedvenc könyvét...) kisfiú vagy nincs hozzászokva, hogy valami nem a kedve szerint alakul, vagy... Vagy talán nem ő az egyetlen itt, akinek a rémálmok visszatérő vendégei.

Az a furcsa csalódottság ott kaparász a torkában újra, ahogy a szobába visszatérve az ágyát üresen találja. Az ágynemű még nem hűlt ki - Remus zavarba jön, amikor megérzi. Intim, és borzongatóan meghitt dolognak véli, érezni a hőjét egy másik ember testének. Mint egy közös titok. Zúg a feje és kavarognak a gondolatai, ahogy a Sirius-meleg takaró alá bújik - és nem csak a közelgő holdtölte miatt. Különös megkönnyebbüléssel tölti el a tudat, hogy nem csak a közelgő holdtölte miatt. Vet még egy pillantást a szomszédos ágyra, mielőtt lehunyja a szemét, és megfogadja magában, hogy holnap megkéri Siriust, meséljen az öccséről neki. És Baldricnak és a barátjának a történetét is szeretné hallani... Aznap éjjel már nem térnek vissza a rémálmai.

 Reggel döbben rá, hogy elfelejtette megfordítani a párnáját.

------

* eredeti címén természetesen "Baldric, a bátor", bizonyos aranyvérű családoknak szánt kiadásban módosították "botor"-ra. Baldric amúgy szerelmes volt az emlegetett mugli barátba, Maelbe -- csak kisSirius egy ártatlan kis tünemény, szóval ez ekkor még nem tudatosult benne. De persze ezért (is) tetszett neki annyira a mese. :D [ami röviden ilyen bölcsek köve szerű sztori, életelixírrel és egy ősrégi pergamenre írt varázserejű rúnákkal, és egy - szó szerint - több száz éves mágus családdal, akik az említett dolgoknak köszönhetően úgy hitték, hogy megtalálták az örök élet és örök fiatalság titkát. Aztán egy szép napon Baldric megismerkedik ezzel a mugli fiúval, Maellel, barátok lesznek (értsd: totál egymásba szeretnek), dolgok történnek, Mael beteg lesz, Baldric gyanakodni kezd, hogy a családja keze van a dologban, kiderül, hogy a környéken feltűnően gyakoriak az ilyen rejtélyes betegségek, Baldric most már tényleg gyanakszik, utánajár ennek az örök élet dolognak, elborzad, dolgok történnek, vége és a lényeg az, hogy a saját élete, halhatatlansága árán menti meg Maelt, megtörve ezzel egy családi hagyományt -- vagyis lényegében egy mugli miatt "bukik el" a legnevesebb, leghatalmasabb mágus család.]