'Merre szalad a nyulacska?'

E/2. Roxfort után. Kóbor Grimbusz. Hőség. Remus keze. Megkergült nyulacska. Remusom és Siriusom a perverz dögök. Nem én. Tényleg.

Az első számú rossz a mai napon: a motor, ami bedö... Beteg lett. Megbetegedett. A motor, ami megbetegedett. 

A második: a döntés, amikor is előnyben részesítetted a Kóbor Grimbusz névre keresztelt, tömegközlekedési eszköznek álcázott aszfalti hullámvasútba oltott kínzóeszközt, a hoppanálás szintúgy gyomorforgató, ám jóval rövidebb időintervallumot felölelő élményével szemben. 

A harmadik: a tény, hogy a Kóbor Grimbusz névre keresztelt, tömegközlekedési eszköznek álcázott aszfalti hullámvasútba oltott kínzóeszköz zsúfolásig tömve van zöldbe hajló arcszínnel, és a tipikusan hőségben jelentkező, jellegzetesen erős testszaggal rendelkező emberekkel. Mintha legalábbis a fél varázslótársadalom ma délután vállalkozott volna azon nemes és önfeláldozó (vagy szimplán mazochista – nézőpont kérdése) feladatra, hogy végigkísérletezve a mágia kínálta utazási lehetőségek sorát, megtalálja azok legkényelmetlenebbikét. (A Kóbor Grimbusz a mostani embertömeggel, az eszeveszett száguldozáson túli kitartó zötyögéssel és kőkemény üléseivel kétségtelenül egyesíti a hoppanálás, a hop-por és zsupszkulcs-használat, illetve a seprűlovaglás minden szépségét: háborgó gyomor, koszos ruhák, szédülés és sajgó golyók.)

A negyedik: a tény, hogy még legalább nyolc megállót kell kibírnod így – és hogy fogalmad sincs, ez jelen esetben pontosan mit is jelent. Hogy vajon öt perc, vagy egy óra még a szabadságtól (és friss levegőtől) elválasztó örökkévalóság.

Ami egy csapásra eltöröl minden rosszat: a mozdulat, amivel Remus ebben a percben összefűzi az ujjaitokat. Remus fittyet hány a tömegre, a morgolódásodra, a reggeli hisztidre (a motorról van szó, a francba is), és most összefűzi az ujjaitokat.

Félbehagyod a nagybetűs Menekülési Terv vázlatát, amit eddig gondolatban rajzolgattál (pedig a kék inges srác és a fukszia süveges boszorkány között ki lehetne slisszolni a következő megállóban), és odafordulsz hozzá, hogy megbizonyosodj róla, tényleg ő ül még melletted. Nem mintha nem ismernéd meg az érintését. Vagy elviselnéd magadon másét.

Remus zavartalanul szorongatja a kezed, közben úgy tesz, mintha az ablakon bámulna ki. Követed a pillantását, mert szeretnéd néha a világot úgy látni, ahogy ő teszi, szeretnéd látni azokat az apró csodákat és titkokat, amik csak neki mutatják meg magukat, de ahogy elnézed a suhanó tájat, csak a gyomrod bukfencezik egy újabbat. Mintha valami őrült kéz az oldalára döntött volna egy frissen elkészült festményt – aztán, biztos, ami biztos, még egy vizes szivaccsal is átment volna rajta. Egymásba folynak a falvak és városok, felhők és tengerek, fák, emberek, villanyoszlopok, mugli kozmetika táblája van ott, ahol az előbb egy kerítés tetején még egy macska szépítkezett. Omlik és épül, ömlik és sodródik a világ körülöttetek. 

És ti itt ültök, viszonylag stabilan (leszámítva a gyomrodat. az határozottan kavarog.), a mindenség homokórájának két makacsul beragadt porszeme, elpereg mellettetek a tér és az idő, és közben Remus fogja a kezedet.

Megpihen rajta a tekinteted.

A hőség kidomborítja a kézfején az ereket. Vajon azok a pirinyó sejtecskék, amik egy apró vércseppbe zárva száguldoznak bennük, mit érezhetnek? Ugyanazt, mint ti, akik ebben a forró, levegőtlen járműben cikáztok most a világban ide-oda? Tudják vajon, mekkora kiváltság az övék, hogy az egész életüket Remus testében élhetik le? Remus élete az övék, és ők Remus élete. Remus teste jelenti a mindenséget nekik. 

Neked is.

Még azok az elkószált szeplők is, kezének halványrózsaszín bőrén, amit a hétvégi sétátokon (a tóparton sétáltatok. James egyszer kinevetett, hogy még ennyi év után is romantikus randikra jártok. aztán elvitte Evanst gyertyafényes vacsorázni.) csókolt ilyen vidám árnyalatúra a nap. (Az arcát, orrát is lekapta.) (A pipacsfoltot a nyakán… nos, azt nem a napfény mohósága okozta.) A mindenséget tartod a kezedben – és a mindenség most elszökik onnan, rebben a fülledt levegőben párat, aztán visszasimul a tenyeredbe. Rázárod az ujjaid. Ösztönös mozdulat, magad sem tudod, birtoklod ilyenkor, vagy őrizni, védeni akarod. Ő viszont szabadulna megint – a bőre izzadtságtól ragad, és egyszerre dühít, szomorít el, és nyugtat meg a felismerés, hogy azt szégyelli annyira. 

Pedig tudhatná már, mennyire szeretsz verejtékcseppeket csalni a bőrére, hogy aztán egyesével lecsókolhasd onnan, hogy mennyire szereted őt, mikor izzadt és zilált, hogy bűnösen gyönyörű, mikor pár percre megfeledkezik a kontrollról és szégyenről. Tudhatná, hogy az egyik legnagyobb vágyad (célod) az, hogy soha többé ne szégyelljen előtted semmit sem.

Hogy elhiggye végre: a nyirkos kis keze a te mindenséged. 

'Én nem félek', mondogatod gyakran, és olyan jól csinálod, hogy általában elhiszed még te magad is. Három mumussal találkoztál eddig, és mind a három leleplezte előtted a legnagyobb félelmedet.

Az első még abban a házban volt, amit jobb szó híján otthonodnak neveztél akkor, egy régi kacatokkal (díjak, kitüntetések, családi ereklyék – a Black ház, a Black név büszkeségei. minden, ami te nem leszel sosem.) teli szekrényben: magadat láttad, emberekkel körülvéve, barátok és család (nem volt feleséged. egy szőke fiú állt melletted, de ezt akkor még nem értetted.), aztán hirtelen sötétség, hirtelen magány, és te voltál az, megint, egy férfi, aki olyan volt, mint te, csak megtörtebb és öregebb, egy mocskos lyukban kucorgott, és borostás állát csontos térdeire hajtva ölelte magát, mert már nem maradt mellette senki sem, aki magához vonhatta volna. Akitől melegséget lophatott volna. Üresség volt a teste, üresség a tekintete, üresség, amitől rettegtél. Éjszakákon át rágódtál a látottakon, mire rájöttél, hogy félsz kötődni bárkihez is, mert félsz, hogy ezzel kiszolgáltatod magad nekik. Félsz a boldogságtól, mert tudod, hogy nem tarthat örökké. Ez a félelmed örökre megmaradt, csak formálták, alakították az évek, az új ismeretségek: barátok, szerelmek – mondanák talán mások, de te nem teheted. Neked nem volt, nincsen, és soha nem is lesz, csak egyetlen szerelmed.

A második mumussal egy SVK vizsgán kerültél szembe, harmadikban, év végén, és rajtad kívül szerencsére nem volt más szemtanúja a találkozásnak (a majdnem elbukott vizsgának): Remust láttad. Nem csinált semmit, nem szólt hozzád, rád se nézett, csak hátat fordított neked – és te féltél, hogy sosem kapod őt meg.  

Aztán jött a harmadik, néhány héttel ezelőtt, és Remusszal együtt néztétek végig, hogy most, mikor már a tiéd, a legnagyobb félelmed az, hogy elveszítheted őt. (Azonnal megnyugtatott, hogy ha rajta múlik, ez nem történhet meg soha. Soha-soha-soha. Aztán a valaha volt legérzékibb éjszakátokkal ajándékozott meg.)

Kötődsz Remushoz – és nem csak azért, mert fogjátok egymás kezét. Megnyíltál neki és rábíztad magad, mert ezzel a sok érzéssel (amikről persze főleg ő tehet) az utóbbi években akkora káosz és kuszaság lett az életed, hogy nem árt, ha valaki időnként rendet rak benne helyetted. Mégis félsz, hogy jön egy hullám, ami elszakít tőle, és elmos mindent odabent, akár az ablaküvegen túli tájat, félsz, mert nem tudod, akkor mi lesz, ha Remus egyszer elengedi a kezedet. Féltél, hogy nem lesz a tiéd, és most rettegsz, hogy elveszítheted. (Mert nem rajtatok múlik – és ezt tudjátok mindketten.) (Talán ezért is féltetek olyan sokáig szeretni. Mindketten.)

Nézed a kezét. Feladta a szabadságharcot, békésen pihenget érintésed börtönében: törékeny madárcsontok az ujjaid kalitkájában. Szomorúszép mese, mikor a madár és a kalitka szeretnek egymásba – de a madárka elég erős, hogy a kalitkáját cipelve szárnyaljon, a kalitka pedig bármi őrültségre kész, hogy megvédje az ő kis madarát. Hámló varon akad meg a cirógatásod. Bármit is teszel, a rések mindig ott lesznek a kalitkádon. 

Nézed a kezét. Ugyanez a kéz szorít pálcát a harcokban, rajtaütésekben, a halálfalók ellen. Gyűlölöd a háborút. Megsebzi Remust. Nem csak a kezén, a lelkén is. 

Nézed a kezét. Az ujjait, azokat a hosszú, vékony művészujjakat, és magad előtt látod a mozdulatot, amivel hátrasimítja azt az engedetlen tincset a homloka közepén, ami aztán öt másodpercen belül úgyis újból előre hull, látod őket elmerülni a szőkés fürtök selymes búzamezejében, mikor zavarban van, látod, ahogy megérintik az ajkait, mikor valamin nagyon erősen gondolkodik, látod rajtuk a csokimaszatot, és látod azt is, ahogy lopva lenyalja róluk, mert Remus titokban, amikor azt hiszi, hogy senki sem figyeli (csak te), képes a legkrémesebb süteményt is puszta kézzel enni. Remus ujjai. Amikor megérint velük téged, bárhol, félve vagy merészen, és a boldogsághullámok vízgyűrűként futnak szét abból a pontból az érzékeiden. Amikor cigaretta szorul közéjük, és mielőtt elveszed tőle (nem teheti tönkre a testét, hisz amióta neked adta, már nem csak az övé), mindig lenyűgöz és ledöbbent azoknak a tiszta ujjaknak és ajkaknak a titkos züllöttsége. Remus ujjai, amikor az ágytámlába kapaszkodnak, a lepedőt markolják, az ujjaid szorítják, feszülő inak és kirajzolódó csontocskák, a kéj lüktetése a kékes erek mélyén. Mókás dolgokat művelnek ezek az ujjak orgazmus közben. Egyszer lemaradtál a saját gyönyörödről, annyira figyelted.

Nézed a kezét. A körmeit. Szép formájú, keskeny körmök, gondosan ápolva, mindig tökéletesen rövidre vágva, mert gyűlöli (magát. bármit is teszel, bárhogy szereted, Remus mindig gyűlölni fogja magát. bármit is teszel, bárhogy szereted, sosem lesz elég...), ha véletlenül megkarmol, megsebez. Legördül egy izzadtságcsepp a tarkódon (a hosszú haj átka ebben a melegben. de hát a szépségért meg kell szenvedni, vagy mi.), és a tegnap éjszaka nyomai csípve felbizseregnek a hátadon. Bűnbánóan cirógattak aztán az ujjai. Talán elmondhattad volna neki, mennyire szereted, amikor így szeret, de még mindig reméled, hogy az ilyen szavak helyett elég a tekinteted. Remus megjelöl téged – de az ő bőrén mélyebbek a sebek. 

Nézed a kezét. Azok az ujjak, amik most játékos puhasággal simogatják a tenyeredet, minden hónapban egy éjszakára…

– Hahó, Tapmancs...?

– Mi?

A valóság hangjai (és szaga) kegyetlenül rántanak ki érzékeid kellemes kábulatából. Szinte érzed a lendületüket, kis híján az ülésről is kirepítenek – bár lehet, arról inkább egy vészesen bevett kanyar tehet. Remus mindenesetre megtart könnyedén (a szabad kezével, a derekadon) (mióta van a szabad keze a derekadon?), közben derűs kíváncsisággal pislog rád:

– Mire gondoltál? 

– Néztem a kezedet – feleled, és a vállára hajtod a fejed. Behunyod a szemed, és rátapadsz a nyakára, mert egyedül az ő illata menthet meg attól, hogy pillanatokon belül viszontlássátok az ebédedet a buszpadlón. 

– Miért?

Remusnak persze épp most van beszélgetős kedve. Nem felelsz, csak megszorítod az ujjait – mire ő kiszabadítja őket megint, és távolabb húzódik kicsit. Csak annyira, hogy kénytelen legyél újra egyenesen ülni, és a mondandójára figyelni. (1-0 neki) 

– Ott tartottam, hogy… – kezdi, és a mutatóujja finom kis köröcskét rajzol a tenyeredbe. Ismerős az érzés. Tényleg ezt csinálhatta már percek óta. – Kerekecske, dombocska, merre szalad a nyulacska? Ide szalad, itt megáll, itt egy körutat csinál, ide szalad, ide be…

Lehull a keze. Rezzenéstelenül figyelted, ahogy az érintése fel-alá futkározott a kezeden, karodon, mellkasodon, és most zavarodottan bámulod a hámló bőr hullámait az orrán, ahogy bosszankodva fintorog:

– Legalább tegyél úgy ilyenkor, mintha egy kicsit csikis lennél…

Elengeded a füled mellett az érthetetlenül gyakori panaszt (Remusnál a csiklandozás központi kérdés valahogy), a nyulacska perpillanat sokkal jobban foglalkoztat. Gyanakodva kérdezed:

– Mi volt ez?

– Mi volt mi? – Tudod, hogy érti a kérdésedet. Azt is tudtad, hogy vissza fog kérdezni. Remus élvezi a tudatlanságodat. (Remus élvezi, amikor játszik veled.) (Te is.) A mosolya angyali.

– Ez az izé. Ez a megkergült nyulacska. 

Remus csodaszép, amikor nevet. A szemei aranylóan csillognak. Olyanok, akár a nap.

– Egy mugli mondóka.

– Értelme?

Méltatlankodva rebegtetett szempillák takarják el a napot.

– Néha bosszantóan sivár a fantáziád – jegyzi meg Remus (2-0 neki), aztán aljas módon kihasználja meghökkenésed másodperceit, és megelőzve téged, ő vackolja be magát a te vállad gödrébe (3-0 neki). Egyre több tekintet fordul felétek. Belefúrod az orrodat a hajába, és ignorálod a külvilágot.

*

A villanyt este égve hagyjátok. Remus jobban kedveli a sötétet, de te szereted minden rezdülését látni annak, amit veled tesz. A combjaid között térdel. Nézed az ujjait. 

– Kerekecske, gombocska – rajzolják körbe a köldököd –, merre szalad a nyulacska? – Felpillant rád. Olyan ártatlan. Édes. Angyali. Aztán egyszerre elmosolyodik, azzal a lenyűgözően és ledöbbentően züllött mosolyával, a ragadozómosolyával, és az ujjai megindulnak lefelé. – Ide szalad, itt megáll… itt… itt egy körutat csinál… ide szalad… ide be…

(4-0 neki) 

(vagy inkább 40)



----------------------------------

egy kis behind the scenes :D