(tizenhárom)

Kettő és fél kis rögtönzés, Roxfort és háború és Azkaban után. Holdtöltét követő reggel, gyengélkedő, csoki. Érintés. Szeretkezés. Örökszerelem. Csend. Függöny. 18+

(Megjegyzés: két külön kis bigyusz volt, de valamilyen szinten kapcsolódnak egymáshoz, és kapcsolódnak ide is.)

Sirius újabban az ajtóban hagyja a cipőjét. Nesztelen léptekkel érkezik, és magával hozza a napot. Csokit is hoz, de Remus jobban örül a napnak. Szeret napfényre ébredni. A csoki azért jó, mert Sirius újabban mindig a kezébe adja, és az édességgel együtt olyankor érintést is ad. Sirius érintésével bekúszik Remus bőre alá a nap, és elcsendesíti a farkast. A holdtölte hivatalosan a Siriustól csent érintéssel ér véget. Remus nem érti, hogy lehet valakinek ennyire forró és száraz a tenyere. Az övé folyton nyirkos és hideg, és remegnek az ujjai, ahogy a csokoládé papírjával szerencsétlenkedik. Sirius segít, aztán még tör is belőle neki. Remus nem szereti, ha az ételt, amit ő aztán a szájába vesz, más is megérinti, a Sirius olvadt ujjlenyomatát őrző csokit mégis gondolkodás nélkül fogadja el. Sirius érintése kivétel--es. 

Sirius mosolya kivételes. Sirius vagy ugatva nevet, vagy gúnyosan grimaszol, vagy megvillant egy pimasz félmosolyt, de ritkán mosolyog így, ilyen nagyon őszintén. Szelíden. Finoman. Puhán. Rá. Csak rá mosolyog így. Remus viszonozza a mosolyát.  

Csend van. 
Nem beszélnek.

Csend van, de Siriusszal újabban már nem üresek a csendek. Színek vannak bennük és illatok, egy mozgalmas, szédítő világ, tétova érzések, kíváncsi nézések, különös, izgalmasan új ízek. A csokira pontosan egyszerre harapnak rá. Roppan a vékony tejcsokiréteg Remus fogai közt, és a szája tele lesz ízzel, édes ízzel, édességgel (édesség a vérre, a hányásra, az orvosságra; a nagymamája mondogatta mindig, „pár falat édesség mindenre gyógyír”). Tejkaramella a töltelék. Finom nagyon. Folyik nagyon. Aranypatak, napfénypatak, lecsorog Sirius ajkain. Nevet, amikor lenyalja. Sirius ajkain csillog a nap. Sirius a nap. Napsütés, napfény, napsugár. Napkitörés. Remusnak olyankor hasogat a feje. Nem bír el ennyi napfénnyel a szervezete, hiszen az ő bőre alatt a hold lakik. Időről időre elfogy, aztán újból megtelik. Látszólag. Valójában hónapról hónapra egyre kevesebb. Remusnak farkasneve van. Siriusé csillag. Csillog. Csillog a nap Sirius ajkain, csillog a nyál Sirius ajkain.

 - Csillagneved van, pedig jobban illik hozzád a nap. - Remus kimondta. Sirius eltöpreng rajta, közben már az ujjait nyalogatja. Csillog rajtuk a nyál, ahogy aztán letör velük a csokiból még egy kockát. Remusnak adja. Remus kíváncsi, vajon milyen íze lehet Sirius nyálának. Nem érti még a vágyat, de érezni már érzi. Megrémíti, mert nem ura a testének olyankor. Ilyenkor. Túlontúl gyakran, újabban. Kéjtől reszkető rémület és rémülettől reszkető kéj, irányíthatatlan, állatias ösztönök. Elszakított póráz. Hasonlót érzett tegnap éjjel is, mikor az első holdsugár a bőréhez ért. Hála neki, a teste most túl kimerült ahhoz, hogy elárulja. Ez az egyetlen jó abban, ha az emberben odabent egy szörny is van. Vajon ember még az, akiben odabent egy szörny is van?

Sirius végül azt mondja: 

- Szeretem a gondolataidat. - Őszinte a mosolya. Még az is lehet, hogy komolyan gondolja. Sirius újabban olyan fura. - És, jah, inkább a nap. Csillagból van egy csomó. Napból csak egy. Egyedi és megismételhetetlen, abszolút központi figura. És vakító a szépsége, mellesleg... - Remusra sandít. Vár, vár, kivár, de Remus túl fáradt most ehhez (egyébként sem érti, mi ez.). Sirius szemében megértőn szelídül a huncut fény. Úgy nézi Remust tovább, mintha csodálna rajta valamit. Remus nem érti, mi ez, hisz nincs az ő arcán semmi, amit csodálni lehet. Csak a kettétört hold félkörívei sötétlenek a szemei alatt. Az ő arca ennyi. Semmi. 

Siriust lenyűgözi a minden Remus semmijében. 

- De akkor már szívesebben lennék a hold - vallja be. - Úgy vigyázhatnék rád ilyenkor... 

Sirius néha meglepően naiv. Remus irigyli, mert Sirius naivsága szabadságot ad, hitet ad és magabiztosságot és célt, és Siriusnak a lehetetlen is csak egy egyszerű, közeli kis cél. Elér mindent, amit igazán akar. Jó volna néha Sirius Blacknek lenni. A fejébe látni, a lelkébe költözni, a testét megismerni. Este elégedetten az ágyba dőlni, a nap elhibázott pillanatain és elszalasztott lehetőségein nem gondolkozni, a holnapon nem aggódni, csak aludni, aludni, aludni... Sirius rendre kitakarózik álmában. Félmeztelenül alszik. Kacéran kínálja magát a holdnak, mert Sirius nem fél. Megtapogatja őt ezüst ujjaival a holdfény, de nem meri bántani. Fel sem ébreszti. Remus szereti azt hinni, hogy az álmát vigyázza, mikor titokban figyeli őt. De csak csodálja a kitartását és az erejét, lopja az öntudatlan sóhajait, mohón lesi az álmában elnyíló ajkait, miközben azon morfondírozik, Sirius vajon miről, kiről álmodik…

- Nem lehet rám vigyázni olyankor - szólal meg nagy sokára. - Szüleim is próbáltak már mindent, de…

Sirius közbevág:

- Én máshogy próbálom. - Átül az ágyra, felhúzza a lábát. Remus nézi a zokniját. - Kitalálok valamit, ígérem. Megígérem neked - bizonygatja Sirius, és odanyújtja a kisujját Remusnak. Remus örül az újabb érintésnek és a napfénynek, és mert Siriusnak még a lehetetlent sem olyan nehéz elhinni. Sirius megszelídítette a napot. Egyszer talán a hold is behódol majd neki.

Sirius lábain felemás zokni van (Remus nem tudja, hogy Sirius az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludt, és reggel csak felkapkodta magára gyorsan, ami először a kezébe akadt. Azt sem tudja, hogy Sirius járt már nála ma, kora reggel, a tanórák előtt, itt ült az ágya mellett és az álmát vigyázta, csodálta a kitartását és az erejét, lopta az öntudatlan sóhajait, mohón leste az álmában elnyíló ajkait, miközben azon morfondírozott, Remus vajon miről, kiről álmodik…), a kezében csoki (Remus nem tudja, hogy amikor kiszökött érte Roxmortsba, Sirius majdnem lebukott. Azt sem tudja, hogy Siriusnak akkor, egy pillanatra, minden sejtjébe belemart a rémület, hogy nyirkos lett tőle a tenyere és jéghideg, mert rettegett, hogy ha kicsapják, idővel elveszítheti majd őket... őt.), és magával hozza a napot. (Meg az éjszakát. De azt Remus még nem tudja.) 

*

Remus fáradt. Nem a farkas miatt, ahhoz már hozzászokott. Az ő szörnye. Ő maga. Odabent. Sirius megszelídítette. A pillanatban szelídíti újra és újra meg, mert örökre nem lehet, de Sirius azt ígérte, örökké mellette lesz. Siriusnak a lehetetlent sem nehéz elhinni. Sirius szeret ilyeneket mondani: „Csoda vagy, Remus.” vagy „Csodálatos vagy, Remus.” vagy „Csodálatos ember vagy Remus”. Csoda, hogy ember vagy, mondaná magának Remus, de ”… ember vagy, Remus” - Sirius így mondja. Az egyetlen jó abban, ha az emberben odabent egy szörny is van, az, hogy kétszeres vággyal vágyik Siriusra. Sirius érintést ad. A tenyere forró és száraz. Beleköp. Remust még mindig felizgatja a tudat, hogy az Sirius nyála ott. Ami úgy csillog. Cuppog. Megtöri a csendet, cupp, cupp. Csupa móka a szerelem. Cupp.

Remus nevetne, de fáradt. Mindig fáradt, mert fárasztó lassan egy éve azzal a tudattal élni, hogy talán ez a mai, ez lehet az utolsó napod. Ez a most, ez lehet az utolsó pillanatod. Így élnek, és így szeretnek minden éjjel. Hogy talán ez lesz az utolsó. Néha elég a csók, néha elég az ölelésmenedék, néha semmi sem elég. A ma éjszaka már fáj, de nem elég. Kéjtől reszkető rémület és rémülettől reszkető kéj, irányíthatatlan, állatias ösztönök. Sirius homlokáról az izzadtság Remus arcára csöpög.

- Igazad volt. - Mély a csók, édes nagyon. Finom nagyon. Napmeleg.

- Ilyet se hallani túl gyakran tőled… - Remus felnevet. Rekedt. Az ujjai megcsúsznak Sirius hátán, a bőrébe mélyeszti a körmeit. Kapaszkodik. Csont és húsdomborulatok, élő test, élő szövet, puha a bőr, az izom kemény. Remus a lapockák törött szárnycsonkjába kapaszkodik. Lehetetlen, de Sirius tud repülni velük. Vele. Egyedül ő tud így repülni vele. Remus kiskorában madár szeretett volna lenni, szabadon repülni, kismadárként a naphoz repülni. Farkas lett belőle, így most csak kapaszkodik keményen. Sirius repíti, és Sirius a nap is. Remus magához szorítja. Úgy szorítja, rácsordul a fénye a kezére. Alkonyfény, alkonypatak, vöröspatak. Alkonyatot vérzik a nap. Sirius felszisszen.

- Csak nem szoktam hangosan bevallani. Fordulunk - figyelmeztet, a tenyere forró, és Remus máris a hasán fekszik. Remeg. Beleremeg a gyöngédségbe a határozott mozdulatok mögött, de a legjobban a szíve remeg, mert még mindig nem érti, mi ez. Hogy Sirius hogy szeretheti őt ennyire, ennyire nagyon. Éppen őt. Miért őt? Sirius fura. Remus remegését csitítja a saját vágya helyett. Simítja. Óvja. Forró lélegzettel a füle mögé csókolja: - De attól még általában igazad van.

Remus rámarkol a meggyűrt lepedőre.

- Most éppen miben?

Sirius szétfeszíti az ujjait, közéjük fűzi a sajátjait.

- Nem most. Ez még régebbi. - Elmélyül a hangja, fátyolos. Meg-megtörik az apró sóhajok. - Egyszer azt mondtad, hogy inkább nekem való a nap, mint a csillagok. Igazad volt. A csillagok jelentéktelenek: olyan csendben potyognak lefelé, hogy észre sem veszed, és... aztán nem is emlékszik rájuk senki... De ha a nap leesne, a-az… abból nagy gáz lenne… szenzációs tragédia... - Az ajkait Remus nyakára szorítja. Dobol alatta az élet. Sirius rátapad, harapja, csókolja, szívja (elszívja) a Remusban lüktető mindenséget. - Én ragaszkodnék a látványos kilépőhöz, ha lehet…

Csend van két szívdobbanás között.

Remus megfordul az ölelő karok között.

Sirius nem akart a szemébe nézni, mikor a halálról beszélgetnek szeretkezés közben. Remusnak szüksége van Sirius tekintetére. Főleg, amikor a halálról beszélgetnek szeretkezés közben. A halálról beszélgetnek szeretkezés közben. La petite mort, így mondják a franciák, az orgazmus - kishalál. Az emberek belehalnak átkokba, betegségekbe, az időbe... Vajon bele lehet halni egymásba is? Egy darabka én, egy darabka lélek, egy darabka élet, egymásnak adva, örökbe adva. Vigyázz rá, én vigyázom a tiédet. Vigyázol rám, és én vigyázlak téged. Sirius belerejti az arcát Remus vállgödrébe. Belebújik, beleveszik, belehal, egy kicsit.

Csend van két szívdobbanás között.

Mindig ott a csend két szívdobbanás között.

Remus gyönyöre töri szét. Hullámzó kiáltás az éjszakában. Siriusé vallomáspára Remus nyakában: egyedül az övék. Senkivel nem osztozik Remuson. A közös kis halálukon. Négy halál egyetlen éjszaka, és még mindig nem elég. Tele van csikkel az éjjeliszekrény. Holdfény csillog Sirius szemében, Remus nézi. A körmei nyomot hagytak a bőrében, érzi. Ujjbeggyel barangolja be ragaszkodása minden ösvényét. Ragaszkodó ragadozó. Remus néha fél, hogy a holdja egyszer majd elszabadul, és széttépi a napot. Nap nélkül nincsen élet. Halál sincsen, ahol nincsen nap és nincsen élet. Csak ott van vér, ahol van nap és van élet. Sirius a nap és Sirius az élet. Siriusnak alkonyat a vére.

- Bántottalak...

- Kutyabajom. - Ezt mondja Sirius, és mellé vakkant egyet. Bolond. Remusnak van egy szörnye és egy bolondja, mert csak egy bolond adja az életét egy olyannak, akinek van egy szörnye. Ha nem lenne a bolondja, talán már nem lenne Remus sem. Csak a szörnye.

- Nem akarok nélküled élni.

- Én nem is tudnék. Bújj ide.

Siriusnak olyan szépen dobog a szíve. Remus szívdobbanásokat számol bárányok helyett, mert mégiscsak morbid szokás volna, ha egy farkas az álmot várva bárányokat számolna. Mire eljut százig, Sirius már alszik. Szép álma lehet, mosoly van az ajkain. Félig árnyékban van a mosoly az ajkain. Remus egyszer látott részleges napfogyatkozást. Nem tartott csak három percig. Az övék teljes lesz majd, és eltart tizenhárom évig.

(És a végén Sirius már az érintésre sem emlékszik. A keze hideg nagyon. Száraz a bőre és száraz a csókja is. Kiszáradt szerelem az övék. Borostyánkővé száradt napsugár, fosszília, foszló pergamenre írt, elhibázott szerelmesregény. Tizenhárom tintapaca a közepén. Kiszáradt szerelem, de az övék. Szerelem még, és az övék. Élettöredék, örökbe, örökre. Örökre a tiéd és örökre az enyém. A 'mi' az élet, a 'te' és az 'én' csak töredék. Sirius tizenkét évig élte az életet, amit Remustól kapott. Abban a sötétben a sajátja nem lett volna elég. Remus volt a fény, mert Remus ragyog. De már ez sem elég.)

Aztán eltűnik a függöny mögött a nap, és a hold csillagkönnyeket hullat.